Szentlelek Plebania Szatmarnemeti
440175 Satu Mare, B-dul Sănătăţii Nr. 19
Tel.: 0261-769-078, 0361-401-256
Csak sürgős esetekben: 0770-955-126

Mi is a LÉLEK-PÁR csoport?

admin | Gondolatok, írások | 2016. február 15.

Ha kicsit bele tekintünk a Szentlélek plébánia életébe, találkozhatunk többféle kis csoporttal: minden kedden a Mária legió csoportja hűségesen végzi megszokott imádságait; minden első vasárnap a Rózsafűzér társulat tagjai összegyűlnek, hogy a rózsafűzér titkait beosszák; minden szerda délután a férfiak egy része eljon szebbe varázsolni a templomkertünket; minden péntek este mise után az ügyes asszonyok tisztává varázsolják templomunkat; minden szombat este a fiatalok egy csoportja előkészíti az énekeket a vasárnapi szentmisére. Ha pedig szórakozásról van szó, akkor ott van az amatőr színjátszó csoportunk, amely mindíg előrukkol jobbnál jobb produkciókkal.

De lássuk akkor mi is a LÉLEK-PÁR csoport. Mivel plébániánkon kicsit háttérbe szorultak a fiatal családosok, ezért néhányan elhatározták, hogy ezen változtatnak. Programokat kezdtek szervezni a plébánián, hogy ezáltal kicsit összebaratkozzanak, jobban megismerkedjenek, gyermekeiket a templomhoz csalogassák, egy közösséget formáljanak, mert hiányát érezték annak, hogy valahova tartozzanak. A közös találkozókon ráébredtek arra, mennyire jó együtt lenni, s minnél többet voltak együtt, annál jobban várták az újbóli találkozást és annál több család csatlakozott hozzájuk. Mivel kezdetben nem tudták hogyan is működjenek, az első dolog amit nagyon fontosnak tartottak a közös ima volt. Ezt a kis magot, ami kibontakozni készült elhelyezték Isten kezébe.

Havonta összegyűltek, hogy együtt imádkozzanak, beszélgessenek, megismerjék egymás gondjait, örömeit s érezték, ahogy a Jóisten egyre jobban öszekovácsolja őket. Közben a Játszóház is bontogatta szárnyait, amelynek keretén belül Családi Vándor Kupa versenyt is szerveztek, az elsőcsütörtöki Szentségimádást is kicsit magukénak érzik, aztán közös kirándulásokat szerveztek, közös lelkigyakorlatokat, közösségépítő hétvégéket. Ahogy lassan egy közösséggé formálódtak, úgy érezték a Jóisten több feladatot szán nekik, s ezért elhatározták, hogy életre hívják a LÉLEK-PÁR csoportot, hogy mások is csatlalkozzanak hozzájuk, hiszen olyan fiatal az egyházközösségünk és olyan sok fiatal család tartozik hozzá.

A Jóisten ugyanúgy számít ma ránk, mint valamikor az apostolaira számított. Általunk akar szólni, általunk akar szeretni, általunk akar jót tenni, általunk akar egy szebb és jobb világot építeni. A kérdés az: akarsz-e a munkatársa lenni? Akarsz-e családokkal együtt ugyanazért a célért kűzdeni: megmutatni a világnak, hogy igenis jó dolog házasságban élni, jó dolog házastársammal hűségben élni, jó dolog imádkozni tanítani és keresztény lelkületben felnevelni gyermekeinket, jó dolog olyan emberek közt lenni, ahol még számít az egymásrafigyelés, a segítés, az aggódás, az öröm megosztása.

Gyere, csatlakozz te is csoportunkhoz, hisz nem vagyunk mi sem különbek, nem vagyunk mi sem okosabbak, egyszerűen csak úgy érezzük, együtt könnyebb szeretni a Jóistent, együtt könnyebb jónak megmaradni.

Májer Enikő

Rózsafűzér csoportok 2016-ban

admin | Gondolatok, írások | 2016. január 04.

Pfeifer Melinda csoportja >> Letöltés

Maskulik Tünde csoportja >> Letöltés

Seffer Mária csoportja >> Letöltés

Bodnár Éva csoportja >> Letöltés

Ifjúsági találkozó Szentlelkes szemmel

admin | Gondolatok, írások | 2015. szeptember 28.

„Mit jelentett nekem az egyházmegyei ifjúsági találkozó? Először is lelki feltöltődést, Isten közelségét, új barátságokat.
Ami a legjobban megfogott, az a szórakozás és jókedv, szerzetesek és házigazdák nyitottsága és kedvessége volt. Együtt gitározni, énekelni, és bulizni velük volt a legjobb élmény. ” (Gnandt Erik)

 

„Ez volt az első ifi találkozó, amin részt vettem. El kell mondjam pozitív csalódás volt számomra.
Sokkal zárkózottabb emberekre, másabb programokra számítottam. Mintha egy ,,Találd meg éned” játékban lettem volna.
Az idősebbek igen is tudnak fiatalok nyelvén beszélni, ezt bizonyította a kedves Dominika nővér elgondolkodtató történeteivel. ’Legyünk Tman-ek!’ – hangzott egy ötlet.
Feltöltődés volt számomra több, mint 400 fiatallal együtt sürögni-forogni! (Mi lehet a Tman? Hallottatok már a laminin molekulárol! Az egy olyan apró sejtközi molekula, ami a testünket „összeragasztja” azáltal, hogy a sejtjeinket egymáshoz és a sejt közötti állományhoz kapcsolja, szóval nélküle nem léteznénk. Kereszt formája pedig egy lerövidített T betű. . Nem csodálatos? Superman, Spiderman, Batman és hasonlók kitalált személyek, de a Tman mindenkiben ott rejtőzik!) ”
(Pfeifer Melany)

 

„Az ifjúsági találkozóban két dolog tetszett és fogott meg igazán. Az egyik a házigazdák szeretete és kedvessége, ahogyan fogadtak minket és egész nap velünk, a másik pedig Seffer Dani atya története a prédikációban!” (Király Norbert)

„Az év legmeghatározóbb élménye volt ez a találkozó. Végre egy olyan esemény, ahol keresztény fiatalok vesznek körül. Érezni lehetett, hogy az Úr ott van közöttünk.” (Grebur Krisztina)

 

„Számomra mindig élmény az ifjúsági találkozó. Ez az a hely, ahol régi barátaidat újraláthatod, új kapcsolatokat alakíthatsz ki, megoszthatod véleményed és nézeteid, nem utolsó sorban szórakozhatsz egy nagyot és nevethetsz sokat! Az idei találkozó csúcspontja az volt, amikor lehetőség nyílt felpróbálni az apácák ruháját. (és átérezni mennyire melegük lehet nyáron)” (Gordán Dalma)

30 NAP ALATT SZATMÁRNÉMETI KÖRÜL

admin | Gondolatok, írások | 2015. szeptember 20.

 

KOLPING HÖLGYEK AKCIÓBAN

Plakat-KolpingHolgyek 2015

Nem a nosztalgia, talán valami mélyebb vágyakozás mondatja ki velem, hogy bár olyan lenne a mai gyermekek vakációja, mint nekünk régen. Napfényes, szabad és mégis biztonságos, minimális szervezést igénylő, szinte eszköztelen és mégis tartalmas. Felkeltünk, ha volt szüleink által ránkbizott feladat, elvégeztük, de az alap-hozzáállásunk az volt hogy: újabb csodálatos napra ébredtünk, milyen nagyszerű kalandok várnak ma még ránk? Összeálltak testvérek, egyazon udvarbeli, vagy akár a szomszédos tömbházból lejövő gyermekek, hiszen mindenkinek volt valami ötlete, játéka, vagy javaslata, hogy merre is lehetne várat építeni, milyen mesét, történetet vagy akár kalandfilm-részletet eljátszani, abból a kevésből, amit harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt látni lehetett. Ha volt labda, akkor újrajátszottuk a világbajnokság meccseit, ti voltatok Argentína, mi voltunk  ma Brazília, holnap Németország; ha volt botunk akkor már Zorróként lovagoltunk és küzdöttünk meg egymással, hiszen kell-e csodálatosabb kard annál amit édesapánk faragott meg egy nappal korábban. Szárnyalt a fantáziánk, de valahogyan egymásra vigyázva és együtt örültünk. Ma is kék az ég, a nap ugyanúgy süt (sőt talán még melegebben), és mégis…talán mit sem számít, hiszen a telefonon is lehet játszani, a tévében végeláthatatlanul folynak a rajzfilmek, akár több csatornán is, és a számítógép is egy vakációs nap eltöltésének megannyi módozatát ajánlja….legtöbb esetben egyedül.
Hacsak, valakinek vagy akár többeknek, ki nem pattan a fejéből az ötlet, hogy igen valóban, fel lehet fedezni sok-sok csodát, ami az Isten kegyelméből körülvesz minket, még akkor is ha, talán édesapa és édesanya elfoglaltak, a nagymama pedig éppen nincs a közelben. Talán egy-egy édesanya pont szabadnapos vagy csak délután megy dolgozni és önmaga is jobb kedvre derül a sok gyermekkacagástól. A nagymamák szíve pedig köztudomású, hogy nagy és a saját unoka, unokák iránti dobbanások közepette, jut szeretet és egy-egy szelet tészta az egész játszóseregnek. Ezért találta ki 2015 nyarán a szatmárnémeti Szent Sebestyén Kolping család  néhány hölgytagja, hogy idejét és energiáját egy hónapon keresztül felajánlja azoknak a gyermekeknek akik vakációban lévén, örömmel jönnek össze, hogy együtt töltsék idejüket, játékkal, sétával, városnézéssel, gyermekelőadások közös megtekintésével. Igen, a Tündenéni*, nemcsak az a néni, aki alkalomadtán a vasárnapi szentmise után időnként kedvesen és határozottan meghív egy-egy Anyák napi előadásban való részvételre, hanem aki ezen a nyáron mindennap hűségesen tervezett Marikával*, várta a társakat*, és együttes szeretettel fogadták a gyerekcsapatot, akik – volt amikor öten voltak, volt amikor tízen – egymást is jobban megismerve töltöttek együtt sok-sok tartalmas órát. Némelyikük már látott életében repülőgépet, sőt lehet ült is rajta, no de vasparipát… Szóval  a vonatállomás és a vonatozás felfedezése nagy és nem mindennapi élmény volt a XXI. század szülötteinek, és azt  is el lehetett képzelni, hogy milyen lehetett régen, akkor amikor a gőzmodony nagy fehér füstpamacsokat eregetve indult Debrecenbe…hiszen a Kossuth-kert hatalmas fái között áll kiállitva a gőzös. A kis társaság ezen a nyáron Nagykárolyba vonatozott, ahol a Károlyi kastélyt látogatta meg, és azon a délutánon játékukkal meghódították a kastélykertet. Jó kis programpont volt a szatmárnémeti főtér épületei mögött rejtőzködő Tűzoltó-torony megfigyelése és történetének megismerése és a régmúlt korban játszott szerepének megértése. Közben itt is ,ott is feltűnt egy-egy játszótér és a fáradhatatlan gyermeklábak vígan mászták meg a bástyákat, mászókákat, falépcsőket, boldogan huppantak bele a hintákba, felnőtt kisérőik, a hölgyek, pedig ugyanolyan vidáman vették birtokukba a kiadós séták közben az árnyékban megbúvó padokat. A délelőtti jövés-menést időnként gazdagította egy-egy délutáni közös program, amikor előkerültek a mesés-és kifestőkönyvek, de olyan eszközzel is megismerkedtek a gyermekek, mint például a varrótű; mennyire másképpen lehet a mesét is elképzelni, amelyben arról van szó, hogy a királykisasszony fáradtságot nem ismerve saját kezűleg varrja az ingecskéket. De a közös tésztasütésre is lehetőség adódott és nem is kellett biztatni senkit sem különösebben a finom sütemény elfogyasztására, közösen mintha jobban is csúszott volna. Külön fénypontjai voltak ennek a programsorozatnak úgy a cirkuszi előadás, melyet együtt nézett meg a társaság, mint a hat bábelőadás, melyek a Partiumi Magyar Napok keretében kerültek bemutatásra. Örömmel, tágra nyilt szemekkel, figyelték gyermekeink a Bárány Boldizsár kalandjait, aki biza nem nagyon szeretett iskolába járni, de mások orra alá borsot törni igen…no de aztán a sok rosszaságot megpróbálja jóvá tenni…. De jó volt látni a szegény asszony okos fiát, aki még az ördögök eszén is túljárt, elcsenve legféltettebb kincsüket, a bűbájos lakatot, úgyanúgy mint megfigyelni a klasszikus vásári bábtáncoltató játékban Vitéz László igazságosságát és bátorságát.
Ezalatt az egy hónap alatt ezek a gyermekek megtapasztalták a felnőttek jótékony felügyelete által teremtett keretben a közös élményt, a tartalmas napok örömét, hogy együtt játszva, beszélgetve, mindenféle elektronikus gép nélkül is, röpül az idő és mégsem unja magát senki. A Kolping hölgyek akcióba léptek és harminc nap alatt úgy járták körbe karikába Szatmár városát a gyermekekkel, hogy …. hm nem történt semmi különleges, semmi extra, csak  minden napra jutott az életnek egy-egy  kis csodája.
Mares Sándor

*Ardelean Ilona, Balázs Enikő, Balázs Tibor, Boscher Mária, Bodnár Éva, Kinczel Erzsébet, Kinczel István, Maskulik Tünde, Pfeifer Marika, Simpf Magdolna

A Rózsafűzér társulat idei csoportjai

admin | Gondolatok, írások | 2014. január 14.

Az alábbi dokumentumokban találhatóak a csoportok évi beosztásai:

Seffer Mária csoportja
Maskulik Tünde csoportja

 

Fényi József – Kényszermunkán a Szovjetunióban

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. július 13.

Könyvbemutató a Szentlélek-templom Merk Mihály-termében

Fényi József

Fényi József orosz szakos tanár Nagybányán élte le az életét. Az 1970-es években a világtól elzárkózva, titokban, dolgozatjavítás ürügyén megírta a Szovjetunióban kényszermunkán eltöltött éveinek drámai történetét. Nyugdíjas éveiben családjával együtt hazaköltözött Mezőfényre. Élete nagy álma volt, hogy az úgynevezett sváb deportálásról készült emlékiratai egyszer napvilágot látnak, a kényszermunka éveiről írt színdarabja pedig előadásra kerül. Egyiket sem érhette meg. Elkészült a megálmodott könyv, és forgalomba került Szatmárnémetiben a Retro-babam Kft. Negruzzi utca 7. szám alatti könyvüzletében, valamint a Baraprest üzletben, a Bercsényi utcában. Fényi József Kényszermunkán a Szovjetunióban című emlékirat-gyűjteményének szatmárnémeti bemutatója július 14-én, vasárnap du. 6 órakor lesz a Szentlélek-templom Merk Mihály-termében. (Csirák Csaba) 

Apró gesztus, s ami mögötte van!

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. július 11.

2012.iun.08_Ramona_Olar_si_Damian2013. július 7-én plébániai közösségünk újabb jelét adta segítőkészségének. Pallai Ildikó személyes megkeresésére gyűjtést szerveztünk Olar Ramona számára. Az összegyűlt összeg részét képezi a cytosztatikus kezelés összköltségének és azon gyógyszer megvásárlásának, amely egy hónapra elegendő. Ezen gyógyszer ára pedig 4500 Euró.

Plébániánkon összegyűjtött összeg: 1269 RON + 5000 HUF + 20 EUR. Sok vagy kevés? Szerintem nem ez a kérdés. Fontos, ami az összegyűlt összeg mögött van. A jó szándék és segítőkészség, amely nem tekinti sem a vallást, sem a nemzetiséget. A maga módján egyszerűen és szerényen, de segíteni akar.

A Votrient nevű, nagyon drága gyógyszerrel történt két hónapi kezelés után, a hétfőn (július 8) készült komputer-tomográfiás ellenőrzés várakozáson felüli javulást, az igen kiterjedt rákos áttétek csökkenését mutatta.RamonaOlar_cu_medicamentul

Köszönöm én is, a közösség plébánosaként a figyelmes gesztust.

Merlás Tibor, plébános

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Együtt a család.

Együtt a család.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Facebookra feltett hirdetés.

Facebookra feltett hirdetés.

 

 

 

 

 

 

 

Aranyfényű ünnep, mely lehajolni tanított

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. június 18.

ALA 1Aranyfényű ünnep

Előkészületekben, lázas tenni akarásokban öltözködve közelít az ünnep. Feladatokkal, terhekkel megrakva, izzadsággal felgyöngyözve, várakozások mögé rejtőzve. Kell az ünnep, hogy egy pillanatra véget érjenek a hétköznapok, hogy a nagy pillanat elhozza minden idők álmait. És kell az ünnep pillanata a gondtalan együttlétért és a létért, az öröm megtapasztalásáért, hogy még vagyunk, hogy jó élni. Kell a hetedik nap, kell a szertartásos megpihenés, ami rangot ad az életnek. Az ünnep kell. Erre valójában az igazán jól sikerült ünnep után döbbenünk rá, amikor felismerjük, hogy kellünk egymásnak, hogy nem önmagunkért, hanem egymásért vagyunk. Mindezek a kellékek hiánytalanul együtt voltak Ardai Attila Atya aranymiséjén. És jelen volt a megfoghatatlan, a visszaidézhetetlen, a visszavonhatatlanul egyszeri és megismételhetetlen elillanó, a jó szeretetteljes hangulat.

Egyszerű plébániai adattá válik majd 2013. június 16. a szatmárnémeti Szentlélek templom történetében, mert ekkor volt a második aranymise ebben a templomban. Bizonyára bekerül a ház történetébe is annak előírásos rendje és módja szerint. A lényeg mégsem kerülhet be, mert az elillanó pillanat, mint rózsaillat, csak abban hagy nyomot, aki alázattal lehajolt a szirmokhoz. Ez az ünnep lehajolni tanított, összefogni tanított, mondanánk, ha célja lett volna a tanítás. Még példa sem akart lenni, csak egyszerűen élt, mint tavirózsasziget langyos vizű tóban.

Elhozta az ünneplőbe öltözött hívek tömegét, elhozta a barátokat, iskolatársakat, katolikusokat és reformátusokat, öregeket és fiatalokat egyaránt. Elhozta az Ajándék c. plébániai értesítő ünnepi számát. Elhozta a paptestvéreket Stuttgarttól Székelyudvarhelyig, Szombathelytől Temesvárig. Elhozta a plébánián bármikor rendelkezésre álló Matildot, Andrást, Imréket, Mónikát, Istvánt, Évát, Lacit, Gézát, Palit, a Tiborokat, Sándort, Zoltánokat és elhozta az ifjúsági zenekart. Hozott sok virágot és hozott szép, értékes gondolatokat Tibor atya ünnepi beszédével. Elhozta a kedvesnővérek hálás köszönetét Attila atyának, hogy jelenlétükkel emeljék az ünnep fényét. Elhozta Magyarország miniszterelnök-helyettesének dr. Semélyén Zsoltnak a jókívánságait és gratulációját, elhozta az aranymisésnek Ferenc pápa áldását. Elhozta az ünnepet méltóképpen lezáró himnuszokat és szeretetteljes mosolyt hozott az arcokra, a rendkívüli pillanat csillogását a szemekbe, mert igazán ünnepelni a tisztaszívűek képesek. Ez volt az ünnep, a megismételhetetlen, az aranyfényben csillogó pillanat, amit sem szavakba sem széfekbe nem lehet bezárni, csak az emberi szívekbe ott, ahol még van hely szépre, jóra, szeretetre.

Csirák Csaba

 

 

Ardai László Attila atya aranymiséjén elhangzott elmélkedés

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. június 18.

MTL1Ardai László Attila atya aranymiséjére

Szatmárnémeti, 2013. június 16.

Kedves Attila, Kedves Testvérek!

2013. május 21-én Erőss Zsolt és Kiss Péter a Kancsendzönga megmászása után a visszaúton eltűnt. Eddig a tragikus hangvételű hír! S mert ránk magyarokra mindig is jellemző volt, hogy nagyon nehezen jutunk közös nevezőre, nem csoda hát, hogy ellentétes vélemények feszülnek egymásnak. A tragédiát követően sokan megszólaltak már. Egyesek védelmükbe vették Zsoltot és Pétert, míg mások éles kritikával illették őket. Hol van az igazság? Nos, ezt a kérdést nem tisztem eldönteni. Csak a magam szerény véleményének szeretnék újfent hangot adni. Tény, hogy nagyon kevesen vannak azok, akik azt teszik egy egész életen át, amit igazából szeretnek. Kevés azoknak száma, akiknél a szolgálat, a kenyérkeresés, egyben az életük is. Hiszen ez egyben a maradéktalan boldogságot és örömet is jelenti.

Erőss Zsolt és Kiss Péter az emberi képességek határait keresve és feszítve eljutott olyan magasságba, ahová a hétköznapi ember nem juthat el. Oxigén palack nélkül és kevés vízzel! A csúcson még kitűzték a magyar és székely zászlót, s minden bizonnyal a himnuszokat is elmormolták, s elindultak, hogy egy kicsit lennebb jégpáncélba beöltözve üzenjék: Eljutottunk a csúcsra!

Kettejük élete az önmagán túlmutató szimbólum: Csak akkor érdemes élni, ha nagyon magas célokat tűzöl ki magad számára, ha a csúcsok meghódítására törekszel. Úgy érdemes élni, hogy azt tedd, ami valóban örömet és boldogságot jelent számodra.ALA2

Kedves Attila! Első sorban Neked szánom ma gondolataimat, s nyilván azokkal szeretnék másokat is megerősíteni. 50 esztendővel ezelőtt életed nagy álma vált valóvá, amikor boldog emlékű Márton Áron erdélyi püspök 1963. október 27-én Gyulafehérváron egyedül, nagy csendességben pappá szentelt. Közel egy esztendőt kinevezés nélkül Nagybányán szolgáltál. Aztán következett két esztendő Túrterebesen, majd 19 esztendő Nagymadarászon, egészen 1985-ig. Közben pedig az Ordinariátuson irodai feladatokat végeztél. Minden napi ingázást jelentett kis motorral, autóval… Csirák Csaba készítette mélyinterjúból kitűnik, hogy mennyire gazdag időszak volt ez, mert nem csak szoros értelemben vett papi teendőket végeztél, hanem a község tanítója is voltál. Majd menned kellett, s következett Nagykároly, Szentlélek Plébánia 1990-ig. A 89-es változást együtt éltük meg Nagykárolyban. Ekkor én voltam a te segéd lelkészed.

1990 tavaszától pedig 2008 augusztusáig Reizer Pál püspök atya felkérésére a szatmári Püspökség lett újból élettered, ahol párhuzamosan a Zárda templom lelkipásztori szolgálatát is ellátad. S közben voltál iroda igazgató, hittanár, hittan tanfelügyelő, készületlen diákok rémálma. 2002. április 20-át követően pedig egészen 2003. június 21-ig egyházmegyei kormányzó. Ez a bő esztendő minden bizonnyal a magad életének legizgalmasabb időszaka volt. Ennek a küzdelmes időnek érdemét senki sem veheti el Tőled! Történelmi időben becsülettel és tisztességgel álltál a vártán. Köszönet érte!

Idővel történészek bíbelődnek majd az ebben az időben írt történelem lapokkal, keresve az igazságot. Neked nem kell szégyenkezned! 2003. július 1-től az újonnan felszentelt püspök – Schönberger Jenő – általános helynöknek és iroda igazgatónak nevez ki 2008. augusztusáig. 19 + 19 = 38!

2008. augusztusában új fejezet kezdődött életedben. Egyik pillanatról a másikra légüres térben találtad magad! Ha a korábbi a legizgalmasabb, ez a legnehezebb időszaka volt életednek! Hálás köszönet barátaidnak, akik melletted álltak. Új kihívásokat és célokat kerestél magad számára. Nekem erről az egyik kedves kínai tanmese jut eszembe: szerencse vagy szerencsétlenség, ki tudná azt megmondani?!

Egy idős földművesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltűnt a dombok közt. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idős ember csak ennyit mondott:

– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

– Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval, és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:

– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

– Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lóról, és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnálkoztak. Nem úgy az idős ember, aki csak ennyit szólt:

– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba, és besoroztak minden hadra fogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról.

Szerencse volt ez, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Nos, szerencse vagy szerencsétlenség, – én inkább Gondviselének nevezném -, tény azonban, hogy öt esztendeje együtt szolgáljuk és gondozzuk a Szentlélek Plébánia közösségét. Fordult a kocka, most Te lettél az én segédlelkészem. Számomra és közösségünk számára nagyon hasznos és megbízható segítség vagy. Meggyőződésem, hogy ebben az öt esztendőben sokat adtál ennek a közösségnek, de ugyanakkor nagyon sokat is kaptál. Közösségünk befogadó, elfogadó és hálás közösség volt, s  az is szeretne maradni.

Személyes köszönetemet szeretném kifejezni, hiszen csak így tudtam, tudom vállalt feladatomat az országos Kolping Szövetségben végezni.

Ennek a közös útnak méltó állomása a mai ünnep. Engedd, hogy az magával ragadjon.

Vallod, hogy a pap egyik legfontosabb feladata az igehirdetés. És erre sokat és alaposan kell készülni. Minden bizonnyal ezen megfontolásból is, no meg hogy magad számára hasznos célokat tűzzél ki, megjelentetted a Hirdesd az evangéliumot című három kötetes elmélkedés gyűjteményt. Nem hagytad, hogy a sok szabad idő maga alá gyűrjön téged.

Erőss Zsolt és Kiss Péter példájával indítottam elmélkedésemet. Boldogok voltak, mert azt tették, ami az életük volt. S ebben megtalálták a maguk szabadságát. Bízom benne, hogy kedves Attila téged is hasonló érzések érintenek meg most ebben a jubileumi ünnepben. Csak úgy érdemes papként leélni az életem, ha benne megtalálom a boldogságom, örömöm, egyéni képességeim kiteljesedését. Ha én magamat szabadnak érzem. Ha megválaszthatom a magam útját. Mindig is vallom, hogy életem nem áldozatok és lemondások sorozata. A papi élet is a megálmodott boldogság és szabadság megtalálása és birtoklása. Nekem kell álmodnom. Nekem kell keresnem és rátalálnom életem boldogságára. A boldog és kiegyensúlyozott ember élete áldás önmaga és mások számára.

Szívem szerint most én elhallgatnék, s Téged szólítanálak meg, hogy milyennek látod a megtett útat? Érdemes volt? Meghozta azt a boldogságot, amit újmisésként álmodtál?  Nem titok, néhány meglepetéssel  is készültünk. Egyikről tudsz, s ez plébániai értesítőnk – Ajándék – ünnepi száma. Rólad szól. Pontosabban megszólaltak benne olyanok, akiknek életében mély nyomot hagytál. Lehet, hogy meglepődsz, sebaj! Elhozták élményeiket, s mozaik szerűen rakosgattuk ki a te képed. Amúgy meg butus is voltam, mert Merk Csaba barátodat elfelejtettem megszólítani. Számomra egyértelmű, hogy nagyon színes és gazdag a megtett utad.

Pilinszky János gondolatait hívom segítségül: „Hétköznap és ünnep: kölcsönös megtermékenyítői egymásnak. Az egyik nemcsak mértéke a másiknak, de emlője is. Az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel, – a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely „életre vagy pusztulásra” vezet…Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz?”

Papi életed félévszázados útján mérföldköhöz érkeztél, Attila. Fontos és soha meg nem ismétlődő állomás ez. Köszönhetően következetességednek, fegyelmezettségednek, mértékletességednek, a hétköznapok elvezettek ehhez az ünnephez. Valóban az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel. S nyilván Te is elmondhatod, hogy nem a köves út a fontos, hanem a cél, ahová vezet.

Most, amikor gondolataimat és érzéseimet szavakba öntöttem, akarva akaratlanul magam korábbi ünnepe, ezüstmisém jut eszembe. Most is örömmel gondolok az ünnepre, amikor együtt lehettem azokkal, akik nekem fontosak és akik számára én is fontos vagyok. Nincs ez másként esetedben sem. Vallom, hogy minden ilyen mérföldkő megtisztít, s helyre rak bennem és körülöttem személyeket, eseményeket és történéseket. Lehet, hogy fájnak személyek és dolgok. Magyarázkodnod nem kell, s ez a legfontosabb!

Bő 200 esztendős Egyházmegyénk életébe belesimul a magad 50 esztendeje is. Az ünnepben életünk végső értéke tűnik fel. Ne feledd, nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz?

Köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Merlás Tibor, plébános

ALA6

 

Pápai áldás átadása a jubiláns atyának.

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. június 17.

erenc pdpctTempfli Imre atya, a jubiláns, Ardai Attila atya jó barátja is egyben a szentmise végeztével Pápai áldást nyújt át. Az ajándék mögötti szándék az igazán fontos.

Tempfli Imre1

Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes köszöntője

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. június 16.

Semjén ZsoltÖrömmel adjuk közzé dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettesének elismerő sorait és jókívánságait. Öröm, amikor az anyaország ilyen formában is elismeri az 50 esztendő hűségét és a papi hivatásban tanúsított odaadást.

A köszöntő itt tekinthető meg: ALA-Kitüntetés ALA6

Jézus Szíve kilenced a Kálvária templomban

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. június 01.

kalvaria

17:15 – Rózsafüzér

17:45 – Elmélkedés, ima (Jézus Szentséges Szívének családjai)

18:00 – Szentmise

Dátum

Szentmisék időpontja

Téma

Főcelebráns

Május 31.,

péntek

18.00

„Belsejéből … élő víz folyói fakadnak”

 

Ft. Vojtku László

(Kökényesd)

Június 1.,

szombat

18.00

Jézus Szíve édesanyját adja nekünk

 

Ft. Vass Loránd

(Szatmárnémeti,

Kis Szent Teréz)

Június 2.,

vasárnap

 

18.00

Krisztus, a Feltámadott, nekünk ajándékozza Isten Lelkét Ft. Seffer Dániel

(Nagykároly)

 

Június 3.,

hétfő

18.00

Jézus Szíve nekünk ajándékozza az Egyházat

 

Ft. Czibere Zsolt

(Gyöngyös, HU)   

Június 4.,

kedd

18.00

Jézus Szíve hittel ajándékoz meg minket

 

Ft. Simon Attila

(Pusztadaróc)

Június 5.,

szerda

18.00

Jézus Szíve, az irgalmasság forrása

 

Ft. Veres Attila

(Felsőbánya)

Június 6.,

csütörtök

18.00

Jézus Szíve nekünk ajándékozza az élet kenyerét

 

Ft. Ilyés Csaba

(Túrterebes)    

 

Június 7.,

péntek

09.00

18.00

Jézus Szentséges Szíve: Papok megszentelődésének napja

 

Jézus Szíve, a testvéri szeretet forrása

 

Ft. Kirner Ferenc

(Szatmárnémeti)

 

Ft. Bogdán István

(Érmihályfalva)

Június 8.,

szombat

18.00

Jézus Szíve az Atyához vezet bennünket Ft. Fagea László

(Batiz)

Gyóntatás: Minden nap 17.30 –tól gyóntat Ft. Lieb József.

 

Szentségimádás:        Június 2-án vasárnap, 15.00 – 17.00.

Június 7-én pénteken, 10.00 – 17.00.

* * *

A Szentmiséket a jelenlévők szándékára ajánljuk fel. 

Elfelejtett születésnap

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. április 15.

Elfelejtett születésnap

Reizer Pál hetvenéves lenne

 

1990. március 14-én érkezett a hír, hogy a Szentatya, II. János Pál, visszaállította az állam által megszüntetett püspökségeket, így a szatmárit is. Az egyházmegye élére Ft. Reizer Pál máramarosszigeti plébánost, a kerület főesperesét nevezte ki.

Turterebes copyReizer Pál 1943. január 6. született Túrterebesen. Általános iskolai tanulmányait Túrterebesen végezte. A lelkében lassan megfogant papi hivatásérzet Gyulafehérvárra a Kántoriskolába vezényelte. Felsőfokú tanulmányait Gyulafehérváron a Hittudományi Főiskolán fejezte be. Márton Áron püspök szentelte pappá 1967. április 2-án. Két évig káplán Máramarosszigeten, majd 1969-től az egyházmegye titkára, ugyanakkor a Zárda templom híveinek lelkipásztora. Ebben az időben legendák keringtek róla. Mindenki az ő hittanóráiról, miséiről, szentbeszédeiről beszélt, és minden szülő az ő hittanóráira akarta beíratni gyermekét, még akkor is, ha hídon túli részen laktak. Ő volt az, aki városunkban a kommunizmus dühöngése közepette megtalálta a megfelelő hangot az ifjúsággal. Már püspök volt, amikor már felnőtté vált tanítványai folyamatosan jelentkeztek nála egy kis beszélgetésre, meg alkalmat kerestek hálájuk és szeretetük kifejezésére. Az ifjúság rajongó szeretettel vette körül.

Az elsők között volt Szatmárnémetiben, aki ténylegesen megpróbálta gyakorlatba ültetni a II. Vatikáni zsinat új kihívásait. Az ő vezetése alatt, a Zárdatemplom a lelkek és a művelődés menedékhelye lett. Szeretet, tisztelet és elismerés övezte hívei körében.

1987-ben Ft. Sipos Ferenc visszahelyezi Máramarosszigetre plébánosnak. A következő évben a máramarosi egyházkerület főesperese, majd az 1990. március 14-én a Szentatya püspökké emelte Ft. Reizer Pált. Szentelése a székesegyházban történt 1990. május 1-én. Szentelői: Msgr. Francesco Colasuonno érsek, Tempfli József püspök, és dr. Jakubinyi György gyulafehérvári segédpüspök.

Reizer Pál püspök úr szentelése felejthetetlen esemény volt a város és az egyházmegye életében. Tolongtak ott hívők és kíváncsiak, politikusok, karrieristák, városi és megyei vezetők, más egyházak magas rangú papjai külföldről és belföldről, fiatalok és magukat alig vonszoló betegek. Kivonultak a betegemberek gondozására a mentők, és rendőrség biztosította a templomból a Deák térre kiszorult sok ezer ember zavarmentes ünneplését. Kihangosítás és óriásképernyő segítségével ők is részesei lehettek az eseménynek. Ez volt az első nagy boldog kivonulás Szatmárnémetiben az egyház, a papság és a keresztény hit mellet.

„… A püspöki rend nem rangot jelent, hanem szolgálatot. A püspöknek inkább kell mások javára lennie, mint uralkodnia. A Rád bízott egyházban légy Krisztus titkainak hűséges követője, gondozója és őrzője. Az Atyaisten választott téged háza népének kormányzására, emlékezz tehát mindig a Jó Pásztorra, aki ismeri juhait, akit ismernek a juhok is, és aki nem habozott életét adni juhaiért.” olvassuk Francesco Coulasonno nunciusnak a székesegyházi püspökszentelésen elhangzott, ma is üzenetértékű sorait. Reizer Pál ilyen is volt, mindenkire kíváncsi volt, mindenkinek a gondját – baját magáénak érezte.

Ki ne emlékezne a szentelés légkörére, arra feszült mégis felemelő figyelemre, ami a hívek részéről a szentelést övezte. Ki ne emlékezne az egyházi méltóság jelképeinek áradására, avagy a püspök első szentbeszédére? Reizer Pál püspök első szentbeszéde a legszebb, a legtartalmasabb beszédek egyike, elolvasásakor rájövünk, hogy ma is értékes egyházi- és kordokumentum. Néhány hónappal a rendszerváltás, a márciusi zavargások, és a marosvásárhelyi véres március után éppen ilyen higgadt, megfontolt, ugyanakkor nagyon határozottan kifejtett gondolatokra volt szüksége népünknek.

„Az egyházmegye jövőjét, a hitélet megújulását meghatározó esemény ünnepi hangulatának visszaadására kevés a szó. Az arcokra írt öröm, a meghatódottságtól el-el csukló hangok, a közös éneklés nagyszerű, felemelő érzése alig fejezhető ki szavakkal.” írja a nap egyházi krónikása.

A hívők jókívánságaikat énekkel fejezték ki, melyben Isten áldását kérték a főpásztor életére „Most tehát áraszd e kiválasztottra azt az erőt, amely Tőled származik/a vezérlő Szentlelket, akit megadtál Jézus Krisztusnak, szeretett fiadnak/Ő pedig odaajándékozta szent apostolainak, aki Egyházat szerveztek szerte a világon,/ hogy az legyen a Te szentélyed és nevedet szüntelenül dicsőítsük és áldjunk benne.”

A püspökségen rendezett fogadáson hangoztak el a szóbeli üdvözlések, jókívánságok a Püspök Úr és magas rangú egyházi és világi vendégei között. A néhai Társaskör épületében (Miorița) elfogyasztott közös ünnepi ebéd után városnézésre hívta meg Msgr. Francesco Colasuonno érseket. A Zárda és a Deák téren tett körúttal zárultak a püspökszenteléssel járó események. Reizer Pál bemutatta püspöki városa történelmi nevezetességeit, a rövid sétán látókörébe jutott épületeket.

R P aldast oszt copyReizer Pál püspök helyzete rendkívül nehéz volt. Ő nem stafétaszerűen vette át ezt a felelősségteljes nehéz szolgálatot, hanem negyven év kimaradás után, a hívek félelmetes agymosása után, teljesen más körülmények között, mint elődei. Újjá szervezni az egyházmegyét, ez a feladat jutott számára. A napi kihívások mellett elkezdte a jövőt építeni. Fel kellet állítania egy működőképes hivatalt. Szerveznie, lelkesítenie, bátorítania, kapcsolatokat létrehoznia és ápolnia és szerveznie egyszerre kellett, pedig személyiségéhez a lelkipásztori munka és a hívekkel való közvetlen kapcsolat állott legközelebb. Alig tizenkét éves püspöki tevékenysége alatt, amely betegségektől, kórházi kezelésektől sem volt mentes, nagy művet alkotott. Méltó utóda lett Ő, püspök elődeinek Hám Jánosnak és Scheffler Jánosnak.

Divatos ma a könnyebb megértés céljából felcímkézni embertársainkat. Reizer Pálról itt most csak címszavakban szólhatunk.

– A családi és emberi kapcsolatok fontos pillérei voltak életének. Amikor tehette hazaszalad Túrterebesre, megtárgyalta Gyuri testvérével a boldogulás lehetőségeit. Amikor úgy szolgált az egészsége még disznóvágáson is közreműködött.Disznovagas 2001 copy

– A kiváló ember, aki emberi elesettségéből fel tudott állni, akit a hívek valóban testvérünknek közülük valónak éreztek. Szavai mindég őszinték voltak, nem viselt álarcot, nem kedveskedett, de kedves, de mindég udvarias és tisztelettudó volt legegyszerűbb embertársai iránt.

– Az újító lelkipásztor. Bizony voltak konfliktusai egyháziakkal. Az ifjúsági, un. gitáros misét ő és Tempfli Imre atya hozta el a városba. A diktatúra idején maga köré vonzotta a város fiataljait, akinek a hittanórái a már felnőtté vált emberekben máig érvényes nyomot hagytak.

– Az ifjúságot rajongásig szerető pap és egyházi vezető, aki mindég nyitva tartotta a püspökség ajtaját a fiatalok előtt. Érkeztek hozzá csoportok a városból, külföldről, reggel és este 8 órakor is. Ő mindég szeretettel fogadta őket, bemutatta a püspöki kápolnát hangsúlyozva annak a magyar történelemmel kapcsolatos látnivalóit. Ilyenkor ima majd a magyar himnusz eléneklése szinte kötelező program volt. Most elénekeljük a Himnuszt! szólította fel vendégeit. Egy csángóföldi gyermek megkérdezte melyiket? A mienket, mondta kissé felháborodva Püspök Atya. Sokat kell dolgozni még, hogy ezekkel a gyermekek pontosan megértsük egymást.

– A kedvelt szónok. Az igeliturgia számára a teljes lelki megnyilatkozás lehetőségét kínálta, aki mindig valamilyen fontos és időszerű üzenettel engedette el híveit.

– A templom – és intézményépítő püspökről majd külön írásban szólunk, mert felsorolni nehéz mindazt, amit híveiért tett ezen a téren.

– Reizer püspök népéhez hű, következetes és kiszámítható egyházpolitikus, aki az Amerikai Egyesült Államok ide látogató követének világosán kifejtette: a római katolikus egyház kettős elnyomás terheit viseli ma is: mert nem államvallás, mert a hívek többségének anyanyelve magyar és ezt negatív megkülönböztetést vált ki a hatalom részéről. Mi templomainkat külföldi segítséggel építjük, az állam legcsekélyebb támogatása nélkül, addig az államvallás intézményei az adófizető polgár pénzén épülnek.

– A művészetek szerelmese és folytonos támogatójáról. Beszédeiben jelen vannak az egyházi és világirodalom legnagyobbjaitól származó gondolatok, idézetek. Különösen érzékeny lélekkel ragaszkodott a klasszikus zenéhez. Nála mindig szólt a muzsika. Feltámasztotta a székesegyházban a nagyzenekarral kísért ünnepi szentmisét, a város napján folyó zajos események közepette hangversenyt szervezett a szép iránt vonzódó lakosság számára. Nem csak mondta, de a gyakorlati tevékenységeiben naponta bizonyította, hogy az egyház és a kultúra kéz a kézben kell járjon.

– A szenvedők és betegek gyámolítójáról történetek egész sorát mesélhetnük. Elsősorban a súlyos, Romániában kezelhetetlen, avagy rászorult betegek támogatására honosította meg a Segítő Jobbot Szatmárnémetiben. Számtalan esetben anyagiakkal, és szakorvosi kapcsolataival igyekezett segíteni a hozzá fordulókon. A tőle kapott pénzzel, az Ő ajánlásával távoztak a kérelmezők irodájából.

– A népét és népe sorsát bátran vállaló püspök. Számtalan bizonyítékát adta népéhez való ragaszkodásának. Elsők között kérte a Magyar Igazolványt, ami sajnos halála utáni napon érkezett meg.

– Kiépítette a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség Európát átszövő kapcsolatrendszerét. Örömmel üdvözölték személyében a hiteles, megbízható munkatársat, akivel öröm volt együtt dolgozni.

– Ő saját magát „a békéltető ember” – nek nevezte. Ezt az erényét azokban az időkben is az egyházon belül és kívül egyaránt gyakorolnia kellett.

„Krisztus szeretete sürget minket!” így hangzott püspöki jelszava. Püspökségének első percében megérezte, hogy csupán 12 év áll rendelkezésére, miközben folyton kísérte betegségek álarcában a halál. Betegségének utolsó óráiban is az Egyház ügyeire vonatkozó kérdésekkel foglalkozott.

Reizer Pál tekintélyes lelki, szellemi, anyagi hagyatéka (templomok, bentlakások, egyházi épületek, iskolák, tanítások), miértünk, a mi javunkra és javulásunkra készültek. Alkotója nekünk adta és biztatott bennünket, hogy népesítsük be őket. Hitte, hogy úgy is fog történni, mert mindig hitt embertársaiba. Ezért is volt az ő hite teljes hit, hit Istenben és hit az ő esendő teremtményében az emberben.

Csirák Csaba

Vakmerő szívek

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. április 15.

CsK6

Vakmerő szívek […]

Bodó Márta: Mikor és pontosan milyen szakot végeztél Kolozsváron?

Csiszár Klára: 2005 júliusában végeztem római katolikus teológia–német nyelv és irodalom kettős szakon, ezt követően, 2006-ban fejeztem be, ugyancsak Kolozsváron, a magiszterit pasztorálpszichológia szakon, 2009-ben pedig doktori disszertációt védtem egyháztörténelemből, szintén a kolozsvári római katolikus teológia karon.

B. M.: Miért választottad ezt a szakot?

Cs. K.: Már kilencedik osztályban (1996-ban) tudtam, hogy teológia–német szakon szeretnék majd tovább tanulni. Az, hogy miért épp ez a párosítás, már kissé összetettebb. Akkoriban, diákfejjel, egyszerűen azt szerettem volna felnőttként csinálni, mint a tanáraim a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban – akikre én nagyon felnéztem: nevelni és tanítani, innen tehát a tanárképző. A német nyelv közel állt hozzám kisiskolás korom óta, talán azért is, mert nagyapám beszélt még németül és az mindig olyan különleges volt számomra. Nagyon szerettem, amikor egy-egy szót németül mondott. Tőle tanultam az első német szavakat is. Alig voltam második osztályos, amikor elkezdtem német különórákra járni és ez folyamatosan tartott az érettségiig. A szüleim számára fontos volt, hogy egy idegen nyelvet tanuljak és ezért mindent meg is tettek. Én pedig tanultam, és szeretgettem is a nyelvet, majd pedig egyre jobban megszerettem. Lehet, azért is, mert sváb vér van az ereimben, s a gének azért bizonyára meghatározó jelentőséggel bírnak ilyen tekintetben is. A teológia szak Kolozsváron 1996-ban indult. Én akkor kezdtem a kilencedik osztályt és nagyon érdeklődtem a vallásom iránt, egyrészt nagymamámnak köszönhetően, aki gyermekkoromban mindig elkísért a székesegyházi ifi-csoport programjaira, hogy este későn ne járkáljak egyedül haza, másrészt pedig két székesegyházi káplánnak (Merlás Tibornak és Solomayer Sándornak), akik akkoriban fiatal papként egyszerűen sugároztak valamit magukból, ami magával ragadott. Olyan szerettem volna lenni akkoriban, mint ez a két fiatal pap. Vágytam arra, hogy én is úgy beszéljek a fiatalokhoz, mint ők, hogy jó tanácsokkal tudjam őket ellátni, hogy érdekes hittanórákat tudjak tartani nekik, úgy mint ők nekem (nekünk) akkoriban, szervezzek kirándulásokat fiataloknak, meg hasonlók. Kilencedikes diákként aztán nagyon megörvendtem, hogy a papképzésen túl is lehet teológiával foglalkozni, s eldöntöttem: azt fogom választani. A német nyelv már adott volt a sok különóra miatt, a szakpárosítás is körvonalazódni látszott az akkor induló teológia szak révén. Ez a lelkesedés és az ifi csoporthoz való ragaszkodás aztán elkísért az érettségiig. A középiskolás évek alatt ez az egyszerű „sugározni akarás” komolyabbá vált, hiszen én magam is érettebb lettem. Két újabb káplán, Danku Balázs és Vik János voltak azok, akik mellett láttam és megtanulhattam, hogy mit jelent másokért dolgozni, felelősséget vállalni, önfeledten mások számára jelen lenni. Akkor már ez motivált: a másokért való őszinte tettrekészség, felelősségvállalás.

B. M.: Rögtön sikerült-e egyetem után elhelyezkedned? A szakmádban?CsK1

Cs. K.: A szakválasztás viszonylag könnyen ment, de az egyetem utáni elhelyezkedés már kissé nehezebben, mégpedig azért, mert négy állásajánlat közül kellett választanom. Először is dönteni kellett: német vagy teológia irány. Bevallom, az egyetemi évek alatt láttam és tapasztaltam időközben azt is, hogy az egyháznak nemcsak fényoldalai vannak, hanem néha árnyoldalai is, hiszen az emberek magukkal hozzák gyengeségeiket. Nem egy csalódásmentes terület ez, nem kell túlidealizálni. Volt egy személyes csalódás-tapasztalat is, azonban ezen akkor már túl voltam, így volt fülem és szívem meghallani azt, amit Schönberger Jenő püspök úr már 2004-ben, egy évvel a záróvizsga előtt nekem mondott: „Gyere haza!” Zsinat volt Szatmáron, lelkesedés, megújulás. Vonzott, kihívást láttam az egyházmegye jövőjének tervezésében. A püspök úr és Schupler Tibor gazdasági igazgató akkor arra kértek, legyek a lelkipásztori iroda világi vezetője. Megtiszteltetés és kihívás is volt egyben ez a felkérés, úgyhogy hagytam a német tanszéken való maradásról szóló álmokat és 2005 októberében belevágtam a lelkipásztori tervezésbe és az ifjúság nevelésébe a szatmári püspökség munkatársaként. Ifjúsági referens lettem, és mellette „vezettem“ a lelkipásztori irodát. Szép volt, új volt. Az egyházmegye lelkes volt, emlékszem, gyakran irigyeltek minket mindenhol, ahol csak megfordultunk: milyen nagyszerű püspökötök van, milyen dinamikusan fejlődő egyházmegye! Bevallom: büszke voltam egyházmegyémre, püspökömre és arra, hogy dolgozhatom ezért az egyházmegyéért. Tehát én rögtön a záróvizsga után képesítésemnek megfelelően dolgozni kezdtem.

B. M.: Mit dolgoztál pontosan, és mennyire tudtál beilleszkedni, hasznosítani a tanultakat?

Cs. K.: Az ifjúsági irodában sokrétű munka folyt: programszervezés, az ifjúsági pasztoráció megtervezése, a plébániákon megvalósuló ifjúsági munka támogatása, csoportvezetők képzése, pályázatírás, tanácsadás, ministráns munka szervezése, nemzetközi kapcsolatok ápolása és építése, segédanyagok gyártása. Hát ilyenek. Egyszerűen kolléganőmmel, Bonto Gabriellával mi mindenre kaphatóak voltunk, ami nem szül megosztottságot és a plébániai ifjúsági munkát segíti. A pasztorális irodában is volt munka elég! Pályázatok, a zsinati rendelkezések és javaslatok implementálási stratégiája, pasztorális terv készítése, a rétegpasztorációs területek összehangolása, az együttgondolkodás elősegítése, pasztorális terv bemutatása, a pasztorális tanács gyűléseinek előkészítése és az utómunkálatok, a munkacsoportok tevékenységének követése és munkájuk segítése, lelkipásztori munkatársak képzése, külföldi kapcsolattartás. Hát körülbelül így nézett ki. A beilleszkedés, azt hiszem, alkat kérdése. Ahogy így visszaemlékszem, és a kollégákkal is beszélve később erről, számomra viszonylag gyorsan ment, annak ellenére, hogy ők némi előítélettel fogadtak engem. Tudásomat igyekeztem kamatoztatni, azt az egyházmegye szolgálatába állítani. Szerettem a kollégáimat és azt hiszem, legalábbis remélem, ezt ők is érezték. Szerettem velük dolgozni, jó csapat volt! Így nem volt gond a beilleszkedéssel.CsK2

B. M.: Mennyire voltál elégedett a munkáddal, mennyire tudtad azt csinálni, amit a szakma választásakor (vagy egyetem közben) magadnak elképzeltél?

Cs. K.: Érdekes. Hiszen épp azt csináltam, amire fiatalként vágytam: másokért felelősséget vállalni, önfeledten dolgozni. Bonto Gabriellával rengeteget dolgoztunk az ifjúsági munkában. Szívesen és lelkesen. Voltak persze nehézségek, minden munkahelyen vannak, azonban a cél, amiért dolgoztunk, az nagyobb volt. Ezek a nehézségek igazából nem akadályoztak a munkában. A nehézségek akkor válnak problémává, ha gyökerében érintik a munka gördülékeny menetét és céltévesztően hatnak. Azonban ezt mi akkor nem tapasztaltuk.

B. M.: Mennyire volt elég a fizetés?

Cs. K.: Hát a pénz az ritkán elég. Nem mondom, hogy volt mindig annyi, hogy ne kelljen már rá gondolni, azzal foglalkozni, hogy miből tudok majd ezt vagy azt kifizetni, részleteket, számlákat. Kellett persze ilyesmivel is foglalkozni, ügyesen gazdálkodni. De egy ilyen országban élünk. Azonban nem panaszkodom, volt szolgálati lakás, volt másodállás (a Hám János iskolában voltam óraadó tanár), volt egy átlagos fizetés. Mindig kényes kérdés a pénz, örökös téma. Azt elmondhatom, hogy a szüleim támogatása nélkül, másodállás nélkül, egyéb alkalmi munkák nélkül, nem tudtam volna egy bizonyos alapvető egzisztenciát megteremteni. Gondolok itt arra a minimumra, amire ugye az ember törekszik, ha tud: lakás, autó, kulturális kikapcsolódás, sportolás, egy-egy könyv. Ilyenek. De ez egy ilyen világ, fiatalon szükségünk van támogatásra.

B. M.: Mennyire érezted elfogadottnak, megbecsültnek magad az egyházban?

Cs. K.: Megbecsülést néha éreztem, néha kevésbé. Persze ezt a vágyat az emberben, mármint a megbecsülés iránt, lehet pellengérre állítani, hogy hát nem azért dolgozik az ember, hogy érezze, megbecsülik. De, véleményem szerint, azért is. Ennek az ellenkezőjét állítani álszerénység. Motivációra, elismerésre szüksége van mindenkinek, ez egy tükör, amiben látod magad. Erőt is ad ugyanakkor a további munkához. A megbecsülés és annak kifejezése tulajdonképpen egy formája a motiválásnak. A püspökségen szabad volt dolgozni, nem akadályozott senki, minden körülmény adott volt ehhez, azonban ez a fajta motiváció nem volt annyira magától értetődő, inkább az volt a közhangulatban, hogy ezért a munkáért nem illik különösebb megbecsülést, dicséretet, köszönetet várni. Persze azért néha volt rá példa, hogy azt éreztük, becsülik a munkánkat. Azonban soha sem egyénileg történt ennek a kifejezése. Megbecsülést inkább kollektíve lehetett tapasztalni. Időnként. Persze voltak abszolút ellenpéldák is, cinikus megjegyzések. Volt például, aki a doktori védésem után gyógyszert akart magának felíratni nálam, a frissen sült doktor néninél, mert fájt a torka. Hát az ilyen helyzeteket nem találtam viccesnek, inkább elszomorítónak. De mint mondottam, ezek a nehézségek nem voltak igazi problémák, hiszen nem érintették munkánk célját gyökeresen. Örültünk a fiatalok fejlődésének, lelkesedésének, ez jelentette inkább a megbecsülést. Sok pap bácsival tudunk jól együtt dolgozni, kollégákkal egymás között, a püspök úr engedte, hogy dolgozzunk, jelen volt a legtöbb programon, és ez, ha a sorok között is, de már önmagában is megbecsülést közvetített. Én azt gondolom, azért Romániában általános jelenség a képzett munkaerő megbecsülésének hiánya. Az egyházban is lehet ezzel a jelenséggel találkozni. Hirtelen azzal vádolhatnak, hogy túlképzett vagy.

CsK5B. M.: Jelenleg mit csinálsz?

Cs. K.: Jelenleg habilitálok, ami annyit jelent, hogy a privát docensi cím elnyerésére készülök a bécsi egyetem római katolikus teológia karának gyakorlati teológia intézetében. A kutatási területem pedig a szatmári egyházmegye pasztorális lehetőségei. Készülő tézisem címe: Múlt és jelen dialógusa. A Szatmári Egyházmegye pasztorális távlatai különös tekintettel hagyományőrző spirituális dinamikára. Ezt azért is tartottam fontosnak pontosan elmondani, mert kevesen tudják, hogy mi is a témám, mivel foglalkozom. Elsősorban osztrák, német, nigériai, bosnyák, szlovák, ukrán, lengyel, indiai és pápua új guineai kollégák ismerik részleteiben kutatásomat, és természetesen Zulehner professzor, a mentorom. Főként ők értékelik azt, amin jelenleg fáradozok, és motiválnak, hogy van értelme ennek a munkának.

B. M.: Mi motivált a továbbtanulásra, a doktorira és az azutániakra?

Cs. K.: A doktorátushoz annak idején, 2006-ban egyszerűen kedvem volt. Éreztem magamban azt, hogy meg tudom csinálni, kedvem van élesben kipróbálni a kutatómunkát. Ebben talán egykori teológiai tanáraim példája motivált. Úgy éreztem, minden egyes képzési szinttel tágabb világ, tágabb és gazdagabb teológia nyílik meg előttem. Ez vonzott. A gettónak az ellenkezője ez. Amikor már nem csak én vagyok, nemcsak a saját kis portám, hanem az egyház egyetemessége kap hangot: az egyházmegye határain túl, az idő korlátain túl, mindaz, ami előttünk történt, hogy jutottunk oda, ahol vagyunk, és ebből a helyzetből hogyan építhető a jövő, szakszerűen, jólelkűen, krisztusian.

B. M.: Mennyire találtad meg magad a tudományos munkában?

Cs. K.: A doktori alatt kevéssé találtam meg magam a tudományos munkában, hiszen másfél állást vittem mellette, ugyanakkor nem akartam tovább húzni az egészet, mint három év. Voltak szép, érdekes szakaszok benne, izgalmas, új, a jövő számára hasznos részek, azonban voltak nagyon kemény időszakok is, a szakadék széle, ami vezető tanárom, Marton József professzor odafigyelése, a szülők támogatása, a barátok türelme és biztatása nélkül másképp alakult volna. Ez a mostani állapot viszont teljesen más. Ösztöndíjas kutató vagyok. Semmi mással nem kell foglalkozzam, csak az írással, kutatással. Azt hiszem, ez a másik véglet, amikor (majdnem) semmi más nincs, csak az írás. Azért igyekszem gyakorlati teológusként az élettől nem elszakadni, hiszen a teológia, amin dolgozom, időszerűségről és célszerűségről szól, a szatmári egyházmegye jövőjéről, az egyházi gyakorlat lehetőségeiről Európa és a II. vatikáni zsinat kontextusában. Figyelemmel követem a szatmári egyházmegye alakulását, a helyi társadalom kihívásait, azt a környezetet, amiben az egyházi gyakorlat megvalósul. Csakis ennek a valóságnak a talaján állva, a Szentírás alapjait és egyházunk tanításait ismerve lehet időszerűen és célszerűen jövőt építeni. Sem egyik, sem másik nem hiányozhat. Valami már körvonalazódik a célból, hiszen már a vége felé közelít a kutatás, és elmondhatom, lelkiekben, erőforrásokban gazdag egyházmegye a szatmári, számtalan lehetőséggel, amely kiaknázásra vár. Benne van a kapacitás, hogy merjen nagyot gondolni, akkor is, ha önmagában véve kicsi. Merjen még inkább krisztusivá lenni. Van mit adjon a világnak, a helyi társadalomnak, sőt ma már állítom, hogy Európának és a nyugati egyháznak is. Azonban van is mit tanuljon. És éppen ebben a dinamikus tanulok és tanítok folyamatban fejlődik az egyház, a helyi egyház, az európai egyház és benne az ember. Azt hiszem, megtaláltam magam a tudományos munkában, azonban számomra ez azt jelenti, hogy érthetően próbálom a tudományt az élethez közelíteni és engedem, hogy az élet (is) írja a tudományt. Máskülönben két párhuzamos világot kreálunk és ezzel egyházi gyakorlatunk célszerűségét vagy időszerűségét kockáztatjuk.

B. M.: Nem hiányoznak az emberek, a velük való foglalkozás?CsK4

Cs. K.: Nyilván az emberekkel való foglalkozás hiányzik. Azonban jelenleg Bécsben is kiveszem részem kissé a pasztorációból. Bérmálkozási felkészítőt tartok, egy plébánián lakom, ahol szívesen segítek a közösségnek, ott, ahol tudok. Továbbá folytatom az önkéntes munkát a Nemzetközi Ministráns Szövetség vezetőségében, ez is egy jó alternatíva arra, hogy a valóságtól, a mindennapi élettől, a világegyház sokszínű valóságától ne határolódjam el. Nagyon élveztem a két féléves tanítást a kolozsvári teológia karon. Újra rádöbbentem arra, mennyire gazdag az otthoni egyház, mennyire sok, lelkes, tehetséges fiatal tanul teológiát, azonban sajnos kevés az, akire teológusként aztán szükség is lesz a gyakorlatban. Néha az a benyomásom, ha feleannyit tennénk komolyan és merészen azért, hogy az egyházunk virágozzon, mint amennyit nyavalygunk, lendületbe jönne a teológiai oktatás iránti érdeklődés, és az egyházi gyakorlat is felpezsdülne. Teret kell adni a fiataloknak. Bízni kell bennük, hiszen a mi neveltjeink.

B. M.: Gondoltál valaha arra, hogy külföldön boldogulj?

Cs. K.: Gondoltam és jelenleg is gondolok arra, hogy külföldön boldoguljak. Mindeddig egyszerűen azért, mert azzal a tudattal jöttem el, hogy otthon nincs már rám szükség, a szatmári egyházmegyében nem fognak újra alkalmazni. Máshonnan nem kaptam semmi ajánlatot, állások nincsenek otthon meghirdetve úgy, hogy arra, mint itt, pályázni lehessen. Jelenleg külföldön adtam le egy álláspályázatot, természetesen Zulehner professzor ajánlásával és beleegyezésével, hiszen nyilván az ösztöndíj értelmében haza kellene térnem, hogy tudásommal, itt szerzett tapasztalataimmal az otthoni egyházat gazdagítsam. De ha otthon nincs rám szükség, és itt igen, hát maradok.

B. M.: Miért maradnál kint?

Cs. K.: Itt egyértelműen van értéke a munkának, ami motiváló számomra. Megtapasztaltam a kollegiális dialógus légkörét attól függetlenül, hogy a „beszélgető partnerek“ milyen egyházi hivatalt töltenek be. Itt minden megkeresztelt elsősorban Isten népe, aztán következnek a hivatalok. A hivatalok pedig felelősségvállalást jelentenek és nem alá vagy fölérendelő viszonyt. Megtapasztaltam, milyen (munka)légkört jelent az, ha a laikus értékes, és hivatása, vagyis az, hogy az egyház alakításán, annak egyre krisztusibbá tételén fáradozzon, megbecsült. A klerikusok elsődleges feladata pedig nem más, mint segíteni őt ebben a hivatásában. Ez egy csodálatos kommunió-egyház tapasztalat. Ami külföldön, Ausztriában, ahol jelenleg élek, többé-kevésbé megvalósul. Pozitív tapasztalataim otthon is voltak, azonban ezt nem nevezném irányadónak. Itt ez az irányadó, ez a konvencionális kultúra. Túlkapások természetesen itt is vannak, laikusok és klerikusok részéről egyaránt. Jobbra is, és balra is. Ezzel meg kell tanulni félelem nélkül bánni, nem pedig elbánni.CsK3

B. M.: Miért jönnél vissza?

Cs. K.: Ez érdekes kérdés, és lehet, furán hangzik, azonban mindaz, ami itt, Ausztriában irányadó, otthon éppen azért, mert még nem teljesen az, kihívást jelentene számomra. És ez vonz. Nyilván az anyagiak teljesen más szempontok szerint oszlanak otthon és itt. Ennek értelmében végzettségemnek megfelelően egy itteni és egy otthoni fizetés egymás mellé sem állhat. Ennek ellenére azt hiszem, nyitott lennék egy középút keresésére, és szívesen hazamennék.

B. M.: Hogy tervezed az életedet a jövőben? Hol látod magad tíz év múlva?

Cs. K.: Azért egy dologban biztos vagyok: ha úgy alakul, hogy külföldön találok munkát, mindig készen leszek arra, hogy lehetőségeim szerint tudásommal, képességeimmel kivegyem részem a romániai katolikus egyház alakításában, formálásában. Tíz év múlva, remélem, akár külföldről, akár otthon, helyben, de továbbra is a romániai társadalom és benne az egyház fejlődésén dolgozom majd.

B. M.: Hogy érzed magad az egyházban?

Cs. K.: Az egyházban én jól érzem magam. Lassan megtanulok bánni az árnyoldalakkal is. Azt gondolom, ez kell ahhoz, hogy insiderként jól érezd magad benne. Sok mindent láthatsz és tapasztalhatsz, ami irritáló. Nem akarom itt nagyon elspiritualizálni a dolgot, de szükséges mindehhez egy mély istenkapcsolat, amit nem a félelem határoz meg, hanem a szeretet. Sok bátorságra van szükség. Szerencsére azonban mindig kerültek eddig utamba olyan emberek, akik támogattak, bátorítottak, hogy amit gondolok, az építő. Sokat jelentenek számomra a barátok. Mindig hálás vagyok olyan emberek barátságáért, akik idősebbek, több tapasztalattal rendelkeznek és úgymond magasabban állnak a „hierarchia létráján”. Tőlük szeretek tanulni és hatásukra lelkesedni. Ez mindig biztonságot ad. Jól érzem magam az egyházban. Nem vagyok egyedül és ez jó érzés.

B. M.: Kapsz-e feladatot, szerepet, hogyan kezelnek?

Cs. K.: Kapok, és ha nem kapok, akkor keresek. Feladat mindig van. Én soha nem unatkozom. A szerepem most kissé korlátozódik, hiszen a kutatás idején mondhatni mellékvágányon állok. Készülök inkább a szerepemre, amire reményeim szerint hamarosan rátalálok majd.

B. M.: Mennyire vagy ezzel elégedett?

Cs. K.: Három éve már, hogy tart ez a mellékvágányos állapot. Vágyom arra, hogy ismét dolgozzam, tanítsak, szervezzek, tehát hogy újra aktívabban kivegyem részem az egyház életéből. De ez nem jelenti azt, hogy most elégedetlen lennék. Talán kissé türelmetlen és kíváncsi is vagyok, hogy mi lesz számomra a következő megállás és feladat. Addig azonban még hátra van a habilitáció befejezése, a dolgozat megírása, aztán a habilitációs előadás. Vannak kihívások előttem, tehát elégedett vagyok.

B. M.: Mi az, amit esetleg messziről másképp látsz?

Cs. K.: Másképp látom talán az ökumenizmus kérdését, a román-magyar együttélést Romániában. Úgy látom, ezeket a lehetőségeket ügyesen ki kell aknázni. Nem szabad, hogy a félelem és büszkeség határozza meg sem egyiket, sem másikat. Ez persze nem azt jelenti, hogy relativizálni kell a problémákat, hanem sokkal inkább azt, hogy ezekről beszélni kell. Másképp látom a teológiai oktatás helyzetét Romániában. Amíg otthon voltam, kicsit szűkebben láttam ezt. Jelenleg úgy gondolom, hosszútávon hatékony teológiai oktatás Erdélyben csakis a megfelelő hálózatok kialakítása mellett valósulhat meg. A katolikusok száma nem éri el országunkban az öt százalékot. Ebben a helyzetben a tudatos tervezés, az egyházmegyék együttműködése az egyházi gyakorlat tartalmi kérdéseit tekintve, az oktatási intézmények (különösen a felsőoktatás) és a püspöki kar jövőbe mutató együttgondolkodása nem hanyagolható és nem kerülhető meg a jövőben. Másképp látom a dolgokhoz, szokásokhoz való ragaszkodás és elengedés kérdését. Magam is nehezen tudok elengedni dolgokat. Azonban belátom azt, hogy az egyházban egyfajta elengedni tudásra előbb-utóbb nálunk is nagy szükség lesz. A világ változik, akár elfogadjuk ezt, akár nem. Ebben a gyors változásban a kairosz különös jelentőséggel bír. Német László püspök úr visszaemlékezései jutnak eszembe, egy interjúkötetben tették közzé. Megélte, ahogy az ausztriai Mödlingben a verbita rend bezárta a teológiai főiskoláját. Egyszerűen azért, mert nem volt több diák. 2000-re a diákok száma 17-re csökkent. Egy idős német professzor történelmi mulasztásnak nevezte a diákok csökkenésének tétlen tudomásul vételét. Véleménye szerint a 70-es években, amikor még 60-70 növendék volt a házban, Mödling környékén pedig a rendek sorra zárták be főiskoláikat, a verbita főiskola meg kellett volna hogy nyissa kapuit más rendek növendékei előtt. Azonban ezt a nagy lehetőséget elszalasztották. Megtették ezt a heiligenkreuzi ciszterciek, létrehozták a szerzetesrendek közös főiskoláját, ahol jelenleg is 170 diák tanul. Nyilván ezzel nem azt akarom mondani, hogy szerzetesi főiskolát kell nyitni Erdélyben. Nem. Sokkal inkább azt próbáltam kihangsúlyozni, mennyire fontos az idők jeleit érteni, és nem elég ezeket érteni, hanem bátran tovább kell lépni, új utakat kell keresni akkor, amikor a történelem még nem előzött le. Hát ezeket a dolgokat látom én ma másképp innen a távolból.

B. M.: Különbözik-e az osztrák és a mi egyházunk? Egyházképünk? Híveink/papjaink? Hozzáállásunk?

Cs. K.: Nyilván vannak különbségek. Már csak az is óriási különbség, hogy az osztrák egyház gazdagabb és nagyobb. Szervezetileg is vannak eltérések, főként a személyzeti politikát illetően. A pasztorációban főállásban kifejezetten csak megfelelő szakképesítéssel rendelkezők nyernek alkalmazást. A teológiai vagy valláspedagógiai végzettség elengedhetetlen pasztorális munkát végzők körében. A püspökségen külön teológus szakember(ek) gondoskodnak arról, hogy az egyházi gyakorlat, a különféle megnyilatkozások teológiailag rendben legyenek. Az osztrák egyházban, de nyugatabbra is jellemző, hogy a pap nem automatikusan teológus is. Ez a kettő nem tartozik feltétlenül össze. Maga a bíboros is ráhagyatkozik fontos események előtt a teológusok szakvéleményére, nagyobb események előtt konzultál a teológia kar dogmatikusával, egyháztörténészével, egyházjogászával, pasztorálteológusával, annak ellenére, hogy tudjuk, ő maga is a dogmatika professzora volt. Egyszerűen itt kikérik a teológusok véleményét. Otthon ezzel ritkán találkozni. Nagy hangsúlyt fektetnek továbbá a főállású alkalmazottak továbbképzésére. Külön szakemberek foglalkoznak ezzel, hogy mindenki a munkakörének megfelelő továbbképzésen vegyen részt: plébániai titkárnők, házvezetőnők, pasztorál-asszisztensek, papok és sorolhatnánk tovább. Persze ez egyrészt pénz kérdése, de nem csak. Ha belegondolunk, itt a könyvesboltokban is szakképzett elárusítók dolgoznak, akik például a filozófia polc mellett szükség esetén szakszerű felvilágosítást tudnak adni. Ez nem az a világ, ahol a véletlenek és a kapcsolatok döntik el, ki hol dolgozik. Persze az is kell, azonban a megmaradáshoz a helytállás nagyon fontos. Említetted az egyházképet. Az kicsit fordított, mint otthon: nem a papoktól a hívek felé, hanem a hívektől a papok felé értelmezik azt. Itt nem annyira a hívek tartoznak elszámolással bűneikkel, erkölcsi életükkel a papnak, hanem a pap tartozik elszámolással a híveknek: célszerű lelkipásztori munkájával, párbeszédkészségével, a plébánia anyagi helyzetével. Sokkal nagyobb és hangosabb a hívek részéről úgymond a kontroll. De ez tapasztalható a társadalomban. Itt a politikusok sem csinálhatnak azt, amit akarnak, mert számon kérik rajtuk. A közösség szolgálata ilyen szempontból itt szó szerint értendő. A plébániákon a plébános mellett csaknem kivétel nélkül mindig dolgozik egy főállású pasztorál-asszisztens is, akit körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy káplánt, azzal a különbséggel, hogy nem gyóntat és nem misézik, de azon felül minden más feladatot elláthat. A plébánosok helyezése itt nem divat. Ha nem kell valamilyen ok miatt menni, akkor akár 25-30 évig is maradhat egy plébánián. Ez a papot is minősíti, hiszen ha ennyi ideig megmarad egy közösségben, az arról árulkodik, hogy szeretik és elfogadják, mert ha ez nem így lenne, előbb-utóbb mennie kellene. Ezeket a dolgokat emelném ki talán lényeges különbségként. Mindehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy nem helytálló az a megállapítás, amivel otthon gyakran találkozni, hogy a nyugati egyházban a hívek túlzott részvétele az egyház ügyeiben a templomok kiüresedéséhez vezetett. Vannak üres templomok itt is, otthon is. A hívek beleszólása az egyház ügyeibe nem kiváltság és önkény kérdése, hanem annak jól meghatározott formái és lehetőségei vannak. Ezekkel azonban élni kell. Az üres templomok kapcsán pedig végezetül egy egyszerű ellenpélda: XVI. Benedek pápától a bécsi dómban, február 28-án az esti szentmise keretében 4500 ember búcsúzott. Nem olyan rossz a nyugati társadalom és egyház. Érdemes megismerni!

(Forrás: Keresztény Szó)

Ferenc pápa húsvéti üzenete – “Urbi et Orbi” áldása

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. március 31.

A húsvéti szentmisét követően, a Szent Péter tér körbejárása után délben Ferenc pápa megjelent a Szent Péter bazilika központi loggiáján, hogy elmondja húsvéti üzenetét és Urbi et Orbi áldását adja a jelenlevő és a kommunikációs eszközökön keresztül a szertartásba világszerte bekapcsolódó hívekre.

Urbi et Orbi áldás Húsvét vasárnapján

Kedves Fivéreim és Nővéreim Rómából és az egész világról, boldog Húsvétot!
Milyen nagy öröm, hogy átadhatom nektek ezt az üzenetet: Krisztus feltámadt! Szeretném, hogy eljusson minden házba, minden családba, különösen oda, ahol több a szenvedés, a kórházakba, a börtönökbe…

Mindenekelőtt azt szeretném, hogy [ez az üzenet] eljusson minden szívbe, mivel Isten ott akarja elvetni ennek az Örömhírnek a magvát: Jézus feltámadt, van remény a számodra, többé már nem állsz a bűn, a rossz uralma alatt! Győzött a szeretet, győzött az irgalom!
Mindig győz Isten irgalmassága!

Mi is, miként az asszonyok Jézus tanítványai közül, akik elmentek a sírhoz, és üresen találták azt, megkérdezhetjük önmagunktól, mi az értelme ennek az eseménynek (vö. Lk 24,4). Mit jelent az, hogy Jézus feltámadt? Azt jelenti, hogy Isten szeretete erősebb a rossznál, sőt magánál a halálnál is; azt jelenti, hogy Isten szeretete átalakíthatja életünket, virágba boríthatja azokat a sivatagos tájakat, amelyek a szívünkben vannak. És ezt teheti Isten szeretete.

Ugyanaz a szeretet, amelynek okán Isten Fia emberré lett és elment a legvégsőkig az alázatban és az önátadásban, egészen az alvilágig, az Istentől való elszakítottság mélységéig, ugyanaz az irgalmas szeretet árasztotta el fénnyel Krisztus holttestét, és átalakította azt, átvezette azt az örök életbe. Jézus nem tért vissza a korábbi életéhez, a földi élethez, hanem belépett Isten dicsőséges életébe, és a mi emberi valónkkal lépett be oda, megnyitotta előttünk a reménnyel telt jövőt.

Íme, ez a Húsvét: a kivonulás, az ember átmenete a bűn, a rossz rabszolgaságából a szeretet, a jó szabadságára. Mivelhogy Isten az élet, és csakis élet, s az ő dicsősége mi vagyunk, az élő ember (vö. Iréneusz, Adversus haereses 4, 20, 5–7).

Kedves fivéreim és nővéreim, Krisztus egyszer s mindenkorra és mindenkiért meghalt és feltámadt, ám a feltámadás erejének, ennek a rossz rabszolgaságából a jó szabadságára való átmenetnek minden korban, létezésünk konkrét helyein, mindennapi életünkben aktualizálódnia kell. Napjainkban is mennyi pusztaságon kell átkelnie az emberi lénynek! Legfőként azon a sivatagon, amely saját magában van, amikor nincs meg benne az Isten és a felebarát iránti szeretet, amikor hiányzik belőle annak tudatossága, hogy mindannak az őrzőjévé kell lennie, amit a Teremtő nekünk adott és nekünk ad. Azonban Isten irgalma virágba boríthatja a legszárazabb talajt is, újra életet adhat a kiszáradt csontoknak (vö. Ez 37,1–14).

Íme tehát a meghívás, amellyel mindannyiótokhoz fordulok: fogadjuk be Krisztus feltámadásának a kegyelmét! Engedjük, hogy Isten irgalmassága megújítson minket, engedjük, hogy Jézus szeressen minket, engedjük, hogy szeretetének ereje átalakítsa a mi életünket is; és váljunk eszközeivé ennek az irgalomnak, legyünk olyan csatornákká, amelyeken keresztül Isten megöntözheti a földet, megőrizheti a teremtett világot és kivirágoztathatja az igazságosságot és a békét.

Kérjük hát a feltámadt Jézustól, hogy alakítsa át a halált életté, változtassa a gyűlöletet szeretetté, a bosszúállást megbocsátássá, a háborút békévé. Igen, Krisztus a mi békénk, és általa könyörögjünk békéért az egész világ számára.

Békéért a Közel-Keletnek, különösen is az izraeliek és palesztinok között, akik azon fáradoznak, hogy megtalálják az egyetértés útját, hogy bátran és készségesen kezdjék meg újra a tárgyalásokat, hogy véget vessenek egy olyan konfliktusnak, amely már túl régóta tart. [Könyörögjünk] békéért Irakban, hogy végérvényesen szűnjön meg minden erőszak, és mindenekfölött [békéért] a szeretett Szíria, a konfliktus által megsebzett nép és a nagyszámú menekült számára, akik segítséget és vigasztalást várnak. Mennyi vért ontottak ki! Mennyi szenvedést kell még elviselni, mielőtt sikerül politikai megoldást találni a válságra?

[Könyörögjünk] békéért Afrika számára, amely napjainkig véres konfliktusok színtere. Maliban találják meg újra az egységet és a stabilitást; és Nigériában, ahol sajnos nem szűnnek a merényletek, amelyek súlyosan veszélyeztetik oly sok ártatlan ember életét, és ahol nem kevés személyt, köztük gyermekeket is, túszként tartanak fogva terrorista csoportok. [Könyörögjünk] békéért a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti része és a Közép-Afrikai Köztársaság számára, ahol sokakat arra kényszerítenek, hogy hagyják el otthonaikat és még mindig félelemben élnek.

Legyen béke Ázsiában, mindenekelőtt a Koreai-félszigeten. Könyörögjünk, hogy küzdjék le az ellentéteket és érlelődjön meg a kiengesztelődés megújult szelleme.

[Könyörögjünk] békéért az egész világ számára, amelyet még mindig olyannyira megoszt a kapzsiság, amely könnyű hasznot keres, amelyet megsebez az emberi és családi életet veszélyeztető önzés, az önzés, amely tovább folytatja az emberkereskedelmet, a XXI. század legkiterjedtebb rabszolgaságát. Pontosan az emberkereskedelem a XXI. század legelterjedtebb rabszolgasága!

[Könyörögjünk] békéért az egész világnak, amelyet szétszaggat a drogkereskedelemhez és a természeti erőforrások igazságtalan kiszipolyozásához kapcsolódó erőszak! [Könyörögjünk] békéért a mi Földünk számára! A feltámadt Jézus hozzon vigaszt azoknak, akik természeti csapások áldozatai. Ő tegyen minket a teremtett világ felelősségteljes őrzőivé.

Kedves fivéreim és nővéreim, mindannyiótokhoz, akik itt Rómában vagy a világ bármely részén hallgattok engem, a zsoltár felhívásával fordulok: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: / irgalma örökké tart. / Mondja Izrael háza: / irgalma örökké tart” (Zsolt 118,1–2).

Török Csaba atya fordítása

Az Urbi et Orbi áldást követően Ferenc pápa ezekkel a szavakkal fordult a hívekhez:

Kedves Fivéreim és Nővéreim! Nektek, akik a világ minden részéről erre a térre, a kereszténység szívébe érkeztetek, és mindnyájatoknak, akik a tömegkommunikációs eszközök révén kapcsolódtok hozzánk, megismétlem jókívánságomat: boldog Húsvétot kívánok.

Vigyétek el családjaitokba és hazátokba az öröm, a remény és a béke üzenetét, amely minden évben ezen a napon erőteljesen megújul. A feltámadt Úr, a bűn és a halál legyőzője legyen támasz mindenki számára, különösen a leggyengébbek és a szükséget szenvedők számára.

Köszönöm jelenléteteket és a hitről tett tanúságotokat. Külön köszönet a csodálatos virágok ajándékáért, amelyek Hollandiából érkeztek.

Mindenkinek szeretettel megismétlem: a Feltámadt Krisztus vezessen mindnyájatokat és az egész emberiséget az igazságosság, a szeretet és a béke ösvényein.

Ferenc pápa homíliája Húsvét vigíliáján

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. március 31.

Húsvét vigíliájának szertartása mindig mélyen megható, tele van erőteljes szimbólumokkal. Szent Ágoston szavai szerint a Szent Háromnap csúcsát jelentő liturgia „minden vigília anyja” (mater omnium vigiliarum). A pápa homíliájában arra buzdította a híveket, hogy ne zárkózzanak be Isten újdonságai előtt.

Kedves Testvérek!

1. Húsvét vigíliájának ragyogó éjszakáján az evangéliumban először az asszonyokkal találkozunk, akik Jézus sírjához mennek az illatszerekkel, hogy bekenjék testét (vö. Lk 24,1-3). A részvét, a szeretet gesztusát akarják végrehajtani, amely a kedves halott iránti szeretet egy hagyományos gesztusa. Életében követték Jézust, hallgatták szavait, úgy érezték, hogy megérti méltóságukat. Elkísérték őt egészen a végsőkig a Kálvárián, egészen addig a pillanatig, amíg levették Jézus testét a keresztről. Képzeljük el, milyen érzésekkel mennek a sírhoz: szomorúan és fájdalommal, mert Jézus eltávozott, meghalt, földi élete befejeződött.

Most az élet visszatért régi kerékvágásába. Az asszonyokban azonban tovább élt a szeretet és éppen a Jézus iránti szeretetük késztette őket arra, hogy a sírhoz menjenek. Azonban ekkor valami egészen váratlan történik, valami új, ami teljesen felkavarja szívüket és felborítja terveiket, egész életüket: látják, hogy a követ elmozdították a sír elől. Közelebb mennek, és nem találják az Úr testét. Ez a tény teljesen megzavarja őket, tele vannak kétellyel és kérdésekkel: „Mi történik?” „Mit jelent mindez?” (vö. Lk 24,4). Nem ez történik velünk is, amikor valóban valami új esemény áll elő a mindennapok életében? – tette fel a kérdést a Szentatya.

Megállunk és nem értjük, nem tudjuk, hogyan nézzünk szembe az új eseménnyel. Az újdonság gyakran félelmet ébreszt bennünk, az az újdonság is, amit Isten hoz el, amit Isten kér tőlünk. Olyanok vagyunk, mint az apostolok az evangéliumban: gyakran inkább ragaszkodunk bizonyosságainkhoz, megállunk egy sírnál, a halottak végül csak a történelem emlékezetében élnek, mint a múlt nagy személyiségei. Félünk Isten meglepetéseitől. Isten mindig meglep bennünket!

Kedves Testvérek! Ne zárkózzunk be az újdonságok előtt, amelyeket Isten akar életünkbe bevezetni! Gyakran fáradtak, csalódottak, szomorúak vagyunk? Érezzük bűneink súlyát, úgy gondoljuk, hogy nem bírjuk tovább? Ne zárkózzunk be önmagunkba, ne veszítsük el a bizalmat, soha ne adjuk fel: nincsenek olyan helyzetek, amelyeket Isten ne tudna megváltoztatni, nincs olyan bűn, amelyet ne bocsátana meg, ha megnyílunk Felé.

2. De térjünk vissza az evangéliumhoz, az asszonyokhoz és tegyünk egy lépést előre. Megtalálják az üres sírt, nincs ott Jézus teste, valami új történt, de mindez még nem világos: kérdéseket támaszt, zavart kelt, anélkül, hogy választ adna. És ekkor ragyogó öltözetben megjelenik két férfi, akik így szólnak: „Miért keresitek az élőt a holtak közt? Nincs itt, föltámadt” (Lk 24,5-6). Az egyszerű gesztus, egy tény, az, hogy az asszonyok szeretetből elmentek a sírhoz, most eseménnyé változik. Olyan eseménnyé, amely valóban megváltoztatja az életet. Semmi sem olyan már, mint azelőtt volt.

Nem csak azoknak az asszonyoknak az életében, hanem a mi életünkben is és az emberiség történelmében. Jézus nem halt meg, feltámadt és Él! Nem egyszerűen visszatért az életbe, hanem ő maga az élet, mert ő az Isten Fia, aki Élő. Jézus már nem a múlté, hanem a jelenben él és a jövő felé irányul, ő az Isten örökös jelene, az örökkévaló „ma”.

Isten újdonsága tehát így mutatkozik meg az asszonyok, a tanítványok és mindannyiunk szeme előtt: ez pedig a győzelem a rosszon, a halálon, mindazon, ami elnyomja az életet és arculatát kevésbé emberivé teszi. Ez az üzenet nekem szól és nektek kedves testvéreim. Hányszor van szükségünk arra, hogy a Szeretet feltegye a kérdést: miért keresitek a holtak közt azt, aki él?

A mindennapok problémái, aggodalmai miatt olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkba, szomorúságba, keserűségbe zárkózzunk… és ez jelenti a halált. Ne keressük ott Azt, aki él!

Fogadd el tehát, hogy a Feltámadt Jézus belépjen életedbe, fogadd be bizalommal, mint barátot: Ő az élet! Ha idáig távol voltál Tőle, tégy egy kis lépést: tárt karokkal befogad téged. Ha közömbös vagy, fogadd el a kockázatot: nem fogsz csalódni. Ha úgy tűnik, hogy nehéz Őt követned, ne félj, bízd Rá magad, és legyél benne biztos, hogy Ő melletted áll. Veled van és neked adja a békét, amit keresel és az erőt, hogy úgy élj, ahogy Ő akarja.

3. Ferenc pápa végül még rámutatott e ragyogó húsvéti vigília evangéliumának egy egyszerű mozzanatára:
Az asszonyok találkoznak Isten újdonságával: Jézus föltámadt, Él! Az üres sír és a ragyogó öltözetben megjelenő két férfi láttán az első reakciójuk a félelem: „földre szegezték tekintetüket” – jegyzi meg Szent Lukács – nem volt még ahhoz sem bátorságuk, hogy előre tekintsenek.

A ragyogó ruhába öltözött két férfi azonban bevezeti egy alapvető ige használatát: „Emlékezzetek arra, mit mondott nektek, amikor még Galileában volt” (vö. Lk 24,6-8). Arra szólítják fel az asszonyokat, hogy „emlékezzenek a Jézussal való találkozásukra”, szavaira, tetteire, életére; és éppen ez a szeretetteljes emlékezés a Mesterre az, ami révén az asszonyok leküzdenek minden félelmet és elviszik a Feltámadás hírét az Apostoloknak és a többieknek (vö. Lk 24,9). Emlékezzünk arra, amit Isten tett és tesz értem, értünk, emlékezzünk a megtett útra; ez tárja szélesre szívünket a jövőbe vetett remény számára. Tanuljunk meg emlékezni arra, amit Isten tett életünkben!

A világosságnak ezen az éjszakáján, fohászkodva Szűz Mária közbenjárásáért, aki minden eseményt megőrzött szívében (vö. Lk 2,19-51), kérjük az Urat, hogy tegyen Feltámadásának részesévé: nyisson meg bennünket újdonságának, amely átalakít, nyisson meg Isten meglepetéseinek. Tegyen minket olyan férfiakká és nőkké, akik emlékeznek arra, amit Ő tett személyes életünkben és a világ életében; tegyen képessé bennünket arra, hogy érezzük, Ő az Élő, aki közöttünk él és működik; tanítson meg minden nap arra, hogy ne a holtak között keressük Azt, aki él. Ámen.

Ferenc pápa homíliája Szent József ünnepén

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. március 19.

Elhangzott március 19-én a Szent Péter téren, Ferenc pápa péteri szolgálatának megkezdése alkalmából tartott szertartáson.

Kedves Testvérek!
Megköszönöm az Úrnak, hogy péteri szolgálatom elején Szent József, Szűz Mária jegyese, az egyetemes egyház védőszentje ünnepén mutathatom be ezt a szentmisét. Ez az egybeesés nagyon gazdag jelentést hordoz, továbbá névnapja tiszteletre méltó elődömnek: mellette állunk imáinkkal, szeretetünkkel és hálánkkal – kezdte homíliájában Ferenc pápa.

Köszöntötte a bíborosokat, a püspököket, a papokat, a diakónusokat, a szerzeteseket és szerzetesnőket, minden világi hívőt. Megköszönte a keresztény egyházak és egyházi közösségek, valamint a zsidó és egyéb vallási közösségek képviselőinek jelenlétét. Szívélyes üdvözlettel fordult az állam- és kormányfőkhöz, a világ számos országának hivatalos küldöttségeihez és a diplomáciai testülethez.

Idézte az előbb felolvasott evangéliumi szakasz szavait: „József úgy cselekedett, amint megparancsolta az Úr angyala. Magához vette feleségét” (Mt 1,24). Ezek a szavak már magukba foglalják azt a küldetést, amelyet Isten bíz Józsefre: legyen custos, őrző. Kinek az őrzője? Máriáé és Jézusé; de ez a küldetés később kiterjed az egyházra, mint ahogy ezt Boldog II. János Pál hangsúlyozta „Redemptoris Custos” k. Apostoli buzdításában: „Szent József, amilyen szeretetteljesen viselte gondját Máriának és amilyen örömmel szentelte magát Jézus Krisztus nevelésének, ugyanígy oltalmazza és őrzi annak Titokzatos Testét, az Egyházat, melynek előképe és példája maga a Szent Szűz” (1. pont).

Hogyan gyakorolja József ezt a küldetését? Diszkréten, alázattal, csöndben, de állandó jelenlétben és maradéktalan hűségben, akkor is, amikor számára érthetetlen dolgok történnek. A Máriával kötött házasságtól kezdve addig az epizódig, amikor a 12 éves Jézus a jeruzsálemi Templomban tanít, József minden pillanatban szerető gondoskodással van jelen. Felesége, Mária mellett van az élet derűs és nehéz pillanataiban, a népszámláláskor Betlehembe vezető úton, Jézus születésének aggodalommal és örömmel teli óráiban, az egyiptomi menekülés drámai pillanatában, a gyermek izgatott keresésekor, amikor a Templomban találnak rá; majd a názáreti otthon mindennapi életében, a műhelyben, amelyben megtanította Jézusnak az ácsmesterséget.

Hogyan éli meg József azt a hivatását, hogy Mária, Jézus és az egyház őrzője legyen? Úgy, hogy szüntelenül Isten felé fordul, nyitott jeleire, készen áll Isten, nem pedig saját terveire. Ezt kéri Isten Dávidtól, mint ahogy azt az első olvasmányban hallhattuk: Isten nem ember által épített házat akar, hanem kéri a Szavához, tervéhez való hűséget. Isten maga építi a házat, de a Lelke által áthatott élő kövekből. József az „őrző”, mert tud Istenre hallgatni, hagyja, hogy Isten akarata vezesse és éppen ezrét még nagyobb odaadással gondoskodik a rábízott személyekről, reálisan értelmezi az eseményeket, figyel a környező világra, képes bölcs döntéseket hozni. Kedves barátaim, Józsefben látjuk azt, hogy hogyan kell válaszolnunk az isteni hivatásra: szívesen, készséggel. Azt is látjuk, hogy a keresztény hivatás középpontjában Krisztus áll! Őrizzük meg Krisztust életünkben, hogy másokat is őrizhessünk, őrizzük meg a teremett világot!

Ferenc pápa megkezdte péteri szolgálatát

A másokról való gondoskodás hivatása nem pusztán a keresztényekre vonatkozik. Dimenziója egyszerűen emberi, ami mindenkit érint. Azt jelenti, hogy őrködnünk kell az egész teremtés, a teremtett világ szépsége felett, mint ahogy ezt mondja nekünk a Teremtés könyve és ezt tanította Assisi Szent Ferenc: legyünk tisztelettel Isten minden teremtménye iránt, környezetünk iránt. Gondoskodjunk az emberekről, legyen szeretetteljes gondunk mindenkire, minden személyre, különös tekintettel a gyerekekre, az idősekre, a törékeny személyekre, akik gyakran szívünk peremén élnek. Gondoskodjunk egymásról a családban: a házastársak gondoskodjanak kölcsönösen egymásról, a szülők a gyermekeikről, majd idővel a gyermekek váljanak szüleik őrzőivé. Éljük meg őszintén a baráti kapcsolatokat, ami azt jelenti, hogy kölcsönösen megőrizzük egymást bizalomban, tisztelettel és a jóban. Végül is minden az ember gondjaira van bízva, olyan felelősségről van szó, amely mindnyájunkat érint. Legyetek Isten ajándékainak őrzői! – hangzott Ferenc pápa felszólítása.

Amikor az ember nem felel meg ennek a felelősségnek, amikor nem gondoskodunk a teremtett világról és testvéreinkről, akkor helyet kap a pusztítás és szívünk kiszárad. A történelem minden korszakában sajnos vannak Heródesek, akik a halál terveit szövik, pusztítást visznek végbe, eltorzítják a férfiak és nők arcát.

Ferenc pápa ezután azokhoz fordult, akik felelős szerepet töltenek be gazdasági, politikai vagy társadalmi téren. Felhívása minden jóakaratú emberhez szólt: legyünk „őrzői” a teremtett világnak, Isten természetbe írt tervének, legyünk egymás és környezetünk őrzői; ne hagyjuk, hogy a pusztítás és a halál jelei kísérjék utunkat a világon. Ahhoz, hogy másokra vigyázhassunk, saját magunkat is gondoznunk kell! Ne feledjük, hogy a gyűlölet, az irigység, a gőg bepiszkítják az életet! Őrizni tehát annyit jelent, mint őrködni érzelmeinken, szívünkön, mert onnan indulnak ki a jó és a rossz szándékok: azok, amelyek építenek és azok, amelyek pusztítanak! Ne féljünk a jóságtól, még a gyengédségtől sem!

És itt most szeretnék még egy megjegyzést tenni – folytatta szentbeszédében a pápa – a gondoskodás, az őrködés mások felett jóságot igényel, azt kéri, hogy a jóságot gyöngédséggel éljük meg. Az evangéliumban Szent József erős, bátor, munkásemberként jelenik meg, de lelkéből nagy gyöngédség árad, amely nem a gyengék erénye, hanem éppen ellenkezőleg, a lélek erejére vall, kifejezi azt a képességet, hogy tudunk másokra figyelni, mások iránt részvéttel lenni, valóban megnyílunk a másik, a szeretet felé. Ne féljünk a jóságtól és a gyöngédségtől!

Ma, Szent József ünnepével együtt ünnepeljük Róma új püspöke, Péter utóda szolgálatának kezdetét. Ez hatalommal jár. Természetesen Jézus Krisztus hatalmat adott Péternek, de milyen hatalomról van szó? Jézus háromszoros kérdését, amit Péterhez intéz a szeretetről, követi a háromszoros felszólítás: legeltesd bárányaimat. Soha ne feledjük, hogy az igazi hatalom a szolgálat. A pápának is, ahhoz, hogy gyakorolja hatalmát, egyre inkább előre kell haladnia abban a szolgálatban, amelynek ragyogó csúcspontja a kereszten van.

Követnie kell Szent József alázatos, konkrét, hitben gazdag szolgálatát és hozzá hasonlóan szélesre kell tárnia karját, hogy megőrizze Isten egész népét és befogadja szeretettel és gyöngédséggel az egész emberiséget. Különösen a legszegényebbeket, a leggyengébbeket, a legkisebbeket, azokat, akikről Máté ír a szeretetről szóló utolsó ítélet kapcsán: akik éheztek, akik szomjaztak, akik idegenek, mezítelenek, betegek voltak, börtönben raboskodtak (vö. Mt 25,31-46).

A második olvasmányban Szent Pál Ábrahámról szól, aki „a remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Szilárdan a reményben, minden remény ellenére! Ma is a szürke ég annyi jele ellenére szükségünk van arra, hogy megpillantsuk a remény világosságát és saját magunknak is reményt adjunk! Őrizzük meg a teremtett világot! Minden férfi és minden nő, a gyöngédség és a szeretet tekintetével nyissa meg a reménység látóhatárát, hassa át egy fénysugár a sötét felhőket, vigyük el a reménység melegét! A hívők számára, nekünk, keresztényeknek, mint Ábrahám, és mint Szent József, a remény, amit hordozunk, Isten látóhatárát jelenti, amit Krisztus nyitott meg számunkra és arra a kősziklára épül, ami Isten.

Őrizzük meg Jézust Máriával, őrizzük meg az egész teremtett világot, őrizzünk meg minden személyt, különösen a legszegényebbet, őrizzük meg saját magunkat: ez az a szolgálat, amire Róma püspöke megbízást kapott, de mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy felragyogtassuk a remény csillagát: őrizzük meg szeretettel mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk!

Végül Ferenc pápa ezekkel a szavakkal fejezte be homíliáját: „Kérem Szűz Mária, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Ferenc közbenjárását, hogy a Szentlélek kísérjen el szolgálatom során, nektek pedig azt mondom: imádkozzatok értem! Ámen.

(Bonum TV)

A pápa elárulta, miért választotta a Ferenc nevet

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. március 16.

Szegény egyházat és a szegényekért fellépő egyházat szeretne az új katolikus vezető. Ferenc pápa erről a sajtó munkatársainak szombat délelőtt tartott audienciáján beszélt a Vatikánban.

Az új egyházfő most először szólt arról, hogy miért választotta a Ferenc nevet. A jezsuita Jorge Mario Bergoglio, Buenos Aires eddigi érseke egyértelművé tette, hogy Assisi Szent Ferenc, a szegények szentje után választotta magának ezt a nevet. Assisi Szent Ferenc a béke, a mértékletesség és a szegények szolgálatának jelképe – fogalmazott.

„A szavazás alatt kiváló barátom, Sao Paulo érseke, Claudio Hummes volt mellettem… Amikor a dolgok kezdtek – mint fogalmazott – »veszélyesre fordulni«, ő biztatott. Amikor az én javamra döntött a kétharmad, átölelt, és azt mondta, ne feledkezzek meg a szegényekről” – idézte fel a szerdai megválasztása utáni pillanatokat a pápa. Hozzáfűzte, a szegényekről azonnal Assisi Szent Ferenc, „a szegénység és a béke embere” jutott eszébe.

Ferenc pápa megköszönte

Jó hangulatot teremtve beszélt arról is, hogy néhány bíboros társa más nevet javasolt, többek közt a VI. Adorjánt a nagy egyházi reformer után és a XV. Kelement a jezsuita rendet elfojtó XIV. Kelemen után.

Beszélt arról is, hogy az utóbbi napokban sok munkája volt, egyúttal köszönetet mondott a sajtónak, amely nélkülözhetetlenné vált a világ eseményeinek megismeréséhez. Újságírók százméteres sorban állva vártak a Szent Péter téren arra, hogy bejussanak az audienciára. Olasz tévéadók értesülése szerint 5600 résztvevője lehetett az eseménynek. A meghirdetett program szerint az újságírók nem tehettek fel kérdéseket.

Történelmi találkozás

A Vatikán szombaton közlemény útján tudatta, Ferenc pápa március 23-án ellátogat Castel Gandolfóba, ahol zárt ajtók mögött találkozik elődjével, XVI. Benedek pápával, aki február 28-án mondott le hivataláról. Az egyházi állam történelminek nevezte az előd és utód találkozóját, hiszen hat évszázada XVI. Benedek volt az első, aki leköszönt tisztségéről. XVI. Benedek  korábban jelezte, hogy a bizalmas vatikáni iratok kiszivárogtatásának, az úgynevezett Vatileaks-botránynak a dokumentumait át fogja adja utódjának.

Ferenc pápa audienciája
Ferenc pápa audienciája
Europress/AFP

 

A szentszéki tájékoztatás szerint Ferenc pápa a március 19-ei beiktatása előtti napon hazája, Argentína elnökével is találkozik. Az eddigi Buenos Aires-i érsek és Cristina Fernández de Kirchner az utóbbi években többször is nyilvános összetűzésbe került, a jezsuita bíboros nyíltan bírálta Kirchnert liberális intézkedéseiért, többek közt az azonos neműek házasságkötésének támogatása és az ingyenes fogamzásgátlók miatt.

(MNO)

Apró érdekességek Ferenc pápa első gesztusaival kapcsolatosan.

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. március 15.

P. Federico Lombardi SJ a pápaválasztást követő napon is találkozott az újságírókkal és apró érdekességekről számolt be nekik, amelyek még a Sixtus-kápolnában történtek a konklávé lezárását követően.

Hangsúlyozta, hogy azért beszélhet ezekről a részletekről, mert a konklávé és a titoktartási kötelezettség is azzal a mozzanattal zárul le, amikor a kétharmados többséget kapott jelölt elfogadja megválasztását. A szentszéki szóvivő tehát elmondta, hogy az új pápa – eltérve a hagyományoktól – a Sixtus-kápolna oltára előtt állva fogadta a bíborosokat, akik tisztelegtek előtte. Az előírások szerint az új pápa egy trónon ülve fogadja a bíborosok e gesztusát.

Egy másik érdekességként a szentszéki szóvivő utalt arra, hogy a pápa egy nagyon egyszerű fehér öltözetben jelent meg a Szent Péter bazilika központi loggiáján a híres bíborvörös vállgallér nélkül. A kereszt, amelyet viselt, megegyezett a korábban püspökként viselt nagyon egyszerű kereszttel.

Ferenc pápa első szavai és gesztusai kapcsán P. Lombardi megjegyezte, hogy meglepte Róma püspökének ez a lelkipásztori viselkedése, különösen is a római hívekhez való közvetlen viszonya. Az is újdonságot jelentett, hogy római helynökét kérte maga mellé ebben a pillanatban.

Egy másik sajátos mozzanatként a szentszéki szóvivő kiemelte azt, hogy a pápa saját magáért kért imákat a hívektől, mielőtt „Urbi et Orbi” áldását adta volna rájuk. Meghajolt, hogy ezzel kérje Isten áldását a hívek imáján keresztül. Ez egy nagyon jelentős gesztus volt – fogalmazott Lombardi atya.

A Ferenc név választása egyértelműen evangéliumi jellegű. Tehát nem I. Ferenc, hanem egyszerűen Ferenc, mert még nem volt előtte hasonló nevet viselő pápa.

Végül még egy utolsó apróságra hívta fel az újságírók figyelmét a szentszéki szóvivő. Az „Urbi et Orbi” áldást követően a Szent Márta Házba való visszatéréshez előkészítették az „SCV 1”, vagyis a Szentatya járművét. Ehelyett azonban a többi bíborossal együtt kisbusszal kívánt visszatérni vatikáni szálláshelyére, tehát úgy akart visszamenni, ahogy az Apostoli Palotába ment, a többiekkel.

Az ünnepi vacsora végén csak néhány köszönő szót mondott Ferenc pápa: „Isten bocsásson meg nektek azért, amit tettetek!”

A moszkvai Echo rádió munkatársa arról kérdezte a szóvivőt, hogy az új pápával, aki bíborosként Argentínában a keleti szertartású katolikusok főpásztora is volt, lesz-e változás az ortodox és a katolikus egyház kapcsolataiban.

Válaszában a szóvivő azt mondta, hogy az előző pápák is nagy gondot fordítottak az ökumenikus kapcsolatok ápolására, főként az ortodox egyház iránt. Biztosak lehetünk abban, hogy Ferenc pápa is a legnagyobb elkötelezettséggel folytatja ezt a szolgálatot. Természetesen évek óta mindenki azt reméli, hogy nagyobb fejlődés lesz ezen a téren. Ám azzal is számolnunk kell, hogy a keresztények egysége Isten ajándéka és mindannyiunk közös ügye, mindenki imájára van szükség.

Egy brazil újságíró, Riccardo azt kérdezte, hogy Ferenc pápa informális magatartása gondot okoz-e majd a vatikáni biztonsági őrök számára?

P. Lombardi szavai szerint a biztonsági őrök tisztában vannak azzal, hogy tisztelniük kell minden pápa személyes stílusát. Emlékeztetett arra, hogy II. János Pál nem egyszer kilépett az őrök sorából, hogy közvetlen kapcsolatot tudjon teremteni a hívekkel. A biztonságáért felelős személyek alkalmazkodtak ehhez az új stílushoz és ez történik majd az új pápa esetében is. Természetesen máris láthattuk – mondta P. Lombardi –, hogy az új pápa a délelőtt folyamán másként vette igénybe a gépkocsit, amint ez eddig szokásban volt. (Lehet, hogy P. Lombardi itt arra utalt, hogy bíborosként a pápa Buenos Aires-ben tömegközlekedési eszközöket használt.)

A Le Figaro francia lap munkatársa, Jean-Marie Guénois ezt a kissé provokáló megjegyzést tette: ez esetben nemcsak a stílus változott meg, hanem egyfajta törés van két pápaság között. Az új Szentatya jobban hasonlít II. János Pál pápához, mint XVI. Benedekhez.

„Én várnék még néhány napot arra, hogy egy kicsit komolyabban és mélységében tekintsük a kérdést” – hangzott a válasz. „Én személy szerint kíváncsi vagyok az első szentbeszédekre, különösen például arra, hogy mit mond pápasága ünnepi nyitószentmiséjén. Akkor már jobban megértjük pl. beszédmódját, hogyan fejezi ki magát. Ám ezek még mindig felületi kérdések. A Szentatya lelkipásztori gyakorlatának fő szempontja ugyanis az, ami a lelkiséget illeti, illetve a spiritualitás és a tanítás szintézise. Amit eddig mindannyian észrevettünk az az, hogy az új pápa lelkipásztori beállítottságú, míg XVI. Benedek inkább a tudomány, a teológia világát képviselte. De ahhoz, hogy egy kicsit komolyabban mérlegeljük a dolgokat, még sok türelemre lesz szükség.”

Végül egy kérdésre válaszolva P. Lombardi a pápa egészségi állapotáról mondott néhány szót. Igaz, hogy fiatal korában műtétre volt szüksége és kivették egyik tüdeje egy részét. Ám, azok, akik 30-40 éve ismerik Ferenc pápát, azt mondják, hogy Istennek hála mindig remek egészségnek örvendett.

(Bonum TV nyomán)

Ferenc pápa áldását küldi a magyarokra!

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. március 15.

Ferenc pápa március 15-én délelőtt 11 órakor az Apostoli Palota Kelemen termében fogadta a Bíborosi Kollégium tagjait.

Erdő Péter is köszöntötte a Szentayát

Angelo Sodano bíboros szavai után a Szentatya fordult a bíborosokhoz. Ezt követően minden bíboros a pápa elé járult és lehetőség nyílt egy rövid köszöntésre és beszélgetésre. A találkozón részt vett Erdő Péter bíboros, aki az esemény után beszámolt a Vatikáni Rádiónak személyes élményeiről.

Erdő Péter bíboros kiemelte, hogy Ferenc pápa áldását küldi a magyar híveknek.

Elmondta továbbá, hogy az elmúlt 10 évben már találkoztak, megismerték egymást. Közös témáik közül kiemelte a katolikus egyetemek világát, hiszen Jorge Mario Bergoglio bíboros a Buenos Aires-i Katolikus Egyetem nagykancellárja volt.

A pápa személyéről nyilatkozva hangsúlyozta, hogy kedves, jóságos a stílusa és lényegre törő, a központi kérdésekkel foglalkozik, ami a mai világban nagyon aktuális.

(Bonum TV)

Pápánk választott neve: Ferenc!

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. március 14.

Jean-Louis Tauran protodiakónus bejelentése után az új pápa, az argentin jezsuita Jorge Mario Bergoglio, eddigi Buenos Aires-i érsek 20 óra 21 perckor kilépett a Szent Péter-bazilika erkélyére, és köszöntötte a híveket. Az eső ellenére a Szent Péter téren több mint százezren gyűltek össze, és ünnepelték az új pápát.

Bergoglio pápa ezekkel a szavakkal fordult a hívekhez:

„Testvéreim, jó estét!

Tudjátok, hogy a konklávé kötelessége, hogy püspököt adjon Rómának. Úgy tűnik, a bíboros testvéreim a világ másik végére mentek el érte, de itt vagyunk. Köszönöm a fogadtatást. A római egyházmegyei közösségnek megvan a püspöke: köszönöm!

Először is imádkozni szeretnék emeritus püspökünkért, XVI. Benedekért. Imádkozzunk érte együtt, hogy az Úr megáldja és a Szűzanya oltalmazza.”

A Szentatya ezután elimádkozta a hívekkel a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Dicsőséget, majd így folytatta:

„Most pedig induljunk el ezen az úton: a püspök és a nép közös útján. A római egyház útja ez, azé a városé, amely a szeretetben minden egyházat vezet. A testvériség, a szeretet, a köztünk lévő bizalom útja ez. Imádkozzunk mindig egymásért, kölcsönösen. Imádkozzunk az egész világért, azért, hogy széles körű testvériség valósuljon meg.

Azt kívánom, hogy ez az út, amit ma elkezdünk az Egyházban, és amelyben engem az itt jelenlévő bíboros helynököm fog segíteni, gyümölcsöző legyen ennek a gyönyörű városnak az evangelizálásában!

Most szeretnék áldást adni, de előbb, előtte szívességet kérek tőletek: mielőtt a püspök megáldaná a népet, azt kérem, hogy ti imádkozzatok az Úrhoz, hogy Ő megáldjon engem: a nép imáját kérem, amely áldást kér püspöke számára. Mondjuk el csendben ezt az imát, a ti imádságotokat értem.”

Ferenc pápa Urbi et orbi áldást adott minden jelenlévő hívőre, majd így búcsúzott tőlük:

„Testvérek, elköszönök. Nagyon köszönöm, ahogy fogadtatok. Imádkozzatok értem, és hamarosan újra találkozunk! Holnap a Szűzanyához szeretnék menni imádkozni, hogy oltalmazza Róma egész városát. Jó éjszakát és jó pihenést!”

Magyar Kurír (lt)

Jorge Mario Bergoglio SJ az új pápa

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. március 14.

Krisztus 266. helytartója – az eddigi Buenos Aires-i érsek 76 éves. Az első latin-amerikai és az első jezsuita pápa. Tömegközlekedéssel jár, főpapi rezidencia helyett apartmanban lakik, síkra száll a szegényekért. Jorge Mario Bergoglio párbeszédre kész személyiség.

Krisztus 266. helytartója – az eddigi Buenos Aires-i érsek 76 éves. Nevét Jean-Louis Tauran protodiakónus bíboros jelentette be a Szent Péter-bazilika középső loggiájáról. Az új pápa a Ferenc nevet választotta: az első alkalom ez az egyház kétezer éves történetében, csakúgy, mint az, hogy az új pápa a Jézus Társaság tagja.

Jorge Mario Bergoglio 1936. december 17-én született Buenos Airesben, olasz bevándorló munkáscsaládban. Ötgyermekes családban nőtt fel, édesapja Olaszországból vándorolt ki Argentínába, és a vasútnál dolgozott. Vegyészipari középiskolát végzett, majd a papi hivatást választotta. A szeminárium elvégzése után, 1958-ban belépett a jezsuita rendbe. Chilében végezte humán tanulmányait, majd 1963-ban visszatért Buenos Aires-be, ahol filozófiából szerzett diplomát a San José egyetemen. 1964 és 65 között irodalmat és pszichológiát tanított Santa Fe a Szeplőtelen Szűzanya intézetben, majd Buenos Aires-ben. 1969-ben szentelték pappá.

1973. július 31-én megválasztották Argentína jezsuita provinciálisának. Ezt a tisztségét hat éven át töltötte be. 1980-tól annak a szemináriumnak a rektora volt, amelyben végzett. 1986-ban Németországban fejezte be doktori tézisét.

1997-ben Buenos Aires koadjutor érsekévé nevezték ki, majd 1998-ban, Antonio Quarracino bíboros halálakor, az argentin főváros érseke lett. 2001-ben kreálta bíborossá II. János Pál pápa. Három vatikáni kongregációnak is tagja, 2005 óta az Argentin Püspöki Konferencia elnöke.

Bergoglio teológiai gondolkodásában inkább mértékletes, kész a párbeszédre. Küzd a társadalmi igazságtalanságok ellen, határozottan kiáll a szegények mellett. Aszketikus hozzáállással viszonyul a világhoz: tömegközlekedéssel jár, nem költözött be a főpapi rezidenciába, s állítólag még ételeit is maga készíti. Sokoldalú: jó szakács, szereti az operát, a görög műveltség barátja, Shakespeare és Dosztojevszkij a kedvenc írója.

Több lelkiségi könyv szerzője. A 2001-es rendes püspöki szinódus főrelátora volt, majd 2005 és 2011 között az Argentin Püspöki Konferencia elnöki tisztségét töltötte be.

Jól úszik, erős, holott gyerekkora óta tüdőproblémái vannak. A kevés szavú ember megszólalásainak súlya van a 40 milliós Argentínában, ahol a lakosság 90 százaléka katolikus. Karácsony és húsvét idején Bergoglio felkeresett beteg gyerekeket ápoló kórházakat, fogházakat, megmossa a betegek és foglyok lábát. A közszereplés nem az ő műfaja.

Magyar Kurír

Gordán Dalma beszámolója

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 28.

 

Gyöngyösi  kirándulás

Osztálytársaim furcsán néztek rám pénteken. Egész nap az órát kémleltem és számoltam. Számoltam hány órát kell még túlélni ahhoz, hogy a felejthetetlen hétvége elkezdődjön. Szerencsémre hamar eljött a pillanat. Boldogan cipeltem le a kis csomagom, s alig vártam az indulást. Természetesen egy imádsággal indítottuk el a hétvégét. Az út rövidnek tűnt a életvidám, mókás éneklés miatt.

Hatalmas vendégszeretet tárult elénk már az első pillanatban. Elfoglalta mindenki a kis birodalmát, majd egy ízletes vacsorával vártak. Ezt követően természetesen újra énekeltünk… Jó volt körülnézni és látni az önfeledt arcokat. Látni azt, hogy mindenki örül az együttlétnek.

Reggel újult erővel kezdtük a napot. Mondanom sem kell, hogy egy finom reggeli után útba vettük az egerszalóki termálfürdőt. Ritka jó kedv uralkodott az uszodában.
A három órás lubickolás a legenergikusabbakat is kifárasztotta, így mindenki próbálta kihasználni a negyedórás utat Egerig pihenésre.

Odaérkezvén Czibere Zsolt atya fogadott minket nagy vidámsággal. Bemutatta a bazilika és a szeminárium rejtelmeit. Ez utóbbi helyen tábort vertünk, majd elfogyasztottuk a királyi ebédet: margarinos kenyeret szalámival. Az éhes száj mindennek örül, így hát síri csend uralkodott a teremben, mivel mindenki kitartással gyűrte be a szendvicseket. Az élelmesebbek még repetát is kaptak. Tele hassal nekivágtunk az egri várnak. Lehet nem volt a legjobb ötlet, de mint mindennel, ezzel is megbirkóztunk. A történelmi légkör mindenkit magával ragadott…

Majd újra buszra szálltunk. Kivételesen nem énekeltünk, mivel tartogattuk erőnket az esti énekpróbára.

Megérkezve elfogyasztottuk a mennyei vacsorát, majd következhetett az ígért énekpróba. A bandába bevettük Zsolt atyát is, mint szintetizátorost. Hatalmas élmény volt körülnézni, és látni, hogy a többi ottlévő vendég élvezi a zenénket, a mi zenénket…

Vasárnap izgatottan mentünk el szentmisére, mivel mindenki kíváncsi volt arra, hogy a hívek között is ugyanolyan sikert aratunk, mint a szombat esti vendégek között. A választ szentmise után meg is kaptuk, és nem nagyképűen, de határozottan kijelentem: tudhatunk valamit!

A nénik és bácsik, fiatalok és idősek ott álltak körülöttünk és hallgatták az énekeket, majd szebbnél szebb dicséreteket kaptunk.

Oly annyira, hogy még kis pogácsákat is kaptunk az útra, amit  majd közösen fogyasztottuk el az úton hazafelé.

Ez úton szeretnék hálás köszönetet mondani mindazoknak, akiknek benne volt  a keze abban, hogy 45 ember egy felejthetetlen hétvégét töltött el Gyöngyösön.

Gordán Dalma

 

Szőke Katalin Gyöngyösi beszámolója

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 27.

 

Élményekkel  meggazdagodva és lelkiekben feltöltődve érkeztünk haza a Gyöngyös-i kirándulásról, annak ellenére, hogy kissé idegesen és izgatottan indultunk, ugyanis a fiunk betegsége meglepetésszerűen „érkezett”, ami gyors intézkedéseket követelt: átcsomagolni a cuccokat, nagyiékat értesíteni és előjegyzést kérni a dokitól.

Miután mindenki megérkezett a megegyezett helyszínre, Szent Kristóf, az utazók és autósok védőszentjéhez fohászkodva útnak indultunk, úti célunk a Gyöngyös melletti, Farkasmály-i “Sziluett “ Borhotel volt, ahol szíves  fogadtatásban, kedves vendéglátásban volt részünk. Barátságos légkör, minden részletre odafigyelő személyzet fogadott bennünket.

A szállásfoglalás és a bőséges böjtös vacsora után  vidám hangulatban folytatódott az este, többféle hangszer kíséretében énekléssel, borkóstolással, kötetlen beszélgetéssel zártuk a pénteki nap fáradalmait.

Másnap, egy kiadós reggeli után az Egerszalók-i termál és gyógyfürdőben  úszkáltunk, majd Eger városával ismerkedtünk.

Amíg, Czibere Zsolt segédlelkész bemutatta az egri Székesegyházat, annak Mária kápolnáját, ahol megtalálható a Máriapócsi kép másolata, amivel felfogták Mária könnyeit, az egri  Szeminárium kápolnáját, tanuló-, valamint előadó termeit, addig az atya és néhány önkéntes elmentek pár ezer forintért ételt vásárolni több mint 4o személy számára. A “fenséges” szendvics-ebéd után nyakunkba vettük Eger városát. Az eső és enyhe szél ellenére kitartóan bandukoltunk, ki karonfogva, kézen fogva, egymásba kapaszkodva, ki ölben, vagy babakocsiban, vagy éppen azt tologatva. A Dobó téren áthaladva, pár másodpercig gyönyörködtünk a Minorita templom toronyórájának zenéjében, felelevenítve  az ősi székely himnusz (Csíksomlyói Mária siralom) szövegét. Az egri várban végigsétálva “megcsodáltuk” a vár-, erődítmény romokat, az ágyukat és réz csatornákat, a Szent István korabeli keresztelő kápolna maradványait.

A szombati nap szintén jó hangulattal zárult, ugyanis folytatódott a péntek esti közös éneklés, muzsikálás, amit énekpróba követett.

Vasárnap reggeli után megragadtuk az alkalmat és a panzió tulajdonosának meg családjának  egy szerény ajándék átadásával, valamint az Ároni áldással köszöntük meg vendégszeretetüket, kedvességüket. Ezután csomagjainkat összeszedtük és vasárnapi szentmisére igyekeztünk a Gyöngyösi Szent Bertalan templomba, ahol  megemlékezve Hám János püspök építő munkájáról, egy lélekemelő misén vehettünk részt, amelyet különlegessé tett  a  hangszeres kíséret, meghatóvá pedig az ifjúsági  énekek, könnyet csalva az idősebbek szemébe.

Családom számára ez a kirándulás alkalom volt arra, hogy megismerjük az “ismeretleneket”, elmélyíteni a már létező baráti kapcsolatokat. Megerősített abban,  hogy sokszor túlzottan aggodalmaskodunk és nem engedünk teret az isteni Gondviselésnek, türelmetlenek vagyunk kivárni azt a “félórát”, amellyel próbára teszi hitünket, bizalmunkat. Megtanított arra, hogy kicsiből is lehet “nagyot”, ”fenségest” varázsolni, hogy a családi, baráti, közösségi együttlétnek olyan ereje van, ami átsegít a robotoló hétköznapokon. S nem utolsó sorban megerősített abban is, hogy  van értéke a családnak, a jól nevelt ifjúságnak.

Szőke Katalin

 

 

Pfeifer Tibor beszámolója

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 27.

 

Jó volt Gyöngyösön

 Talán kissé elébe mentem Tibor atya kérésének, amikor is élmenybeszámolót kért tőlünk. Nagy örömmel írok az elmúlt hétvégénkről, ugyanis számomra, illetve családom számára felejthetetlen élmény és tapasztalat volt.

Pénteken, közel öt órás buszozást követően megérkeztünk Gyöngyösre, pontosabban a Farkasmály-i Sziluett Hotelbe, ahol nagy szeretettel és odafigyeléssel fogadták igen népes csoportunkat.

Miután elfoglaltuk szálláshelyeinket és megvacsoráztunk, kezdetét vette az önfeledt éneklés, nótázás, melybe házigazdáink, Nagy Imre és kedves felesége, Éva is bekapcsolódtak.

Szombat reggel, meglepetésemre, mindegyikünk pontos volt a reggelinél. Talán a sok gitározás, dobolás, éneklés több energiát kívánt, mint ahogyan számítottuk.

Utunk első állomása az egerszalóki termál fürdő volt. Megjegyzem, sokak számára ez tűnt a legkecsegtetőbb programnak, ami, ottlétünk ideje alatt be is igazolódott. Egyik medencéből ki, a másikba be, váltogatás egyik langyos lábmasszázsos sétából hirtelen a hideg vízi igen csak szaporázott gyaloglásba és természetesen csúszdázás a kisebbeknek.

Mi, mondjuk úgy, hogy a tapasztaltabbak, a Tisztivel az élen, előszeretettel mártogattuk magunkat a forró termálvízbe. No nem az ízületeink miatt, azok úgyis sajognak, csupán a bőrünk és a szép és dús hajunk miatt.

Szép is volt, jó is volt, de a buszon az egri Vár felé tartva, egy mélyen meditáló csoport látszatát keltettük. Ugyanis a víz megtette hatását és mindenhez volt kedvünk, csak várat nézni, vagyis mászni nem. Aztán odaérve, Czibere Zsolti papbácsi kalauzolt bennünket, megmutatta az egri Bazilikát/Székesegyházat, Magyarország második legnagyobb templomát, majd a szemináriumot, papneveldét tekintettük meg.

Az atya és a lányok vajas-felvágott szendvicseket készítettek nekünk, bár én rögtön kiszúrtam a csalást, csak az egyik szelet kenyér volt megkenve. Ennek ellenére férfiasan bevallom, rég nem ízlett úgy szendvics, mint akkor. Később, miután egy kis energiához jutottunk, felkapaszkodtunk az egri Várba. Csodálatos táj tárult elénk, amely kárpótolt a csepergő esőben.

Este nagyon finom vacsora várt bennünket, s közben finom borokat is megkóstolhattunk. Aztán következett ismét az önfeledt éneklés. Olyan jól éreztük magunkat (táncolni azért nem táncoltunk) a nagyböjt ellenére hogy bűntudatom volt. Meg is kérdeztem a Tisztit, hogy nem  követtünk-e bűnt el a nagy jókedvben. Jézus szavaival nyugtatott meg minket: “Ahol ketten vagy hárman gyűlnek össze a nevemben, ott vagyok köztük”.

Jól, nagyon jól éreztem, éreztük magunkat. Mivel én azon kevesek közé tartoztam, akik nem öblögették folyton kiszáradt torkukat borokkal, néhány érdekes dolgot véltem felfedezni környezetemben.

Mindenek előtt kiemelném fiataljaink viselkedését.Kulturáltan, szépen viselkedtek, bár a kisebb lányok visongtak egy kicsit, rájuk is kellet szólnom, de ezt írjuk a bohóság számlájára.

Majd észre vettem, hogy a szomszéd asztalnál, a panzióban megszállt fülöp-szigetek és magyar család legkisebb tagja, egy 7-8 éves kislány velünk énekli a “67-es úton” magyar szövegét.       Majd távolabbra tekintve, egy másik asztal baráti társaságából az egyik hölgy, oly annyira felpörgött a mi ritmusos, gitáros, dobos, szintetizátoros énekeinktől hogy majdnem táncolt az asztalnál.

Mindezek ellenére egy másik dolog ragadott meg igazán, ami számomra tanulságos, önmagában is érték, mégpedig házigazdáink Imre és Éva alázatos viselkedése. Már az is sokat mondó volt ahogyan fogadtak Imre fiúkkal és szakmailag igen felkészült személyzetükkel együtt. Szerénységük azonban végtelenül szimpatikussá tették őket mindannyiunk számára, bár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a tűrőképességüket is teszteltük egy picit. Reméljük nem sokszor.

A kirándulásunk fénypontja számomra a vasárnapi szentmise volt a csodálatos Gyöngyösi római katolikus templomban. A mise felemelő volt nem csak számunkra, az összes jelenlevő hívő számára. Juhász Ferenc atya szeretettel köszöntött bennünket, többször is megköszönve azt, hogy ellátogattunk templomukba. Tibor atya nagyon szépen prédikált, az énekek szépen mentek. Mindezt igazolták azok a kedves hívek, akik mise végén megtapsoltak bennünket, mi több, körénk gyűltek még néhány ének erejéig. Mosolyogtak, könnyektől csillogott a szemük, bevallom az enyém is, kezet szorítottak velünk, üdvözölték mind azt a lelkületet és lelkesedést, melyről ott és akkor tanúságot tettünk.

Azt az érzést sajnos nem tudom ide leírni, de annyit tudok, hogy az utóbbi 10-15 évben, bárhol fordultunk is meg, ilyen meghatódottsággal és ilyen őszinte örömmel én személy szerint nem találkoztam. A mise végén finom pogácsával, teával és „életmentő” kávéval kedveskedtek nekünk. A hazaút  nevetésről, pontosabban a magam hangos nevetéséről szólt. Kölcsönösen nevettünk, ők rajtam és meg mindenen. Nagyszerű hangulat volt. Aztán a kártyák is előkerültek, jót kártyáztunk. Majd Májer Zsolti tablet-es autós száguldásába majdnem belehaltam, na ekkor alig kaptam levegőt.

Köszönet Nagy Imrének és családjának, Merk Csaba fő támogatónknak, Tibor atyának és mindazoknak, akik lehetővé tették számunkra, hogy ezeknek a csodálatos élményeknek a birtokosai lehettünk. Isten áldja meg őket!

Tisztelettel: ifj. Pfeifer Tibor

Európa – Közösség a jogállam területén?

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 26.

Európa – Közösség a jogállam területén?

2013. február 19.


Az EU, ahogy ma kitetszik, önpusztító tendenciákat mutat, olyanokat amelyek egy totális jog-talan államhoz vezetnek.

Világos értékelés Andreas Laun püspöktől

Forrás: Salzburg (kath.net)
Egy ideje már nagyon sok média azt harsogja, hogy MAGYARORSZÁG nagy veszélyt jelent Európának, mert ott a népi jogállam kereteit túllépik, ezáltal lerombolja az EU alapjait. Nagyon sürgősen fel kellene lépni ellene, s ha sikerülhetne, akár ki is kellene zárni Magyarországot az Unióból. Így állt ez nemrég a SALZBURGER NACHRICHTEN oldalain.

Igen ám, de mi is az a jogállam? A jogállam abból áll, hogy a természetes törvényeket elismeri, ezek persze felülírják azokat a csak “pozitív” törvényeket, amelyeket a mindenkori kormányok hoznak. Ezt ki lehet olvasni XVI. Benedek pápa berlini beszédéből. Igen, ezt a mércét kell minden országra alkalmazni, amely azt akarja, hogy a jogállami cím megillesse, természetesen Magyarországra is, sőt az egész EU-ra.

Magyarország lenne Európa fekete báránya a többi makulátlan jogállam között?
Semmiképp. Az EU, mint az mostani példáján is egyre jobban látszik, önpusztító tendenciát mutat, amely egy totalitáris jog-talan állam kialakulásához vezet. MAGYARORSZÁG ezzel szemben, több mint menedékhely azoknak akik a jogállamiságot akarják, és emiatt üldözik őket. Ezt a két erőteljesen egymásnak feszülő véleményt csak ugy tudjuk megérteni, ha három dolgot tisztázunk.

Először is az EU ki kell, hogy álljon az európai múlt mellett, minden eltorzított történelmi képet mellőzve, amit az un. “korrekt politika” alkotott.

Második lenne, hogy visszatérjen a lelki gyökereihez, azaz Athénre, Rómára, Jeruzsálemre kellene gondolnia.

Harmadik: az EU vegye a bátorságot, és nézze meg: hogyan és miként élnek még ma is Hitler és Sztálin tanai a mai Európában – és ezeket a magát nagyon erkölcsösnek tartó EU még támogatja is!

Bövebben az első ponthoz.

Soha ne felejtsük, és számolják fel újra és újra a nácik által elkövetett bűnöket, mutatják a filmekben mindazokat a szönyűségeket, amelyek persze megtörténtek. Különleges módon azonban mindig csak a nácik bűneiről beszélnek, és alig említik meg a „valós-szocializmus” által okozott szörnyűségeket, mintha ezek nem is lettek volna ugyanolyan kegyetlenek, és ezeknek a szenvedő alanyai nem ugyanugy szenvedtek volna. Az igazi hiba viszont éppen abban rejlik, hogy a kegyetlenkedések meg vannak említve, de az soha, hogy milyen ideológiai talaj volt az, amelyben ezek a nagyon rossz gondolatok beágyazódtak és amelyből táplálékot, hogy fejlődjenek, nőjjenek, hogy aztán rossz tettekké váljanak. “És ez az öl (méh), amelyből előmászott, még mindig termékeny” – mondta Bertold Brecht. De miért nem kérdezik: Milyen öl szültze ezeket a rémtetteket? Ez lenne az igazi kérdés, amelyet az embernek fel kellene tennie, amikor: „Soha többé”-t! kiált. Ha mégis feltennénk ezt a kérdést is, a következőkre jönnénk rá! Amikor a két pokoli nagyhatalom egymás ellen háborút vívott, akkor is egyetértettek a hazugságban, a sinai parancsolatok mellőzésében, valamint Isten és népei elleni harag gerjesztésében, illetve a zsidók és a keresztények gyűlöletében.

A második ponthoz: Tegyük fel, hogy az EU egy emberi hangyaboly, amelynek törvényei lehetővé teszik, hogy a hangyák együtéljenek. Ez egy praktikus megoldás, a jólét, a nyugalom és egy világnézeti semlegesség elérésére. Az igazság ellenben az, hogy az EU a keresztények műve: Schumanné, Gasparié és Adenaueré. Ezek az alapítók Európát a kontinens három magaslatára építették: A (római) Kapitolium, az (athéni) Aeropag és a (jeruzsálemi) Golgota. Ez azt jelenti, hogy ők Európát a jog alapjára építették, amely minden egyes hatalmas önkényének ellenáll, a igazság és az értelem alapjára, és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás alapjára építették, amely az ő ember- és istenképével lehetővé teszi egy olyan állam létrejöttét, amelyben a nem-zsidók ésa nem-keresztények is békében élhetnek.

A harmadik ponthoz. Ha a mai EU állapotát a történelem fényénél valamint az alapítók elgondolása szempontjából értékeljük, akkor riasztó eredményeket látni.
A mai EU-ban még az élethez való alapjog sincs elismerve, aki felemeli a szavát az élet mellett, azt különböző módszerekkel elszigetelik, vagy elhallgatattják. Gondoljunk itt az abortuszra, az euthanáziára, PID és egyebekre. Ma bár nem mondják, mégis úgy értik, mint valamikor a nácik: Lelkiismeret? Az egy zsidó találmány, mi a jó vagy mi a rossz, azt mi mondjuk meg!

Ugyanilyen negatív megítélés jellemzi a szeretetet az igazságot és a józan észt. A hazugság pedig jogot kapott, már az iskolákba is belopózott, államilag támogatva…..Mind több állam hódol annak a pozitívista őrültségnek, hogy egy parlamenti többségi szavazattal a valóságot meg lehet változtatni… Hogy ez volt Hitler és Sztálin ideológiája is? Ezt bezzeg elfelejtették! Ez pont olyan mikor a hatalmon lévők azt mondták, hogy a holdból lehet egy második napot csinálni, elég hozzá összeülni és megszavazni, és a holdot is napnak lehet nevezni….Őrült ötlet? Igen! De az egyneműek házassága is az a gender-ideológia is az. Majd én meghatározom, hogy milyen nemű vagyok! Nem akarják a valóságot elismerni, hanem a valóságot akarják magukhoz idomítani! Ki kellene csak próbálni a Nilus partját többségi szavazattal fürdőparadicsommá alakítani azzal a megjegyzéssel, hogy aki fél a krokodiloktól annak nem ajánlatos! Vagy akár meg lehetne tiltani a lavinának is, hogy ne zúduljon alá, ahelyett, hogy védőfalakat épitenénk, vagy figyelmeztetnénk rá! Ha arra gondolunk, hogy az iskolákban is ezt a szélső-bal idologiát súlykolkák az emberekbe, bizony aggódással tölti el az embert, hogy mi lesz a kivívott szent szabadsággal! Milyen értékes volt ez nekünk a diktaturák bukása után! Most pedig apránként elveszik tőlünk?

Ha pedig ezek után összehasonlítjuk az EU -t és Magyarországot, akkor az derül ki, hogy Magyarország egy mentsvár, ahol az igazi Európa eszméje túlélhetne… Ez most nem jelenti azt hogy az összes magyar törvény jó, ezt megítélni nagyon sok apróságot kellene figyelembe venni. De egy valami igaz: Magyarország a fent említett élet-területek mindegyikén a helyes úton jár! És talán azok, akik ma Magyarországot kritizálják valóban találnak itt-ott egy egy szálkát, amit ell kellene távolítani, azonban megfeledkeznek a gerendáról, amely a szemükben van, amelyet nem látnak, nem éreznek és amelyről nem beszélnek. Európára nézve ma nem Magyarország, hanem a többi ország vaksága az igazi veszély! „Ha az ember egy szakadék szélén áll, minden visszafelé lépés egy haladás!” – mondta valamikor Dyba érsek. Ezért ma Magyarország egy haladó ország, amelytől példát vehetne az EU!

Hogy az EU országai kiérdemeljék a „jogállam” tiszteletbeli címet, a pápa berlini beszédét minden politikusnak kötelező olvasmánnyá kellene tenni, majd pedig alkalmazni kellene a mindennapi életben! Mert emiatt a nagy, régi hagyomány miatt szeretjük és akarjuk szeretni mindannyiunk Európáját, a mi jogállamunkat, nem pedig egy totalitárius pozitivista önkényuralomra hajlamos Európát!

Andreas Laun

Salzburgi segédpüspök

Jäger Péter prefi atya temetésére

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 20.

Vegyes érzelmekkel szívemben indultam útra hétfő reggel Ardai Attila atyával és Reszler Mihály atyával. Gyulafehérvárra igyekeztünk, Jäger Péter, egykori teológiai tanárom, fegyelmi előjáróm – nekem már csak az marad – temetésére utaztunk. Utolsó pillanatig kétséges volt, hogy részt tudok-e venni a temetésen, ugyanis idehaza nekem is volt temetésem. Az út viszonylag hosszú, közel négy óra, no meg a kötelező cigaretta szünetre is szükség volt, ügyes bajos dolgainkat is elintéztük. Így alkalom nyílott, hogy Prefi atyával kapcsolatosan előcsalogassuk emlékeinket. Annál is inkább, mivel Attila atyának évfolyam társa volt, nekünk pedig tanárunk és fegyelmi előjárónk is. Az igazság, hogy néhányszor “pirosba” szaladtunk.

Nos ahogyan számolgattunk, az ötven esztendőből, most lett volna aranymisés, 45 esztendőt a Teológia szolgálatában töltött. Több mint négy évtized! Szerény számítások mellett is mintegy 700 újmisés elindulásánál bábáskodhatott. Döbbenetes! S akik ismertük őt, tudjuk, hogy memóriája fantasztikus volt. Pontosság és nagy distingváló készség jellemezték Őt. A tanulmányi és fegyelmi ügyeket sohasem mosta össze.

Így érkeztünk meg Gyulafehérvárra, s a temetési szentmise előtt még találkoztunk egykori teológus társainkkal.

Álljon itt Ft. Korom Imre atya szentmisén elhangzott prédikációja:

Krisztusban szeretett gyászoló testvéreim! 

Születésedkor megmosdatunk, megméretünk,

Azt hisszük pontosan tudjuk súlyodat,

S titok kit szeretünk benned,

Születésedkor megmosdatunk, megméretünk,

Azt hisszük pontosan tudjuk súlyodat,

S titok kit szeretünk benned,

Ott, az anyaméhben: Isten veled,

Itt a világunkba: Isten hozott.

Halálodkor megmosdatunk, felmérünk,

Azt hisszük pontosan tudjuk a veszteséget,

S titok kit szerettél bennünk.

Itt, a világunkban, Isten veled, ott a túlvilágon Isten hozott.

Jókai Anna jeles írónő ezen találó szavaival vezetem be elmélkedésemet, és a paptestvéreket, a kedves híveket lelkiismeretvizsgálatra hívom meg! Ha most filozófia órán lennénk, a tanár úr, akinek a temetési miséjét végezzük, ezt mondaná: Tisztelendő urak! Két biztos dolog van az ember életében: a születés és a halál, és ezt mindannyiunk tudjuk. De vajon tudatosítjuk is magunkban? Hiszen, ha tetszik, ha nem, elérkezik egyszer az a nap, amikor számunkra már nem lesz este, vagy az éjszaka, amit nem követ a reggel.  Ez az a pillanat, amikor az ember Isten hívó szavának engedelmeskedve befejezi földi életét és megjelenik az Ő szent színe előtt. Ilyenkor új, számára még ismeretlen állapotba kerül, megtapasztalja mindazokat a javakat, amelyekről mindeddig csak hite alapján szerzett tudomást, azt látja, amit tanított, amit papként hirdetett.

A halál valósága semmivel össze nem hasonlítható fájdalom. Mi, papok hozzászoktunk a halálhoz, mert hívatásunkhoz tartozik eltemetni keresztény testvéreinket, és mégis, ilyenkor fáj az elválás, mert ezekben a percekben lelkiismeretvizsgálatra szólít fel az Igazságos Bíró. Akik itt vagyunk, mindannyian ismertük Jäger Pétert, ő volt egy fél évszázadon keresztül a filozófia tanár Gyulafehérváron, gyakorlatilag, aki a gyulafehérvári teológiáról beszélt, Jäger tanár úrról is beszélt az utóbbi évtizedekben. Tudjuk azt mindannyian, hogy a Szeminárium már nem lesz ugyanaz nélküle, mint amilyen vele volt! Az utóbbi 45 esztendőben Gyulafehérváron Jäger Péter jelentette a stabilitást, a kitartást, a szívós munkát, a gerincességet. Jäger Péter nem volt egy simulékony ember, nem helyezkedett, nem akart megfelelni, de ennek ellenére megfelelt, és hiszem, hogy Isten előtt is felemelt fejjel áll. Jäger Pétert, mi a tanítványai, tanártársai nem szerettük, mert nem ismertük igazán, nem közeledtünk hozzá, de tiszteltük, felnéztünk rá, adtunk a véleményére. Azt hiszem, hogy most mindannyiunk nevében beszélek: kispapként tartottam tőle, féltem a szigorától! Papként, tanártársként felnéztem rá: értékeltem benne a papi karaktert, a tudást, az eleganciát, és sokszor mondtam magamnak: én is ilyen hűséges szeretnék lenni, mint Ő! A kérdés az, hogy ezután lesznek-e Jäger Péterek az egyházunkban? Lesznek-e közöttünk olyanok, akik felteszik életüket arra, hogy itt, a szórványban, üres templomomban, érdektelen szeminaristáknak hirdessék az örök igazságokat? Könnyű? Nem! De Jäger Péter megmutatta nekünk, a fiatal forradalmároknak, forrófejűeknek, hogy ezt végig lehet, és végig kell csinálni!

K. T. Hisszük, hogy a halál nem vég, hanem inkább kezdet, hiszen a búcsúvétellel együtt jár a találkozás pillanata is. Halálunkkal itt a földön valójában bezárul egy kapu, de megnyílik egy másik, az örök élet ajtaja, amelyiket átlépve, egyszer s mindenkorra együtt leszünk Üdvözítő Urunkkal Jézus Krisztussal. Ezen a kapun áthaladva hitünk szerint örökre részesei leszünk Krisztus szeretetének, az Ő végtelen dicsőségének. S akkor, ott megszűnik az aggasztó érzés, ami most hatalmába kerít minket, mert az Úr letöröl szemünkről minden könnyet, s nem lesz többé fájdalom és gyász.

Fájdalmunkban és szomorúságunkban elhunyt tanárunk és paptestvérünk koporsójánál a Szentírás szavai nyújtanak vigasztalást és megnyugvást. „Tudjuk, hogyha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakóházat, örök hajlékot a mennyben, amit nem emberkéz épített.” – mondja Szent Pál apostol. A feltámadás reménye éltet bennünket és az kell, hogy erőt adjon a fájdalom e nehéz órájában.

Gyászoló testvéreim!  Halott tanárunk testét átadjuk az anyaföldnek. Hallhatatlan lelkét már teremtő Istene kezébe helyezte. Jäger Peterről elmondhatjuk, hogy neki eleven kapcsolata volt Istennel, ezért elmondhatta magáról az apostollal együtt: ”Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk!” A szerető Isten mindannyiunknak megadja ezt a lehetőséget.

Mi mindannyian valamikor az Ő színe előtt kellene méltósággal állnunk. Csakis tőlünk függ, hogy ezt a pillanatot hogyan éljük meg, hogyan készülünk fel erre a nagy találkozóra: A Szentírás az állandó készenlétre buzdít: ” Virrasszatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok sem a napot sem az órát!” Úgy éljünk a földön, kedves testvéreim, mint akik tudjuk, hogy él a mi Megváltónk az élők földjén, és hazavár bennünket, kedves gyermekeit, akik csak átutazóban vagyunk a földön., hiszen tudjuk, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy letérjen útjáról és éljen.

Mit kívánjunk búcsúzóul tanárunknak? Boldog örök életet! Fájdalmaid immár megszűntek, élvezd tieid társaságát Istennél! Volt életedben sok szép példa, sokat tanultunk tőled, Köszönjük őszinte emberségedet, józan papi életedet, köszönjük tudásodat, köszönjük, hogy tanítottál, hogy neveltél, köszönjük neked Jäger Peter, hogy papok vagyunk, és kérjük, fohászkodj értünk, hogy tudjunk helytállani, emléked erejéből a találkozás napjáig élni. Ámen

Szentmise után kikísértük a Székesegyház előtti térre, ahol autó várta Prefektus úr földi maradványait. Ez alkalommal mi nézegettük koporsóját hosszasan, amint az Őt szállító autó lassan beleolvadt a messzeségbe.

Köszönöm, hogy ott lehettem, s legyen e néhány szerény sor őszinte köszönet az egykori hat esztendőért.

Jegyeskurzus 2013.

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 17.

A jegyeseket várják február 18-ától a Szent János apostol és evangélista plébániára.

A Szent János apostol és evangélista (Hildegárda) plébánia, a Házas Hétvége mozgalom és a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye Világiak Irodája szervezésében február 18-án újabb jegyeskurzus indul.  A  kurzus  egyházi  és  szakmai  segítség  fiataloknak, akik  házasságra  készülnek,  lehetőség  a  párkapcsolat elmélyítésére, de  egyben  ismerkedési  lehetőség  más  párokkal, közösségben  való  felkészülés  a  szentségi  házasságra,  és  a  keresztény  családi életre.

A találkozások gerincét minden alkalommal egy meghatározott téma adja. Feldolgozásra kerül például: a házasság szentsége, a családból hozott minták, a házasságra való érettség, a kommunikáció, konfliktuskezelés, szerelem, szexualitás, családtervezés, hit, erőforrás és közösség kérdése. Mindezekkel kapcsolatban  a kurzus  házigazdái, Ft.  Solomayer  Sándor  plébános, a  Palcus házaspár és meghívott szakemberek fejtik ki gondolataikat, így a jegyesek több megközelítésből kaphatnak értékes és hasznos információkat.  Az esték alkalmával ugyanakkor a résztvevők is megoszthatják problémáikat, feltehetik kérdéseiket, elbeszélgetnek az elhangzottak kapcsán, vagy épp rövid gyakorlatokkal, játékokkal rögzítik azokat.

Elsősorban olyan párok jelentkezését várják, akik idén terveznek házasságot kötni, de szívesen látják azokat a párokat is, akik kapcsolatukat szeretnék tovább építeni, elgondolkodni a jegyesség szépségein, kihívásain.

A jegyeskurzusra február 14-ig lehet jelentkezni a saját plébánián, vagy a Püspökség Világiak Irodájában Lepedus Istvánnál, a 0261715011-es telefonszámon, valamint a vi@szatmariegyhazmegye.ro E-Mail címen.

Dr. Tempfli Imre atya előadása az ERASMUS-KÖR tagjainak 2011.02.24-én Stuttgartban

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 15.

Tempfli Imre atya előadása két esztendővel korábban hangzott el. Időszerűségéből mind a mai napig semmit sem veszített. Mi több, a Szentatyára nehezedő nyomás még nagyobb lett. Mély és átfogó tanulmány, amelynek fényében még inkább érthető Szentatya döntése. Biztos vagyok abban, hogy az idő ez alkalommal is Benedek pápát fogja igazolni.

Fogadjátok szeretettel az írást: XVI.Benedek pápa

 

 

XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenete

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 13.

 „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)

Kedves Testvéreim!

A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.

1. A hit mint válasz Isten szeretetére

Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet azáltal, hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy ’parancsolat’, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1.) A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretetistennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs ’készen’, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.

„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.) Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).
2. A szeretet mint a hitben való élet

Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).

Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).

A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14–30).
3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás

Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.

A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1–4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38–42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).

Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.

Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát:„Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8–10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.
4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége

Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).

A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.

E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).

Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.

Vatikán, 2012. október 15.

XVI. Benedek pápa

 

Betegek XXI. Világnapja alkalmából XVI. Benedek pápa gondolatai

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. február 08.

A Szentatya a lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. XVI. Benedek pápának a Betegek XXI. Világnapja alkalmából megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvéreim!

1. 2013. február 11-én, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapján az altöttingi Mária-kegyhelyen tartjuk meg ünnepélyes formában a betegek XXI. világnapját. Ez a nap a betegek, az egészségügyi dolgozók, a keresztény hívek és minden jóakaratú ember számára fontos alkalom: „az imádság, a megosztás fontos pillanata, alkalom arra, hogy a szenvedést felajánljuk az Egyházért, meghívást jelent mindenkinek, hogy felismerje beteg testvére arcában Krisztus szent arcát, aki a szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül vitte végbe az emberiség üdvözítését” (vö. II. János Pál, A betegek világnapjának alapító levele, 1992. május 13, 3.). Ezen a napon különösen közel érzem magam hozzátok, kedves betegek, akik a betegségből és szenvedésből fakadó próbatétel nehéz időszakát élitek meg beteggondozó intézetekben, gyógykezelő helyeken vagy otthonotokban. Mindenkihez jussanak el a II. Vatikáni Zsinat atyáinak bátorító szavai: „Nem vagytok magatokra hagyva, és nem vagytok feleslegesek sem: Krisztus hívott meg titeket, az Ő áttetsző képmása vagytok” (Üzenet a szegényeknek, a betegeknek és a szenvedőknek).

2. Hogy kísérjelek Benneteket a lelki zarándokúton, amely Lourdes-ból – a remény és a kegyelem szimbolikus helyéről – az altöttingi kegyhely felé vezet minket, a jó szamaritánus alakját szeretném elmélkedésnek javasolni (vö. Lk 10,25-37). Az evangéliumi példabeszéd, amelyet Szent Lukács mond el, a hétköznapi életből vett képek és elbeszélések sorába illeszkedik bele, amelyekkel Jézus meg akarja értetni, hogy Isten végtelenül szeret minden embert, különösen akkor, amikor életében betegség vagy fájdalom van jelen. Ugyanakkor a jó szamaritánusról szóló példabeszéd záró szavaival: „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37), Jézus rámutat arra, hogy milyen magatartással kell valamennyi tanítványának mások felé fordulnia, főleg azok felé, akiknek ápolásra van szükségük. Az Istennel való intenzív imaéleten keresztül az Ő végtelen szeretetéből kell erőt merítenünk, hogy a jó szamaritánushoz hasonlóan nap mint nap konkrét figyelem legyen bennünk az iránt, aki testében vagy lelkében megsebzett, aki segítséget kér, legyen az akár ismeretlen és szegény ember. Ez nemcsak a lelkipásztori és egészségügyi dolgozókra vonatkozik, hanem mindenkire, magára a betegre is, aki saját helyzetét megélheti a hit távlatában: „Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett” (Spe salvi kezdetű enciklika, 37).

3. Számos egyházatya a jó szamaritánus alakjában magát Jézust látta, a rablók kezére került emberben pedig Ádámot, a saját bűne által megsebzett és eltévelyedett emberiséget (vö. Órigenész homíliája Lukács evangéliumáról XXXIV, 1-9; Szent Ambrus, Magyarázat szent Lukács evangéliumához, 71-84; Szent Ágoston, Beszédei 171). Jézus az Isten Fia, aki jelenvalóvá teszi az Atya szeretetét, amely hűséges, örök, korlátok és határok nélküli szeretet. De Jézus az is, aki „leveti” „isteni öltözékét” („kiüresíti önmagát”), aki leereszkedik isteni „mivoltából”, hogy emberi alakot öltsön (vö. Fil 2,6-8) és közelebb kerüljön az ember fájdalmához egészen addig, hogy alászállt a poklokra, ahogy a Hiszekegyben mondjuk, és hogy reményt és fényt hozzon. Nem tartja félteni való kincsnek azt, hogy Istennel egyenlő, hogy Ő Isten (vö. Fil 2,6), hanem irgalommal telve lehajol az emberi szenvedés mélységébe, hogy a vigasz olaját és a remény borát öntse rá.

 

4. A Hit éve, amelyet most élünk, kedvező alkalmat jelent, hogy felélénkítsük a szeretetszolgálatot egyházi közösségeinkben, hogy mindenki jó szamaritánus legyen a másik felé, a mellette lévő ember felé. Ezzel kapcsolatban szeretnék felidézni néhány személyt az Egyház történetének számtalan alakja közül, akik segítették a betegeket abban, hogy értéket tulajdonítsanak a szenvedésnek emberi és lelki téren. Jelentsenek ők példát és ösztönzést számunkra. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz, a „scientia amoris (szeretet tudománya) szakértője” (II. János Pál, Novo Millennio ineunte apostoli levél, 42), betegségét – amely „nagy szenvedéseken keresztül a halálhoz” vezette – „mély egységben tudta megélni Krisztus szenvedésével” (vö. Általános kihallgatás, 2011. április 6.). A tiszteletre méltó Luigi Novarese, akire sokan még ma is nagyon jól emlékeznek, szolgálata végzése során megértette, milyen fontos a betegekért és a szenvedőkért, illetve velük együtt imádkozni. Gyakran kísérte őket Mária-kegyhelyekre, különösen a lourdes-i barlangba. A felebarát iránti szeretettől indíttatva Raoul Follereau a Hansen-kórban (lepra) szenvedő betegeknek szentelte életét a földgolyó legeldugottabb vidékein is, és ő kezdeményezte a leprás betegek világnapjának bevezetését. Kalkuttai Boldog Teréz anya minden napját az eucharisztikus Jézussal való találkozással kezdte, és ezután ment ki az utcára rózsafüzérrel a kezében, hogy találkozzon a szenvedőkben jelen lévő Úrral és szolgálja Őt, főleg azokban, „akiket nem akarnak, nem szeretnek, akikkel nem törődnek”. Mindelstetteni Szent Schäffer Anna is példásan tudta saját szenvedéseit Krisztuséival egyesíteni: „a betegágya … kolostori cellává vált számára, és a szenvedés misszionáriusi szolgálatot jelentett neki… A napi szentáldozásból erőt merítve, fáradhatatlan közbenjáróvá vált az imádságban, és Isten szeretetét tükrözte vissza sokak számára, akik tanácsot kértek tőle” (Szenttéavatási homília, 2012. október 21.). Az evangéliumból kiemelkedik a Boldogságos Szűz Mária alakja, aki a legnagyobb áldozatig, a Golgotára is követte szenvedő fiát. Ő soha nem veszítette el a reményt, hogy Isten győz a rossz, a fájdalom és a halál felett, és ugyanazzal a hittel és szeretettel tudta átölelni Isten Fiát, amikor megszületett a betlehemi barlangban, és amikor meghalt a kereszten. Az isteni erőben való határozott bizalmát beragyogja Krisztus feltámadása, amely reményt ad a szenvedésben és megújítja a bizonyosságot az Úr közelségében és vigasztalásában.

5. Végül pedig szívből jövő hálámat és bátorításomat szeretném kifejezni a katolikus egészségügyi intézményeknek, a világi társadalomnak, az egyházmegyéknek, a keresztény közösségeknek, az egészségügyi pasztorációban elkötelezett szerzetesi családoknak, az egészségügyi dolgozók és önkéntesek egyesületeinek. Kívánom, hogy mindenkiben növekedjen annak tudata, hogy „az Egyház, amikor bármely emberi életet szeretettel és nagylelkűen fogad – különösen ha az gyengébb és beteg –, manapság küldetésének alapvető feladatát teljesíti” (II. János Pál, Christifideles laici szinódus utáni apostoli buzdítása, 38.).

A betegek XXI. világnapját a Szűzanyára, az Altöttingben tisztelt Kegyelmek Anyjának közbenjárására bízom, hogy mindig ott legyen a szenvedő emberiség mellett a vigasz és a szilárd remény keresésében. Segítse mindazokat, akik az irgalmasság apostolkodásában részt vesznek, hogy jó szamaritánusokká váljanak testvéreik számára, akik a betegség és szenvedés próbatételén mennek keresztül, és szívből adom apostoli áldásomat.

XVI. Benedek pápa

Imádság a betegek XXI. világnapjára (2013. február 11.)

Mindenható és örök Istenünk,

Te vagy életünk alapja és támasza,

olyan remény vagy számunkra, amely soha el nem hagy bennünket,

és az a szeretet, mely a kereszten és Jézus feltámadásában ajándékozza önmagát.

Ragyogjon rá arcod minden betegre, szenvedőre és haldoklóra,

és légy irgalmas hozzájuk.

Küldj még jó szamaritánusokat,

akik megmentik és ápolják a betegeket, szenvedőket, haldoklókat

és önzetlenül segítik a leggyengébbeket.

Szűz Mária, Isten Anyja,

ma hozzád fordulunk, és így kérünk:

Te ismered a magatehetetlenek fájdalmát,

amikor nem lehet eltávolítani a szenvedést.

Anyai szenvedéseddel és azzal, hogy a kereszt alatt álltál,

a betegek menedékévé váltál számunkra.

Add, hogy legyen erőnk és bátorságunk

a Megfeszítettet nézni,

hogy bátorsággal viseljük szenvedéseinket,

és Rá bízzuk magunkat.

Mi Atyánk, végtelenül jó Isten,

hálát adunk a sok példás tanúságtevőért,

akiknek szenvedéssel teli életútja volt,

és akiket Te közbenjáróinknak adtál.

Hálát adunk Szent Schäffer Annáért,

aki nehéz próbatételeken ment át fiatalkorától kezdve,

miután súlyos baleset következtében betegágyba kényszerült.

Hozzád fordulunk, Szent Schäffer Anna:

erőfeszítéseid által,

amelyeket a megfeszített és feltámadt Jézussal való

bensőséges barátságért tettél,

nemcsak hogy el tudtad viselni a szenvedésedet,

hanem Vele együtt fel tudtad áldozni magad a többi szenvedőért,

különösen azokért, akik elveszítettek minden reményt.

Közbenjárásoddal segíts nekünk, hogy mi is át tudjuk ölelni életünket,

még ha fájdalom járja is át.

Segíts, hogy bizalommal tekintsünk

a megfeszített Jézusra,

és utunkat azzal a bizonyossággal járjuk végig,

hogy Krisztus szeretete erősebb minden fájdalomnál,

erősebb a rossznál és a halálnál.

Hálát adunk Boldog II. János Pál pápáért.

Mindig a betegek mellett volt

az emberi élet elszánt védelmezőjeként.

Hozzád fordulunk Boldog II. János Pál pápa:

add, hogy az imádsággal elnyerjük a hit erejét és a bizonyosságot, hogy nem fogunk elveszni,

és hogy egész életünkkel és szenvedéseinkkel

Isten kezében és szívében meg vagyunk mentve.

Haláltusád példájával adj nekünk bátorságot

életünk utolsó óráiban is.

Hálát adunk Kalkuttai Boldog Teréz anyáért is,

a haldoklók és kirekesztettek

sötét éjszakáinak valódi angyaláért.

Hozzád fordulunk, Boldog Teréz anya:

Jézus Krisztus végtelen szeretetében

és kereszthalálának áldozatában bízva mindig úgy éltél,

hogy szeretetének ezen fénye áthatoljon a szenvedés sötétségén.

Esdd ki nekünk azt a tudatosságot,

hogy mi magunk is fénnyé válhatunk a többi szenvedő számára.

Add, hogy reményt tudjunk sugározni,

és hogy mi is fel tudjuk ismerni a beteg és szenvedő felebarátban

Urunk arcát, és készségesen segítsünk neki.

Szentháromságos egy Isten,

most a te nagylelkű, atyai kezedbe helyezzük magunkat.

Bízunk határtalan szeretetedben,

Te őrzöl meg minket

a szép és a nehéz napokon,

életünkben és halálunkban.

Add, hogy fájdalmunkon keresztül

hitünk és reményünk megújuljon Benned,

hogy Isten egész népe megtapasztalhassa a megváltás kegyelmét.

Most és mindörökkön-örökké.

Ámen.

 

XX. Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny megyei döntője

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. november 29.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári szervezete, a Szent-Györgyi Albert Társaság 2012. december 1-én rendezi meg a XX. Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny megyei döntőjét a Szatmár megyei versmondók számára. Az országos versenyen való részvételre csak a megyei döntő legjobbjai nyerhetnek jogosultságot.

A verseny célja a népköltészet és az egyetemes magyar irodalom népszerűsítése különös tekintettel a Magyarország határain kívüli magyar irodalomra. Kiemelt célunk anyanyelvünk ápolása, a tiszta szép magyar beszéd iránti igény felébresztése, illetve ébrentartása. A versenyző élhet a pódiumművészet ismert és kikísérletezendő eszközeivel.

 

Részvételi tudnivalók:


  1. A Gellért Sándor vers – és prózamondó verseny megyei döntőjén részt vehet minden műkedvelő, aki betöltötte 16. életévét.
  2. A versenyző 2012. december 1-ig elküldi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmárnémeti szervezetének címére jelentkezési lapját, az alábbi adatokkal: a versmondó neve, születési adatai, foglalkozása, pontos címe, telefonszáma, e-mai címe. Kérjük, mellékelje a bemutatásra szánt irodalmi művek címeit és a szerzők nevét.
  3. Egy-egy fellépés időtartama nem haladhatja meg a 8 percet, de nem lehet kevesebb 2 percnél.
  4. Útiköltséget nem tudunk megtéríteni.
  5. Levélcímünk és elérhetőségeink: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Szatmárnémeti, Vasile Lucaciu utca 18. szám, telefonszámok: 0261-768110, Veres-Kupán Enikő: 0730015294., e-mail: vereskupaneniko@yahoo.com

 

A XX. Gellért Sándor vers-és prózamondó verseny irodalmi anyaga.

  1. Egy szabadon választott vers vagy próza a Magyarország határain kívüli magyar irodalomból.
  2. Egy szabadon választott vers vagy próza az egyetemes magyar irodalomból, amelybe beletartozik úgy a Magyarország határai kívüli magyar irodalom, mint a népköltészet minden műfaja.

A verseny szervezőbizottsága

 

Triduum és a templomunk szentelésének búcsúünnepe

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. november 21.

Ebben az esztendőben is megünnepeltük templomunk felszentelésének ünnepét /1994.11.20./. Ez alkalommal is három estén keresztül szentmisével és elmélkedéssel készültünk a vasárnapi ünnepre. E helyen is szeretném megköszönni Ft. Vass Lóránd atyának, hogy első szóra örömmel és készséggel elvállalta az igehirdetés áldott szolgálatát.

Álljon itt az alábbiakban a négy elhangzott elmélkedés írott anyaga:

 

 

 

Triduum 1 nap

K. barátaim! A Jóisten rendeléséből és plébánosotok akaratából együtt kell eltöltenünk három estét.

Sajnos nekünk papoknak van egy gyakran előforduló hibánk. Hittanórán, prédikációk alkalmával néha csak utalunk bizonyos dolgokra, csak megemlítjük mondván ezt már biztosan ismeritek, erről biztosan hallottatok, ezt már tudjátok. A valóságban azonban vannak akik nem ismerik, nem tudják vagy nem hallottak arról a dologról, történetről, személyről, eseményről. Erre akkor jöttem rá amikor pár évvel ezelőtt egy atya elmesélte a következő történetet:

Megkértek, hogy segítsek kijavítani az egyik katolikus iskola felvételizők dolgozatait hittanból. Hát nem mondom egy-egy dolgozat még a Szeszélyes évszakokban is megállta volna helyét, mondja az atya. Pedig bizonyára nyolc éven keresztül jártak hittanórára és valószínű még készültek is a felvételire. Le kellett írni Jézusnak egy példabeszédét. Valaki azt szerette volna leírni, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába. És mi lett belőle? Könnyebb a bölénynek átmenni a tű fokán mint a hazug embernek. Akkor úgy elhatároztam, hogy a jövőben nem árt majd ismételni a dolgokat. Én majdnem biztos vagyok benne, hogy a Szt. Antal búcsún a szónokok nem mondják el a szent életét. Azt gondolják ezt már így is tudják, sokszor hallották a hívek. Pedig biztosan sokak számára tudnának újat mondani.

Csak azért tettem ezt a kis kanyart, hogy eljussunk a lelkigyakorlathoz. Ti abban a szerencsés helyzetben vagytok, hogy minden évben részt vehettek rajta. Biztos, hogy mindenki részt vet már lelkigyakorlaton mégis engedjétek meg, hogy néhány szót elmondjak róla csak úgy általánosan.

Mi is ez a lelkigyakorlat? Az ember mint tudjuk testből és lélekből áll. A testi gyakorlat fontosságával mindenki tisztában van. Szükséges a sport a mozgás a test számára. Így lesz egészséges testünk. Nos ehhez hasonlóan lelkünknek is szüksége van egy kis mozgásra egy kis karbantartásra. JÓ NÉHA RENDET TEREMTENI MAGUNKBAN! Még akkor is, ha valaki úgy gondolja nálam minden rendben, nincs semmiféle problémám, nyugodt a lelkem.

Sokunknak  van egy autónk és ezt az autót rendszeresen vinni kell a szerelőhöz még akkor is, ha látszólag nincs semmi baja. És a szerelő átnézi, meghúzza itt-ott a meglazult csavarokat, beállítja pontosan a dolgokat és utána ismét nyugodtan járhatok.

És ugyanígy, ha úgy érzed, hogy lelked körül minden rendben, nincsenek problémák, jó azért körülnézni, hátha akad egy-két “csavar” amit meg kell húzni, hátha akad egy-két dolog amit helyre kell tenni. A lelkigyakorlat mindenkinek a hasznára lehet. Csak egyedül tőled függ, hogy milyen komolyan veszed.

A lelkigyakorlat szerintem három szakaszra osztható:

Magamba tekintek, megkeresem a bajokat, problémákat.

Rendet teremtek egy jó szentgyónás által.

Jófeltétel – eltervezem a jövőt, hogy mit fogok másként csinálni mint eddig, a szeretet gyakorlása: az önszeretet, a felebarát szeretet és a Jóisten szeretete.

1. Magamba tekintek

Az első tennivalónk tehát, hogy tekintsünk magunkba. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele a csend. Sajnos a mai világ fél a csendtől. Saját tapasztalatból tudom, hazamegyek bekapcsolom  a TV-t, a rádiót vagy a zenét, mindegy, hogy mit csak szóljon és ne legyen csend. Egy alkalommal aztán elvették az áramot. Este volt. Hazamentem, leültem az ágyra, nem volt mit bekapcsolni, és ültem a sötétben. Szinte nyomasztó volt az a nagy CSEND. Ha az ember egyedül van csend van körülötte akkor szinte akaratlanul is önmagába tekint.

Szerencsére nem tartott sokáig, visszaadták az áramot és jöhetett a kapcsolgatás jöhetett a ZAJ. De mint mondottam a lelkigyakorlat elengedhetetlen feltétele a csend, a magunkba tekintés.

Illés prófétát üldözik, hiszen ő marad egyedül hűséges az Úrhoz és elmegy a Hóreb hegyhez, hogy találkozzék Istennel. Illés kiáll a barlang bejáratához, hogy lássa az Urat. S lám hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt el Illés előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvész után földrengés következett, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet aztán enyhe szellő kísérte és Illés befödte arcát köntösével mert az Úr ott volt a gyenge szellőben (1Kir 19,9-18).

Ez a történet lefordítva mai nyelvre valahogy így hangzik: Pista szerette volna hallani Isten szavát. Bekapcsolta a TV-t, de Isten hangja nem hallatszott, csak a Torgyáné. Bekapcsolta a magnóját, de Isten hangja onnan sem hallatszott. Csak a szállj el kismadárt lehetet hallani. Bekapcsolta  a rádiót de csak híreket lehetet hallani egész nap. Végül kikapcsolt minden és meghallotta Isten hangját önmagában.

Persze tudatában vagyok annak, hogy ez nem olyan “igazi” lelkigyakorlat mint mondjunk amelyik egy lelkigyakorlatos házban folyik. Ahol megvannak a körülmények a csend megtartásához. De azt hiszem még így is teremthetünk egy pici csendet magunk körül. Pl. tíz perccel hamarabb jövünk vagy megyünk el a templomból. És itt a templom csendjében mindig találkozhatunk Istennel. Teremtsünk csendet magunk körül, de nem csak most, ezalatt a három nap alatt, hanem máskor is. Bármilyen problémád van gyere el a templomba, ülj le, gondolkodj el a dolgok fölött és meg fogod találni a helyes megoldást.

Szükséges tehát, hogy néha szembenézzek önmagammal. Szükséges, hogy néha bizonyos kérdéseket feltegyek magamnak: KI VAGYOK? MIT AKAROK? MI ÉLETEM ÉRTELME? stb.

Bánk József váci püspök mondotta:

Mindig rohanunk, mégis mindig elkésünk. Mindenünk megvan, mégis elégedetlenek vagyunk. Soha sem volt annyi szabadidő, mint manapság!… Soha sem volt általában olyan jólét, mint most (temérdek autó az országban, rádió és TV minden családban)… Soha sem volt olyan könnyű utazni mint most…

Mégis, az eredmény: siralmas. Mélységes belső lelki üresség, az élet értelmetlensége, és az érzelmi hidegség. A mindinkább korszerű, és általunk megteremtett, kicsikart jólét sajnos magával hozta a belső elszegényedést is …

(Bánk József, Igére vár a nép A év 149. old.)

És mennyire így van. Ha csak a külső dolgokkal törődünk lelkünk teljesen elszegényedik. Bármit megszerezhetünk a világon de lelkünk nyugalma sokkal többet ér mindennél.

Svájcban történt a következő eset. Egy fiatalember, aki jólétben nőtt fel, mindene megvolt amit csak kívánt, élvezte az életet, hegymászó vezetőt fogadott és fölment az egyik sziklás hegycsúcsra. Ott töltötte az éjszakát, hogy gyönyörködhessék a pompás napfelkeltében. Azután elfogyasztotta bőséges reggelijét. Elővette noteszét, ráírt valamit és odaadta vezetőjének. A következő pillanatban pedig levetette magát a szakadékba. A vezető megdermedve állt majd elolvasta a cédulát melyen csak ez a szó állt: UNATKOZTAM! A hitetlen fiatalember úgy találta nincs értelme életének ezért véget vetett neki…

 

Ugye mindene megvolt, csak éppen lelkével nem törődött és így értelmetlené vált számára az élet.

Jön a refrén: teremtsünk csendet néha és nézzünk szembe önmagunkkal. Kérdezd meg magadtól:

Mi életed legfőbb célja? Egyáltalán látod-e életed értelmét? Ha igen: mi az? Ha nem: miért nem?

Vallásos vagy? Ha igen: mit jelent számodra a vallás? Jézus? Ha nem miért nem?

Boldog vagy? Voltál-e boldog?

Van-e valamilyen problémád? Mi az? Mi az oka?

 

Triduum 2 nap

K. Barátaim! Gyakran szerepel  a liturgikus szövegekben a következő felhívás: “Térjetek meg, és forduljatok el bűneitektől. Szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket. Magyarul ez azt jelenti, hogy kell időt szakitsunk a megtérésre. Otthon nagytakarítást szoktunk végezni, de ugyanígy lelkünkre is ráfér egy kis portörlés. A tegnap már megbeszéltük, hogy ez a lelki nagytakarítás azzal kezdődik, hogy önmagunkba  tekintünk, megvizsgáljuk önmagunkat. Remélem sikerült egy kis csendet teremteni és számba tudtátok venni hogyan is álltok lelkileg. Ilyenkor jön a második mozzanata a lelkigyakorlatnak a rendcsinálás, egy jó szentgyónás által. Enélkül nem lelkigyakorlat a lelkigyakorlat. Bizonyára már vannak olyanok akik elvégezték gyónásukat, nem baj, de biztosan a jövőben majd hasznát veszik a következő dolgoknak.

A hitoktató megkérdezte a hittanosokat: Na mit kell tenni, hogy a Jóisten megbocsásson nekünk?

A kisdiák válaszol: – Hát először is bűnt kell elkövetni.

A valóságban nem kell, nem szükségszerű, hogy bűnt kövesünk el, mégis hányszor elbukunk. Senki sem állíthatja magáról, hogy neki nincs bűne. Szt. János apostol írja első levelében: “Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság” (1Ján 1,8). Mindnyájan tele vagyunk bűnökkel, hibákkal, gyarlóságokkal. És azt hiszem nem tévedek: mindenki szeretne jobbá válni, új emberré. Ezen az úton az első állomás a bánat és erősfogadás.

Bold. Scheffler János pk-ről bizonyára hallottatok. Ő volt a kommunista rendszerben az utolsó püspökünk. A zsilávai börtönben halt meg politikai fogolyként. Ő mondotta, hogy az az igazi lelkiismeretvizsgálat amely egyben “gyökérkutatás” is. Amikor azt is kikutatjuk, mi a bűnnek az oka, miért éspedig miért annyiszor követtük el azt a bűnt. Végezzünk ilyen “gyökérkutatást” és meglátjuk, milyen más lesz a gyónásunk és főképpen a gyónás utáni viselkedésünk. Csak ilyen vizsgálat után kezdi megismerni magát az ember, hogy tulajdonképpen ki is ő. Akkor tudja meg mi is lakik benne.

Ha alázattal, elfogulatlanul tudunk belenézni a lelkitükörbe, akkor megláthatjuk milyen gyarlók, bűnösök vagyunk.

A nagy hódítóról Timur Lenk mongol fejedelemről mondják, hogy amikor hadjárata közben először járt Perzsiában kapott ajándékba egy ezüst tükröt. Timur Lenk azelőtt sohasem látott tükröt. S mikor belenézett, rögtön szomorú lett és keservesen sírni kezdett. Sokáig zokogott, és amikor letörölte könnyeit a nagy fejedelem, megkérdezték: mi az ami ennyire elkeserítette.  – Hogyne lennék elkeseredve – válaszolta a fejedelem – amikor látom, hogy én a világ ura, mennyire csúnya vagyok. Eddig azt hittem, hogy én vagyok a legszebb ember a világon.

Ugye néha mi is Timur Lenkhez hasonlítunk, amikor meg vagyunk győződve, hogy tökéletesek, bűn nélkül vagyunk. És hány ember van aki külsőre szép, de vajon milyen a lelkük?

Most itt az alkalom, hogy belenézzek lelkembe, a lelki tükörbe és az őszinte, igazi bánatommal bűneim felett, újra széppé tehetem lelkemet. Meg kell bánnom bűneimet, mert amit annak idején tanultatok a hittanórán még mindig érvényes: BÁNAT NÉLKÜL NINCS BOCSÁNAT!

Egyszer a plébános megkérdezte a gyermekeket: mit tehet meg az Isten? Isten mindent megtehet felelték.

– Hát gyermekek, mit szóltok ahhoz, ha azt mondom, hogy van valami, amit a Jóisten sem tehet meg.

– Olyan nincs felelték a gyermekek.

– De van. Mert még a Jóisten sem bocsáthat meg annak, aki nem bánja meg bűneit. Az Isten végtelenül tökéletes, végtelenül szent, de ha bánat nélkül bocsátaná meg a bűnöket nem volna szent, összeütközne önmagával ez pedig lehetetlen.

Tehát ha bűnbocsánatot akarok, akkor okvetlenül bánnom kell bűneimet. Mert aki nem bánja bűneit, az szereti azokat, barátja a bűnnek. Márpedig a bűn barátja nem lehet az Isten barátja. BÁNAT NÉLKÜL NINCS BOCSÁNAT!

A bánat ikertestvére az erősfogadás. Enélkül nincs jó gyónás. Szt. Péter is vétkezett, de később megbánta és megfogadta, hogy bármi is történik vele nem fogja megtagadni az Urat. Úgy is lett, inkább meghalt, de hűtlen nem lett többé.

A bánat és erősfogadás ikertestvérek: A bánat azt mondja: BÁNOM, az erősfogadás azt, hogy: JOBB LESZEK!

Az igazi erősfogadás remek példája: Corsini Szt. András. A karmeliták nagy bűnbánó szentje nem volt mindig szent. Életével környezetének botrányt, édesanyjának pedig kimondhatatlan szomorúságot okozott. Az anyja talpig feketében járt, mintha gyászolná fiát. Egy reggel ahogy a templomból kijön szembe találta magát fiával, aki egy átmulatott éjszaka után éppen hazafelé tartott.

– Ki halt meg anyám? – kérdezte a fiú.

– Nem halt meg senki felelte.

– Hát akkor kit gyászol?

– Téged szerencsétlen fiam. Test szerint ugyan élsz még – ám ha így folytatod abban sem sokáig – szegény lelked azonban már régen halott. Azt gyászolom, azt siratom én, szólt az anya és folytatta útját hazafelé.

András pedig, mintha gyilkos tör találta volna szíven, betámolygott az üres templomba, térdre ereszkedett az oltár előtt és órák hosszán siratta eltékozolt, bűnös ifjúságát. Sohasem volt olyan boldog mint aznap megtérése után.

Este kint sétált a kertben. Egyszer csak léptek zaja hallatszik, barátai jöttek, hogy vigyék a tegnapi mulatság folytatására. András kereken és határozottan elutasította őket. Ezek sehogy sem akarták megérteni a dolgot, a közös megállapodásra hivatkoztak.

– Való igaz, mondta nekik, hogy ez a megállapodás megtörtént, csakhogy az az András akit most láttok nem az, aki a tegnapi könnyelmű ígéretet tette. Menjetek barátaim, ez az András a régi bűnös életében soha többé nem tart veletek.

EZ AZ ERŐSFOGADÁS!

Persze van ellenpélda is. Lehet, hogy ismeritek a történetet.

Szóval a mese szerint egyszer a vén ordas farkas elhatározta, hogy végre megtér és meggyónja számtalan gyilkosságát. Elment gyónni, bevallja bűneit, még a könnyei is potyognak. A gyóntató kis oktatást ad, igazán bánod?

– Igen.

– Megjavulsz?

– Igen, igen válaszolja a farkas.

Akkor egyszerre báránybőgés jelzi, hogy az utcán bárányok mennek.

– Jaj, gyóntató atyám tessék már sietni a feloldozással – mondja a farkas.

– Ugyan miért olyan sietős?

– Jaj, sietnem kell, itt mennek a bárányok, és ha sietek talán még elkapok egyet vacsorára.

Eddig tartott a farkas erősfogadása.

Miután alaposan megvizsgáltuk lelkiismeretünket, aztán őszintén megbántuk bűneinket és komolyan megígértük, hogy jobbak leszünk, akkor jön a gyónás. Nézzük meg, hogy milyen kell hogy legyen a gyónás, a jó gyónás.

Tudom, hogy tudtok gyónni, de ne felejtsétek el, hogy az ember még a kicsi hangyától is sokkmindent tanulhat, talán most is hallunk valami újat ami közelebb vihet bennünket Jézushoz. Tehát milyen legyen gyónásunk?

Őszinte és teljes. Nem szabad félnünk.

Szt. Bernát egy alkalommal azt látta, hogy a sátán a gyónók között sürög-forog. Megkérdezte tőle: mit keresel itt? Az ördög azt felelte: visszaadom az embereknek amit elraboltam tőlük.

– Mi az?

– A szégyen – válaszolta a gonosz. Ezt raboltam el az emberektől akkor, amikor vétkeztek, hogy mélyebbre süllyedjenek, most azonban, amikor gyónni akarnak visszaadom nekik azt, hogy szégyelljék bűneiket bevallani.

Pedig szégyenkezni akkor kell, amikor az ember el akarja vagy elköveti a bűnt és nem amikor meggyónja.

Két katona jelentkezett az ezredorvosnál. Mindkettőnek fájt a lába, köszvényes volt. Kezelése nagy fájdalommal járt. Egyik kegyetlenül jajgatott amikor a lábát maszirozták és nem győzött csodálkozni, hogy a másik a legnagyobb nyugalommal viselte baját, még csak fel sem szisszent. Meg is kérdezte tőle a kezelés után: pajtás, hogy lehet ez?

– Tudod, nekem volt eszem, én nem a beteg lábamat nyújtottam oda, hanem az egészségeset.

Mi lett az eredmény? A jajgató katona meggyógyult, a másik hónapokig nyomorgott.

Így tesz az is, aki elmegy gyónni és bűnét, betegségét nem tárja fel őszintén. A bevallás már fél gyógyulás, míg az elhallgatott bűn tovább rágódik a lelken, kínoz, nyugtalanít.

Tehát a ma esti tanulság: mindig csakis őszintén és teljesen gyónjunk.

Egy kis házifeladat:

Végeztél-e már szentgyónást a vasárnapi ünnepre?

Akarod-e hogy ne csak testileg hanem lelkileg is ünnepelj?

Volt-e alkalom amikor félelemből dolgokat elhallgattál a szentgyónásba?

Vágysz-e egy igazi és őszinte szentgyónás után?

Megmered-e nyitni szivedet a Jóisten előtt?

 

 

Triduum 3 nap

 

K. Barátaim! Elérkeztünk harmadik és egyben utolsó esténkhez. Beszéltünk eddig a csend fontosságáról. Beszéltünk a gyónásról. Nem maradt más hátra, minthogy eltervezzük a jövőt, valamilyen jófeltételt tűzzünk ki magunk elé. Ez is hozzátartozik a lelkigyakorlathoz. Hogyan akarok, hogyan kell nekem katolikus ifjúnak ezentúl élnem?

Két pap beszélget. – Te, ez a legutóbbi lelkigyakorlat nagyon jó volt. Majdnem két hét kellett míg visszazökkentem a régi kerékvágásba.

Természetesen az volna jó, ha nem lenne régi kerékvágás és a lelkigyakorlat után valami módon új élet kezdődne számunkra. A tegnap már említettem Ezekiel próféta szavait:

TÉRJETEK MEG, ÉS FORDULJATOK EL BŰNEITEKTŐL

SZEREZZETEK MAGATOKNAK ÚJ SZÍVET ÉS ÚJ LELKET!

Új szívvel, új lélekkel új életet kellene kezdenünk. Hogyan? Mit kell tennünk?

Abból a megállapításból indulunk ki, hogy keresztény vagyok. De vajon tényleg így van? Vagy csak annyi kapcsolatom van az egyházzal, hogy egyszer megkereszteltek?

Lássuk mit mond a világ, ki a keresztény?

– minden karácsonykor elénekeltük a: Mennyből az angyalt…

– igen, volt szentírása

– a katolikus egyháztól kapott csomagot 3 évvel ezelőtt

– kifizette az egyházadót

– volt katolikus falinaptára stb.

Sokak szerint ennyi a kereszténység.

Egy férfi felháborodva, dühösen jön a plébánoshoz:

– Ha továbbra is így viselkedik az emberek iránt, ne csodálkozzon, ha egyre kevesebben járnak a templomba.

– Hogyan érti ezt?

– Amikor először jöttem a templomba, nyakon öntöttek vízzel. Másodszor a bérmálásnál pofont kaptam, harmadszor egy asszonyt kényszerítettek mellém. Ebből most már igazán elegem van.

– Sajnálom – mondja a plébános – utoljára még földet is dobok magára!

Vannak akik ilyen gyakran járnak templomba, de mondanom sem kell ez nem kereszténység. A legtöbb ember csak külsőségekben határozza meg a kereszténységet. Pedig a kereszténység fokmérője a szeretet.

Éspedig: ISTEN ÉS EMBERSZERETET!

Ilyen egyszerű az egész. Aki szereti Isten és embertársát az keresztény. Elméletileg egyszerű, de gyakorlatilag jönnek a nehézségek, akadályok. Komoly küzdelemre van szükségünk, hogy eleget tegyünk ennek a követelménynek.

Makárius remete egyszer meglátogatott egy zsugori embert, aki mindig kevés alamizsnát adott a szegényeknek. Jó üzletet kínált fel neki: adjon neki 500 ezüstpénzt s ő drágaköveket ad érte. Vállalta az üzlet lebonyolítását is. A zsugori embernek tetszett az üzlet s átadta az 500 ezüstöt. De sokáig nem kapott érte semmit. Egy idő múlva felelősségre vonta Makáriust. Az kérte, jöjjön el hozzá, megmutatja a drágaköveket. El is ment is mit látott? Sok szegényt és nyomorékot. Makárius bemutatta őket: Nézd, itt vannak a te drágaköveid. A te pénzeden ruháztam és tápláltam őket. Ha nem tetszenek ezek a drágakövek, visszaadom a pénzedet. A zsugori elszégyellte magát, hogy a szentnek csellel kellett rávennie őt a szeretet gyakorlására.

Kedves fiatalok, kedves felnőttek!

Isten sokféle parancsot adott az embereknek, de valamennyi a főparancsra vezethető vissza: Isten és a felebarát szeretetére. Jószándékú, de nagyon elfoglalt vőlegény mondta a jegyesoktatáson: „Komolyan érdeklődöm a kereszténység iránt, de túl vagyok terhelve. Mondja el nekem lényegét olyan röviden, hogy egy bélyeg hátlapjára elférjen.” Szerencsére Jézus egyetlen szóban összefoglalta. Ez pedig így hangzik: szeretet. Három területre terjed ki. Irányuk három nyíllal rajzolható le: befelé: önszeretet, kifelé: felebaráti szeretet, felfelé: istenszeretet.

Mit kíván tőlünk a helyes önszeretet?

Fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Phaedrusnak, a híres római meseírónak van egy remek állattörténete: „A szétpukkadt béka.” A béka észrevette a mezőn az ökröt. Megirigyelte nagyságát és elkeseredett saját kicsinységének láttán. Elhatározta, addig nem nyugszik, míg akkora nem lesz, mint az ökör. Elkezdte felfújni a bőrét. Háromszor fogott neki a feladatnak De utolsó erőfeszítésében szétpukkadt testével elterült.

Vannak emberek, akik nincsenek megelégedve adottságaikkal. Irigyen nézik embertársaikat, legszívesebben cserélnének velük. Megpróbálják tökéletesen kicserélni magukat. Gyakran úgy járnak, mint Phaedrus békája. Jellemük belepusztul a szerepjátszásba. Mennyei Atyánk remekművet akart formálni belőlünk. Szeretettel megálmodta, gondosan kitervezte képességeinket, jellemünket. Mi meg sokszor bölcsebbek akarunk lenni, mint a jóságos Isten. Korrigálni akarjuk nagyszerű tervét. Saját képességeinket fejlesszük ki, különben félő, hogy szörnyeteggé „tökéletesítjük” magunkat. Azt tenni, amit Isten akar velünk. Ez a helyes önszeretet alapja.

Felebaráti szeretet!

János apostol öreg korában az efezusi templomban minden nap ugyanazt prédikálta: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Amikor hívei szóvá tették, hogy mondjon már mást is, kijelentette: „Ha ezt megtettétek, mindent megtettetek.” Mércéül az Úr saját szeretetét állította fel: „Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.”

Mit kíván tőlünk a helyes felebaráti szeretet?

1.Ráhangolódás az embertársra. Ha egy jól felhangolt zongora nyitott teteje felett hegedűvel tisztán megszólaltatunk egy hangot, a zongorán egy húr rezgésbe kezd és ugyanazt a hangot adja. A fizikában ezt a jelenséget rezonanciának nevezzük. A lelkek világában a szeretet azt kívánja, hogy hangolódjunk rá a másik ember gondjára. Finom érzékkel érezzük meg, mire van igazán szüksége és azt adjuk is meg neki. A pszichológia ezt empátiának mondja.

Családtagjainkat ne akarjuk akaratuk ellenére boldogítani. Gyermekeinknek, unokáinknak megértésre, meghallgatásra van szükségük. Vegyük komolyan mások érzéseit. Tudjuk, mikor kell odanézni, és mikor nem kell.

2. Gyakoroljuk a gyógyító szót, és a gyógyító hallgatást

Egy elismerő, dicsérő szóra néha múlhatatlanul szükség van. A másik ember elfogadása,

megbecsülése érződjék ki hangunkból. Ez fel tud emelni, visszaadja az önbizalmat, meggyógyítja a sebzett lelket. Néha a testet is.

Máskor szükség van a gyógyító csendre. Amikor figyelemmel, érdeklődéssel fordulunk a másik felé. Meghallgatjuk közbeszólás nélkül, amit mond. Átéljük az előttünk megnyíló gondját, baját. Sokszor a szeretet azt kívánja, hogy ne tanácsoljunk, kioktassunk, magyarázzunk, egyszerűen csak hagyjuk beszélni. Ez a figyelem, ez a csend néha hatásosabban gyógyít, mint az okos szó.

 

 

Isten iránti szeretet

Amikor VI. Pál az Ensz New York-i székházában az egész világ képviselőihez beszélt, így kezdte szavait: „Uraim! Az én Gazdám 2000 éve indított útnak, hogy az egész világnak hirdessem meg az örömhírt: Isten szeret titeket, ti is szeressétek egymást. Végre most teljesíthetem megbízatásomat.”

Ez az Egyház elsődleges feladata. Az építéshez, szervezéshez, technikához a világ jobban ért. De van valami, amit a világ nem képes megtenni: a hamisítatlan krisztusi szeretetet megélni. Ebben nekünk kell elöl járnunk. Hirdessük mi is az önmagunk, felebarátaink és Isten iránti szeretet fontosságát, és életünk példájával mutassuk be ezek megvalósítását.

Minden szív elsősorban szeretetre szomjazik, add Uram, hogy kút lehessek.

Minden szív szeretetre éhezik, add Uram, hogy kenyér lehessek.

Minden szív a szeretet felé tárul, add Uram, hogy napsugár lehessek, mely mindenkit átmelegít

 

Templomszentelés évfordulójára

Hat ember egyszer egy kihalt szigeten a fagyos éjszakában elindult fát keresni. Mindegyikőjük kezében egy kis fadarabbal érkezett vissza a találkozóhelyre.

A kis tűz, amelyet korábban gyújtottak, tüzelőanyag híján épp elhamvadni készült. A hideg egyre elviselhetetlenebbé vált. Az egyik asszony a fellobbanó láng fényénél észrevette, hogy a társaság egyik tagja egy sötét bőrű bevándorló. Szorosabban kezdte markolni a fadarabját. Pont az övét tegye a tűzre, hogy az egy naplopót melegítsen, aki csak azért jött, hogy munkát és kenyeret raboljon?

Az asszony mellett ülő ember észrevett valakit, aki nem az ő pártjába tartozott. Soha nem fogja egy politikai ellenfelére pazarolni a darab fáját.

A harmadik ember nagyon kopott ruhában volt és még jobban beburkolózott piszkos kabátjába. A mellette ülő bizonyára gazdag. A nehezen talált gallyacskát miért kellene egy gazdag henyélő miatt a tűzre dobnia?

A gazdag a vagyonára gondolt, a két villájára, a négy autójára, a hatalmas bankszámlájára. Mindenáron meg kellett tartania a fadarabját, nehogy ezekre a tehetetlen ostobákra pazarolja.

A bevándorló sötét arcán a pislákoló tűz halvány fényében a bosszú fintora látszott. Szorosan szorította a maga darab fáját. Jól tudta, hogy ezek a fehérek nem becsülik semmire. A fát nem akarta rátenni a tűzre. Eljött a bosszú ideje.

A csoport utolsó tagja egy fukar, gyanakvó alak volt. Csak akkor csinált valamit, ha haszna származott a dologból. Annak adj, aki neked is ad! – ez volt a kedvenc jelszava. – Sokba kerül nekik ez a darab fa – gondolta.

Így találták őket, holtan, megfagyott ujjaikkal még mindig a fadarabjaikat szorongatták.

Nem a fagy miatt haltak meg, hanem a bennük lévő hideg miatt.

Talán a te családodban, a te közösségedben, előtted is van egy tűz, amelyik már alig pislákol. Biztosan neked is van egy darab fa a kezedben. Mit csinálsz vele?

Imádkozni mindenütt, bárhol lehet, mégis vannak helyek, ahol az imádság természetes atmoszférára talál; ezek a templomok, ahol beteljesedik az ígéret: „örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak” (Iz 56,7).

A templom, miután felszentelték az Isten lakhelyévé válik. Isten másképpen van itt jelen, mint a világ többi részén. A világban idegenként, zarándokként jelenik meg, ajtóról ajtóra járva, akinek nincs hol a fejét lehajtania; úgy jár, mint a világ ura, akit a világ visszautasított és királyságából elűzött, de aki visszatér oda, hogy népét megmentse.

A templomban otthon van, ez az ő helye; itt nemcsak jog szerint Teremtő és Úr, de így is ismerik őt. A templomon kívül akkor cselekszik, amikor tud, és úgy, ahogyan tud, a templomban azonban övé minden erő és hatalom, s nekünk kell őhozzá mennünk.

Otthonunk a templom. Valaki azt mondhatná, hogy egy kissé túlzó ez a címben meghatározott állítás. Hiszen otthonnak általában csak azt a helyet szoktuk nevezni, amit lakásunkból több-kevesebb fáradsággal meleg, bensõséges fészekké formáltunk, ahol a napi munka után megpihenhetünk, s a következõ nap feladatainak végrehajtására erõt meríthetünk. Itt tudjuk letenni terheinket, s innen tudunk megújultan elindulni a további tennivalóink végzésére. A családi légkör adja meg az otthon ízét, hangulatát. A család tagjaival folytatott csendes beszélgetés oldja fel bennünk a napi feszültségeket, s csendesíti el háborgó szívünk lüktetését.

Mindez valóban igaz lehet általában az emberi viszonylatokban. A keresztény emberek vonatkozásában azonban van valami, ami többletet jelent. Számunkra adva van a templom, s benne a gyülekezet közössége. Ilyen elcsendesedést, megbékélést és megújulást kínáló hely lehet a templom. Itt elcsitul a körülöttünk és bennünk zúgó, zsibongó, zajos világ, s új erõt nyerünk a csend csodálatos pihentetõ ereje által. Sokan mondták már el, hogy sûrû programokkal teletûzdelt napjaik rohanásában néhány percre beültek egy-egy templomba, s fáradtságukat felejtve, újult erõvel mentek tovább útjukon. A templom tehát otthonunk a szó elsõ jelentésének értelmében.

Egy sivatagi remete jó barátságban élt az állatokkal. Azok nem bántották, sőt, ha valami bajuk volt, vagy tüske ment a lábukba, hozzá fordultak segítségért. Néha összegyűltek kunyhója körül, s olyankor a remete elbeszélgetett velük.

– Szeretnénk, ha nekünk is lenne vasárnapunk! – mondta egyszer az oroszlán a remetének.

– Rendben van, barátom, kérdezzük meg a többieket is – válaszolta ő. Itt van mindjárt a vadló, kérdezzük meg tőle, mikor van vasárnap?

– Szerintem akkor van vasárnap, ha nekünk is nagy, abrakkal teli tarisznyát kötnek a nyakunkba, amint azt a házi lovaknál szokták.

– És neked mikor van vasárnap? – kérdezte az oroszlántól a remete.

– Ha egy szép fiatal gazellát elcsípek, és nagyokat falatozom belőle – mosolygott az oroszlán.

– És te szamár barátom, mit szólsz mindehhez?

– Én csak azt szeretném, hogy miután jóllaktam, nagyokat alhassam az abrakos tarisznya mellett, és ne kelljen nehéz csomagokat cipelnem.

A többi állat is hasonlóképpen vélekedett.

– És miből gondoljátok, testvérkéim – kérdezte a remete -, hogy vasárnap lenne, ha mindez, amit kértek teljesülne?

– Mert úgy láttuk az embereknél – felelte a vadtehén -, nekik az a vasárnap, ha esznek és alszanak egész nap.

– Látjátok, sokan az emberek közül sem tudják, mi a vasárnap. Hát én megmondom nektek. A vasárnap az, amikor nem az evéssel-ivással törődünk, hanem egymással és a Teremtővel beszélgetünk és barátkozunk. Ehhez azonban meg kell tanulnotok imádkozni!

– Megtanulunk, bólogattak az állatok.

És attól a naptól kezdve csodálkozva látták a hegylakók, hogy vasárnapokon egyre több állatgyülekezett a remete kunyhója előtt, és mindegyik a maga módján, saját beszédjével és énekével dicsérte az Istent.

Kedves ünneplő közösség. Ez a templom és minden egyes templom nem csak élettelen kövekből, hanem az emberek, a közösséghez tartozó lelkekből épült fel. Emberek akik lehet, hogy most itt velünk együtt ünnepelnek vagy talán már odaátról tekintenek ránk a mennyei Jeruzsálemből.

Bármilyenek is vagyunk, mindannyiunknak meg a magunk története. És erre a történetre rányomta bélyegét a család, az eltelt 18 év, a barátok, a környezet, az élet tapasztalatok, azonban Isten mégis ebbe a Szentlelkes közösségbe hív benneteket.

Vannak olyanok akiket 18 év alatt elsodort az élet, de vannak olyanok akik gyakran keresik fel ezt a templomot, mindennap itt vannak, számitani lehet rájuk, de vannak olyanok is akik ritkán találják meg a kaput, ajtót, kilincset ami ide vezett. És sajnos vannak akik nagyon ritkán lépik át e templom küszöbét.

Mégis bármilyen az élet történetünk, bármilyenek vagyunk Isten a Szentlélek egyházává akar bennünket formálni, és mindannyiotoknak  meg van a maga helye ebbe a közösségbe és a maga szolgálata.

Drága jó barátaim. Számítanak rátok, ha csak egy is hiányzik, a templom omladozni kezd. Hol a te téglád ebből a templomból? Hol a te helyed ebben a templomban? Mi történik veled, azzal aki a Szentlélek temploma vagy? Mit fogsz válaszolni a Jóistennek amikor megkérdezi tőled, mit tettél ezért a közösségért? Mi történt a tested templomával?

Az aki a teste templomára nem vigyáz, aki lelke templomára sem vigyáz, hiába szalad majd orvostól orvosig, számára nem lesz mentség.

Egyetlen egy alkalom van amikor az ember teste és lelke templomát még egyszer megrenoválhatja s ez nem más mint a búcsú. Isten temploma az a mennyország kapuja.

Amikor bűnt követünk el nem csak Isten ellen vétkezünk, nem csak Vele való kapcsolatot szakítjuk meg, hanem gyakorlatilag bennünk borul fel a lelki egyensúly. Ha valaki eltör valamit akarva vagy akaratlanul kárt okoz. Ha bánja akkor a szentgyónásban jóvá teheti. Ha valaki a bűneitől akar szabadulni kérnie kell a Jóisten segítségét. S ez nem más mint a szeretet gyakorlása által. Nagyobb mértékben és hősiesebb fokban.

A Jóisten a búcsúban a mi kérésünkre és az Egyház kérésére képessé tesz bennünket arra, hogy életünket újra kezdjük és hogy lelkünk épületének falait, és a falakon lévő minden egyes repedéstől, töréstől megszabaduljunk.

Azt gondolod nincs bűn? Nézd csak meg mi lesz belőled akkor, hogy ha elalszod a bűn ellenállásának a kezdetét. A bűn itt van körülöttünk, mellettünk. Nézd meg milyen nyomott hagy hogy ha a közösségben apa örökli rossz szokását a fiára, anya örökli rossz szokását a lányára, s ez végighúzódozik az egész életedben amely tele lesz irigykedéssel, haraggal. Ez mind mind körülöttünk történik. Te életedben nincs bűn? Ha őszinte vagy önmagadhoz akkor el kell ismerned, hogy mennyi rosszra vagyunk képesek. Benned és körülötted összedőlnek Isten csodálatos templomai.

Mire tanít bennünket a mai ünnep?

Elsősorban arra, hogy a templom a tiétek. A templomból nem szabad kivonuljunk, a templomot nem szabad eladjuk. Ehhez a templomhoz mint testileg mint lelkileg hozzá tartoztok. Ez a ház, ez a hely Isten temploma, Isten háza és a mennyország kapuja. A templom erőforrás, renoválási műhely, Isten itt teszi rendbe a lelkünket, itt szabadítja meg a különböző bűnöktől. Itt hozza rendbe életünk és lelkünk házát.

Erőforrás a templom. Ha itt egyszer megszűnik az imádság, Isten igéjének a hallgatása, az áldozat bemutatása, a legszebb egyházközség  is tönkremegy rövid idő alatt.

Stalin 1946ban levelet kapott. A következők voltak benne: Ukrajnában nem akarnak engedelmeskedni a hívek a kilakoltatásnak. Mi a teendő? A válasz pedig a következő volt: szántsátok fel a temetőt és romboljátok le a templomot. Akkor már nem köti őket oda semmi és senki.

Milyen igaz. Az az egyházközség, amely nem ragaszkodik a templomához, amely engedi magát a templomból kiszoritani: kor, divattól vagy bármi egyébtől. Az az egyházközség, amely nem él a szentségek éltető hatásaival, az az egyházközség elsorvad. Isten mentsen meg bennünket ettől.

Boldog születésnapot Szentlélek plébánia.

XIII. Helyismereti vetélkedő Szatmárnémetiben

admin | Gondolatok, írások | 2012. október 31.

Immáron tizenharmadjára került megrendezésre Szatmárnémetiben a Helyismereti vetélkedő, amely a Szatmárnémeti „Dinu Lipatti” Filharmóniában zajlott November 27-én.

Ezen eseményen mi is (Balázs Gergely György, Gnándt Ervin, Mácska Péter, Magdás Walter) részt vettünk, képviselvén a Szentlélek plébániát. A verseny nagyon sok nehézséggel és akadállyal, de megrendezésre került. Idén nyáron Csirák Csaba, mint a verseny megálmodója, megszólított, hogy nem lenne-e kedvem egy csapatt összehozni. Mivel a tavaly is részt vettem ugyancsak ezen a versenyen, nem láttam akadályát. Úgy gondoltam összehozok osztálytársaimmal egy csapatot ismét és belevágunk. Ami nagy problémát okozott, hogy a politikai hovatartozás miatt egyes iskolák nem vettek részt ezen versenyen, ami személyes véleményem szerint sajnálatos dolog. Mi több emiatt majdnem elmaradt a verseny is. Végül harcoltunk ennek elkerüléséért, és úgy döntöttem, hogy mivel az iskola ahova járok nem vehet részt ezen versenyen, akkor a plébánia fiataljai közül összehozok egy csapatot, s így lesz elég csapat ahhoz hogy megrendezésére kerüljön ez esemény. Így is történt. Első megszólításra igent mondott Gergő, Ervin és Peti. Innen kezdve más dolgunk nem volt csupán, hogy összehozzunk egy darabot. Sok időmbe telt míg megszületett a darab, de sikerült és jöttek a hosszas próbák, amelyek nagyon jó hangulatban teltek. A verseny sokat tolódott egyik hétvégéről másikra különböző okok miatt, s így kezdtünk félni a fiúkkal, hogy itthon lesznek-e azon a hétvégén vagy sem. Ezt a próblémát is sikerült megoldani.

Eljött a verseny napja. Azt mondanom sem kell, hogy mind a négyen nagyon izgultunk, mert fontos volt mindannyiunk számára. Nem mondom azt hogy verseny, mivel nem volt az! Mindenki nyert ezen a napon, hizs sok tudnivalóval élménnyel gazdagodtunk. Külön örvendtem annak hogy nem voltak helyezések, mert ez az egész nem erről szólt hogy ki az első vagy a második, hanem arról, hogy igenis tudnunk kell arról mi történt ezelőtt 50-100 évvel városunkban. Meglepően jól teljesítettek az 5-8 osztályos diákok. Felemelő érzés csapott meg látni őket olyan lelkesen játszani énekelni. Mindenképp megszeretném említeni azt, hogy az Avram Iancu iskola csapata is részt vett, amelyik csapatnak Pfeifer Melany is tagja volt, akik nagyon kitettek magukért, nagyon szép előadást hozván össze. Nagyon sok érdekességgel gazdagodtunk, hisz két történész is volt a zsűri tagjai között, akikből csak úgy folyt a sok információ. A mi csapatunk utolsónak került színpadra, előttünk pedig egy nagyon jó összeállított komoly darab játszódott le, melyet ha nem is überelni de legalább hasonló volumenü darabbal szerettük volna felülmúlni, fokozni. Mi a fiúk megtettünk mindent és úgy éreztük összejött, a közönség és a zsűri ezt sugalta. A verseny után egy nagyon jó hangulatú ebéden vettünk részt, ahol jót ebédelhettünk beszélgethettünk fellépőkkel, tanárokkal zsűrivel.

Mindent összevetve azt gondolom, hogy szükség van az ilyen rendezvényekre akár versenyekre, mert mindig tanulunk belőle. Ezen a versenyen arra jöttem rá, hogy biztonságban vagyunk, hiszen nekünk most nem kell attól félni hogy bomba esik ránk vagy nyakunkra szakad a mennyezet. Örömmel tölt el hogy részt vehettem ezen az eseményen és nagyon várom a következőt!

 

                                                                                                Magdás Walter

Hallgass szíved hangjára

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. június 17.

Hallgass szíved hangjára

Hallgass szíved hangjára,
és eljutsz oda, ahova a szíved visz.
A szíved hangja ugyanis nem csak pillanatnyi véleményed,
nem is csupán szeszélyes hangulatod
vagy néha szilaj, megszelidíthetetlen érzelmeid keveréke,
amely benned kitombolni akarja magát.
Szíved hangja egy benned rejlő mély isteni eredetű tudás,
amely megmondja Neked,
mit kell tenned, illetve mit nem szabad megtenned.
Szíved hangja a Te belső szemed,
a Te tiszta, romlatlan tekinteted,
csodás jövőbelátásod,
amellyel a sikert és a kudarcot,
a jót és a rosszat előre látod.
Szíved hangja isteni bölcsesség,
amely Téged arra tanít,
hogy mindig Isten útjain járj.
Ha szíved hangját követed,
meglehet, hogy néha magányos leszel,
mert sokan nem tudják követni lépteidet.
Meglehet, hogy hitedet ósdinak mondják,
véleményedre azt sütik rá, hogy értéktelen lim-lom,
ideáljaid pedig régimódiak.
Ne engedd, hogy ez elbizonytalanítson!
Ne ússz az árral, ne kövesd a tömeget,
amely csak a szavakat, de sosem a szíve hangját követi!
Mert ha a hang benned valóban a szíved hangja,
és azt teszed, amire biztat,
akkor megérkezel.
Megérkezel oda, ahova a szíved visz.
Megérkezel önmagadhoz!
És ebben az életben ez a lehető legtöbb!

Stuttgart, 2012-06-08.

Imre atya

A képet a startlapon a http://www.vdk.de/ov-grebenhain/img/00174353B1288890134.jpg honoldalról vettem.

U.i. Köszönjük Imre atya kedves versét. /mtibor/

Negyven éves a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. május 15.

Május 19-én tartják a nyolcvanadik Nagymarosi Ifjúsági Találkozót, amely a magyar katolikus fiatalok legnagyobb múltra visszatekintő, immár negyven esztendeje évente kétszer (májusban és októberben) megrendezett országos lelkinapja.

A nagymarosi találkozók története idén éppen négy évtizedre nyúlik vissza, amikor Sillye Jenő és barátai a Dunakanyarban énekes-imádságos összejöveteleket szerveztek, amelyeket később a fiatalokkal foglalkozó papok, köztük Balás Béla – ma kaposvári megyéspüspök – és Kerényi Lajos pártfogásukba vettek, és segítettek folyamatossá tenni a találkozók megrendezését. Az országos lelkinap sok határon túli fiatalt is vonz, különösen a közeli Felvidékről.

Az új evangelizáció évében megrendezett tavaszi találkozó témája önmagunk evangelizációja lesz. De azt is mondhatnánk, „tánciskolába várunk”, ahol a résztvevők együtt kezdhetik megtanulni, mit jelent Jézusra és az evangéliumra hagyatkozva, Vele együtt folytatni ezt a „táncot”. Az előadást ezúttal Bokros Levente ceglédi plébános tartja, a szentmise főcelebránsa és igehirdetője pedig Erdő Péter bíboros lesz.

A nap programja:
•   9.00 – közös reggeli ima – a Szent Ferenc Antióchia Közösség vezetésével
• 10.00 – főelőadás – Bokros Levente
• 11.00 – fakultációk
• 13.00 – ebédszünet, idő a személyes találkozásokra
• 14.00 – szentségimádás – a Chemin Neuf Közösség vezetésével
• 15.00 – szünet
• 15.30 – énekpróba a szentmisére
• 16.00 – szentmise Erdő Péter bíborossal, majd Mária-köszöntő
• 18.00 – közös éneklés a plébániakertben, majd táncház a Jászok Együttessel

Milyen programok várják a résztvevőket?

Az előadás után a fiatalok különböző fakultációkon vehetnek részt. A főelőadás után a plébánia udvaron a Genfest és a Reménység Fesztivál szervezői mutatkoznak be 10-10 percben. A főelőadót a Művelődési Házban kérdezhetik tovább a témáról az érdeklődők. A templomban a keresők számára tart előadást Kerényi Lajos atya. A református templom szokás szerint egy biblikus témájú előadásnak ad helyet, itt most Jelenits István atya várja az érdeklődőket. A város felett magasodó kálvárián Brückner Ákos Előd és Várnai Péter atyák válaszolnak a fiatalok kérdéseire. A plébániaudvaron Gáspár István nagymarosi plébános tart fakultációt Önmagunk evangelizációja, avagy Jézus szerető tekintetének megtapasztalása címmel. A Duna-parton kiscsoportos beszélgetések zajlanak.

Egy-egy helyszínen férfi, illetve női szerzetesekkel lehet beszélgetni, amelynek lényege, hogy az érdeklődő fiatalok feltehetik kérdéseiket a szerzeteseknek, és közelebbről megismerhetik a rendek életét.  A férfirendekkel a Művelődési Ház oldalsó termében találkozhatnak a fiatalok, a női rendek tagjaival a napközi udvarán lehet beszélgetni.

A plébániatemplom altemplomában a találkozó alatt csendes szentségimádás zajlik. Az előadás végétől a szentmise kezdetéig lehetőség van gyónásra, lelkibeszélgetésre. A találkozó helyszínén egész nap több ifjúsági szervezetet, lelkiségi mozgalmat illetve programot bemutató stand várja az érdeklődőket, mint például a Genfest (Fokoláre Mozgalom), a 72 óra kompromisszum nélkül, a Naphimnusz Egyesület, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom, az Antióchia Közösség, a szaléziak, a verbiták és az Ifjúsági Világmisszió standja.

A Nagymarosi Ifjúsági Találkozó részeként 1989 óta működik a Gyerekmaros, a fiatalabbaknak és a gyerekeknek szóló lelkinap, amelyen rendszerint közel 800 gyerek vesz részt, korosztályok szerint öt altáborban.

• Kis altábor – óvodások és 1. osztályosok
• Nagy I. altábor – 2-4 osztályosok
• Nagy II. altábor – 5-6 osztályosok
• Kamaszmaros – 7-8 osztályosok
• Diákmaros – 9-10 osztályosok

Egy-egy altábor több kiscsoportot foglal magában, amelyekben 10–12 gyerek alkot közösséget egymással és csoportvezetőikkel. A programok (kiscsoportos foglalkozás, közös imádság, énekek és sok-sok játék) igyekeznek hozzásegíteni minden résztvevőt, hogy valóban találkozhasson Jézussal és az ő barátaival. A lelki épüléshez az ugyancsak korosztályonként megtartott hittan is hozzájárul, majd a gyerekek közösen vesznek részt a szentségimádáson és a szentmisén is. A Gyerekmaros helyszíne a Szob irányában 10-15 percnyi gyaloglással elérhető Duna-part.

A sajtó képviselőit arra kérik a szervezők, hogy érkezéskor jelentkezzenek be a regisztrációs asztalnál, a plébániakert bejáratánál. Aki az előadókkal vagy a szervezőkkel interjút szeretne készíteni, Marton Zsolt atyát keressék (30/462-8925) előzetesen vagy a találkozó helyszínén.

MKPK Sajtószolgálat/Magyar Kurír

Csend és szó: az evangelizáció útja

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. május 13.

Magyarországon idén május 13-án ünnepelik a tömegtájékoztatás világnapját, ezen a napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. XVI. Benedek pápa írását az alábbiakban közöljük a Magyar Kurír alapján.

Kedves Testvéreim!
A 2012-es tömegtájékoztatási világnap közeledtével szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot az emberi kommunikáció folyamatának egy olyan vetületével kapcsolatban, amelyet – annak ellenére, hogy nagyon fontos – néha elfelejtünk, és ma különösképpen szükségesnek tűnik felidézni. A csend és a szó közötti kapcsolatról van szó: a kommunikáció két eleméről, melyeknek egyensúlyban kell lenniük, egymást követniük kell és kiegészíteniük ahhoz, hogy hiteles párbeszéd alakuljon ki és az emberek valóban közel kerüljenek egymáshoz. Amikor a csend és a szó kölcsönösen kizárják egymást, a kommunikáció megromlik: vagy azért, mert megszédíti az embert, vagy, mert éppen ellenkezőleg, fagyos légkört teremt. Amikor viszont egymást kiegészítik, a kommunikáció értéket és jelentőséget nyer.
A csend a kommunikáció szerves része, e nélkül nem léteznek tartalomban gazdag szavak. A csendben jobban meghalljuk és jobban megismerjük önmagunkat, megszületik és elmélyül a gondolat, világosabban megértjük, mit is szeretnénk mondani, vagy mit várunk a másiktól és eldöntjük, hogyan fejezzük ki magunkat. Hallgatásunk lehetővé teszi a másik személynek, hogy beszéljen, hogy kifejezze önmagát, nekünk pedig azt, hogy ne ragadjunk le saját gondolatainknál és szavainknál a másikkal való véleménycsere híján. Így lehetőség nyílik egymás meghallgatására és teljesebb emberi kapcsolatok születhetnek. A csendben érhetők tetten például az egymást szerető emberek közötti kommunikáció leghitelesebb mozzanatai: a gesztus, az arckifejezés, a test, mind olyan jelzés, amely kifejezi a személyt. A csendben beszél az öröm, az aggodalom, a szenvedés. Ezek éppen a csendben találnak különösen intenzív kifejeződési formát. A csendből tehát még igényesebb kommunikáció ered, amelyben szerepet játszik az érzékenység és az a meghallgatásra való képesség, amely gyakran megmutatja az egymás közötti kapcsolat mélységét és természetét. Ott, ahol bőséges a mondanivaló és az információ, a csend elengedhetetlenné válik ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni azt, ami fontos, attól, ami fölösleges vagy mellékes. Ha mélyen elgondolkodunk, az segít felismernünk, hogy van kapcsolat azok között az események között, amelyeknek első látásra nincs közük egymáshoz; segít értékelni és elemezni az átadott üzenetet. Ez pedig lehetővé teszi, hogy megfontolt és tárgyszerű véleményeket osszunk meg egymással, megalapozva ezzel egy hiteles, közös tudást. Ezért szükséges, hogy megfelelő környezetet, egyfajta „ökoszisztémát” hozzunk létre, amely egyensúlyt tud teremteni csend és szó, képek és hangok között.
A kommunikáció jelenlegi dinamikájának nagy részét a kérdések határozzák meg, amelyekre választ keresünk. A kereső programok és a közösségi hálók a kommunikáció kiindulópontjai sok ember számára, akik tanácsot, ötletet, információt, választ keresnek. Napjainkban az internet egyre inkább a kérdések és válaszok színterévé válik; sőt korunk emberét gyakran olyan kérdésekre adott válaszok bombázzák, amelyeket ő maga sosem tett fel, és olyan szükségletekre vonatkoznak, amelyeket ő nem érzékel. A csend nagyban elősegíti a szükséges megkülönböztetést a sok-sok inger és válasz között, amiket kapunk, hogy felismerjük és középpontba tudjuk helyezni a valóban fontos kérdéseket. A kommunikáció összetett és sokszínű világában mindenesetre sokak figyelme irányul az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire: ki vagyok? mit tudhatok? mit kell tennem? miben reménykedhetek? Fontos befogadnunk azokat az embereket, akik felteszik ezeket a kérdéseket, lehetőséget adni mély párbeszéd folytatására, amelyben ott vannak a szavak, a megvitatás, de a meghívás is az elgondolkodásra és a csöndre, amely olykor többet mondhat egy elsietett válasznál, és lehetővé teszi annak, akiben felmerül a kérdés, hogy a lehető legmélyebben magába nézzen és elinduljon a válaszadásnak azon az útján, amelyet Isten az ember szívébe írt.
Ez a szüntelen kérdésáradat alapjában az embernek a nyugtalan igazságkeresését fejezi ki, kicsi vagy nagy igazságokét, amelyek értelmet és reményt adnak létének. Az ember nem elégedhet meg szkeptikus vélemények és élettapasztalatok egyszerű és toleráns megosztásával: mindannyian keressük az igazságot, bennünk van ez a mély vágy. Még inkább korunkban, amelyben „amikor az emberek információkat cserélnek, máris önmagukat osztják meg másokkal, világképüket, reményeiket, ideáljaikat”. (Üzenet a tömegtájékoztatás világnapjára, 2011).

Érdeklődéssel kell figyelembe vennünk azokat a különböző honlapokat, alkalmazásokat és közösségi hálókat, amelyek segíthetik korunk emberét, hogy elgondolkodjon, valódi kérdéseket tegyen fel, de abban is, hogy teret adjon életében a csöndnek, alkalmat találjon az imádságra, az elmélkedésre, Isten igéjének megosztására. A rövid, lényegre törő üzenetekben, amelyek gyakran nem hosszabbak egy bibliai versnél, mély gondolatokat lehet kifejezni, ha az ember nem hanyagolja el belső életének gondozását. Nem meglepő, hogy a különböző vallási hagyományokban a magány és a csend kiváltságos teret jelentenek, mert segítik az embereket megtalálni önmagukat és azt az Igazságot, amely mindennek értelmet ad. A bibliai kinyilatkoztatás Istene szavak nélkül is beszél: „Ahogy Krisztus keresztje megmutatja, Isten a csöndjén keresztül is beszél. Isten csöndje, az Atya és Mindenható távolságának megtapasztalása döntő szakasz Isten Fiának, a megtestesült Igének földi útjában. (…) Isten csöndje folytatása a korábban kimondott szavainak. Ezekben a sötét pillanatokban Ő a csendjének misztériumán keresztül szól” (Verbum Domini apostoli buzdítás, 2010. szeptember 30., 21). A kereszt csendjében Isten szeretetének meggyőző ereje beszél, azé a szereteté, amely elmegy a legteljesebb odaadásig.  Krisztus halála után csend borul a földre, és nagyszombaton, amikor „a király alszik, és az emberré lett Isten felkelti mindazokat, akik századok óta alszanak” (vö. nagyszombati olvasmányos imaóra), ismét felhangzik Isten hangja, mely telve van szeretettel az emberiség iránt.
Ha Isten a csendben is szól az emberhez, az ember is felfedezi a csendben rejlő lehetőséget, hogy beszéljen Istennel és Istenről. „Szükségünk van arra a csendre, amely szemlélődéssé válik, amely bevezet minket Isten csendjébe, és így eljuthatunk arra a pontra, ahol megszületik a Szó, az Ige, a megváltó Ige” (Homília, Szentmise a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaival, 2006. október 6.). Amikor Isten nagyságáról beszélünk, nyelvezetünket sosem találjuk elég megfelelőnek, így tér nyílik a csendes szemlélődésre. Ebből a szemlélődésből születik meg teljes belső erejével a misszióra való sürgető hívás és annak feltétlen szükségessége, hogy elmondjuk, „amit láttunk és hallottunk” azért, hogy mindenki közösségben legyen Istennel (vö. 1 Jn 1,3). A csendes szemlélődés belemerít minket a Szeretet forrásába, amely a felebarátunk felé vezet minket, hogy átérezzük fájdalmát, elvigyük neki Krisztus fényét, az életről szóló üzenetét, szeretetének teljes odaadottságát, mely üdvözít.
A csendes szemlélődésben aztán még erőteljesebben emelkedik ki az az örök Ige, amely által a világ teremtetett, és megértjük azt az üdvözítő tervet, amelyet Isten szavakon és tetteken keresztül valósít meg az emberiség egész történelme során. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet, az Isteni „kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot” (Dei Verbum, 2). És ez az üdvözítő terv a Názáreti Jézus személyében éri el csúcspontját, aki az egész kinyilatkoztatás teljessége és közvetítője. Ő megismertette velünk az Atya Isten valódi arcát, és keresztjével és feltámadásával átvezetett minket a bűn és a halál szolgaságából Isten gyermekeinek szabadságára. Az az alapvető kérdés, hogy mi az emberi élet értelme, Krisztus misztériumában olyan választ talál, amely békét tud adni a nyugtalan emberi szívnek. Ebből a misztériumból születik meg az Egyház missziója, és ez a misztérium ösztönzi a keresztényeket, hogy a remény és az üdvösség hirdetői legyenek, és tanúságot tegyenek arról a szeretetről, amely előmozdítja az emberi méltóságot, építi az igazságosságot és a békét.
Szó és csend. A kommunikációra nevelni magunkat azt jelenti, hogy nem csak beszélni tanulunk meg, hanem hallgatni, szemlélődni is, és ez különösképpen fontos azoknak, akik evangelizálnak: a csend és a szó is alapvető és szerves része az Egyház kommunikációs tevékenységének annak érdekében, hogy megújultan hirdesse Krisztust a kortárs világban. Az Egyháznak a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül végzett egész evangelizációs tevékenységét Máriára bízom, akinek csöndje „meghallgatja és kivirágoztatja az Igét” (Imádság a fiatalok loretói találkozójára, 2007. szeptember 1-2.).

XVI. Benedek pápa

Pápai üzenet a hivatások világnapjára

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. április 28.

A hivatások Isten szeretetének ajándékai
Pápai üzenet a hivatások világnapjára

Húsvét negyedik vasárnapja Jó Pásztor vasárnapja és egyben a hivatások világnapja. A Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a papokhoz, szerzetesekhez és minden hívőhöz ezen a napon. XVI. Benedek pápának a Hivatások XLIX. Világnapja alkalmából íródott üzenetét az alábbiakban közöljük.

Kedves testvérek!

A Hivatások XLIX. Világnapja, amelyet 2012. április 29-én, húsvét negyedik vasárnapján fogunk megünnepelni, arra hív bennünket, hogy gondolkozzunk el erről a témáról: A hivatások Isten szeretetének ajándékai.

Minden tökéletes ajándék forrása Isten, a Szeretet (Deus Caritas est): „aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1 Jn 4,16). A Szentírás elbeszéli ennek az Isten és az ember közötti eredeti kapcsolatnak a történetét, amely megelőzi még magát a teremtést is. Szent Pál, amikor az efezusi keresztényeknek ír, a hála és dicséret himnuszát fogalmazza meg az Atya iránt, aki végtelen jóakarattal gondoskodik az évszázadok során az üdvösség, a szeretet egyetemes tervének megvalósulásáról. Fiában, Jézusban – állítja az apostol –, az Atya „kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte” (Ef 1,4). Még azelőtt szeretett bennünket, hogy létrejöttünk volna! Kizárólag feltétel nélküli szeretetétől indíttatva, a „semmiből teremtett bennünket” (vö. 2 Mak 7,28), hogy elvezessen a Vele való teljes közösségre.

A zsoltáros, megrendülten szemlélvén Isten Gondviselésének művét, így kiáltott fel: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Létezésünk mély igazsága tehát ebben a meglepő misztériumban rejlik: minden teremtmény, főként minden emberi személy, Isten gondolatának és szeretetteljes cselekedetének gyümölcse, ennek a végtelen, hűséges és örök szeretetnek (vö. Jer 31,3). Ennek a valóságnak a felfedezése az, amely valóban átalakítja életünket teljes mélységében. A Vallomások egy híres szakaszában Szent Ágoston azt fejezi ki, mennyire intenzív élmény volt számára, hogy Isten a legteljesebb szépség és a legteljesebb szeretet. Olyan Isten, aki mindig is ott állt mellette, s akinek végre megnyitotta elméjét és szívét, hogy átalakíthassa: „Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!” (X, 27.38; ford.: Dr. Vass József). Ezekkel a képekkel igyekezett visszaadni Hippo szent püspöke az Istennel, az ő szeretetével való találkozás kimondhatatlan titkát, amely átalakítja az ember egész létét.

Olyan szeretet ez, amely feltétel nélküli és megelőz bennünket, támogat bennünket és hív bennünket életünk útja során és Isten teljes ingyenességében gyökerezik. Különösen a papi szolgálatra vonatkoztatva elődöm, Boldog II. János Pál pápa kijelentette: „a szolgálat minden megnyilvánulása, ha arra irányul, hogy az Egyház iránti őszinte szolgálatot és szeretetet fejezze ki, egyidejűleg érleli a Jézusnak nyújtott szeretetet és szolgálatot is, mert Ő az Egyház Feje, Pásztora és Vőlegénye” (Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, 25). Minden hivatás ugyanis Isten kezdeményezéséből fakad, Isten szeretetének ajándéka! Ő az, aki megteszi az „első lépést”, és nem azért teszi, mert különös jóságot tapasztal bennünk, hanem szeretetének jelenléte miatt, amely „a Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5).

Az isteni hívás forrása minden korban a kezdeményező Isten végtelen szeretete, amely teljességében Jézus Krisztusban mutatkozik meg. Amint első, Deus Caritas est kezdetű enciklikámban írtam: „Valójában Isten sokféleképpen látható. A szeretet történelmében, amit a Szentírás beszél el nekünk, elénk jön, meg akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten átszúrt Szívig, egészen a Föltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok tevékenysége által a születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk – emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben, különösen az Eucharisztiában” (17).

Isten szeretete mindig megmarad, hűséges önmagához, ahhoz a szóhoz, „amelyet ezernyi nemzedékre adott” (Zsolt 105,8). Ezért kell újra hirdetni, főként az új nemzedékek számára, ennek az isteni szeretetnek a hívó szépségét, amely megelőz és elkísér bennünket: ez a titokzatos mozgatórugó, motiváció, amely soha nem csökken, a legnehezebb körülmények között sem.

Kedves testvérek, erre a szeretetre kell megnyitnunk életünket. Jézus Krisztus az Atya szeretetének tökéletességére (vö. Mt 5,48) hív meg bennünket nap mint nap! A keresztény élet magas mércéje ugyanis abban áll, hogy úgy szeressünk, „mint” az Isten. Olyan szeretetről van szó, amely a hűséges és termékeny önátadásban nyilvánul meg. Keresztes Szent János, amikor hosszabb időre fel volt függesztve, a drámai helyzete miatt aggódó segoviai perjelnőnek válaszolva buzdítja őt, hogy Isten tervének megfelelően cselekedjen: „Ne gondoljon másra, csak arra, hogy mindent Isten rendezett így; és ahol nincsen szeretet, oda vigyen szeretetet és Ön is szeretetet fog ott gyűjteni” (Levelek, 26).

Az önátadásnak ezen a talaján, az Isten szeretetére történő megnyílásban és mint e szeretet gyümölcse jön létre és növekszik minden hivatás. Ebből a forrásból merítve az imádságban, az Ige állhatatos hallgatása és a szentségek, különösen az Eucharisztia gyakori vétele által lehetséges megélni a felebarát iránti szeretetet, ebből tanulhatjuk meg Krisztus Urunk arcának felismerését (vö. Mt 21,31-46). Ahhoz, hogy kifejezze az elválaszthatatlan kapcsolatot e „két szeretet” – az Isten iránti és a felebarátok iránti szeretet – között, amelyek egyazon isteni forrásból erednek és ugyanarra irányulnak, Nagy Szent Gergely pápa a kis növény példázatát használja: „Szívünk talajába ültette [Isten] először az iránta érzett szeretet gyökerét, és ebből fejlődött ki növényként a testvéri szeretet” (Moralium Libri, sive expositio in Librum B. Job, Lib. VII, cap. 24, 28; PL 75, 780 D).

Az egyetlen isteni szeretetnek ezt a két kifejezési formáját különösen intenzíven és tiszta szívvel kell megélnie azoknak, akik a papi szolgálat vagy a megszentelt élet útját választják – ezek jelentik hivatásuk megkülönböztető jegyét. Valóban: az Isten iránti szeretet, amelynek a papok és szerzetesek látható – noha sosem tökéletes – képmásaivá válnak, ez jelenti az okot, amiért válaszolnak a hívásra, hogy különleges módon is az Úrnak szenteljék az életüket a pappá szentelésben, illetve az evangéliumi tanácsok megfogadásában. A teljesen odaadott és megélt, és ezért mélységes örömmel teli élet titka Szent Péter válaszának ereje, amit isteni Mesterének ad: „Uram, tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,15).

A szeretet másik kézzelfogható megnyilvánulása, vagyis a felebarátaink, főképpen a leginkább nélkülözők és szenvedők iránti szeretet az a gesztus, amelynek révén a pap és a megszentelt életet élő személy az emberek között a közösség kezdeményezője és a remény magvetője lesz. A megszentelt életet élők, különösképpen a papok kapcsolata a keresztény közösséggel létfontosságú és egyben alapvető szerepe van érzelmi világuk alakulásában is. Ezzel kapcsolatban a szent ars-i plébános ezt szerette mondogatni: „A pap nem magának pap, hanem a ti számotokra.” (Le curé d’Ars. Sa pensée – Son coeur, Foi Vivante, 1966, 100).

Kedves püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, hitoktatók, lelkipásztori kisegítők és mindazok, akik az új nemzedékek nevelésén fáradoztok, arra buzdítalak benneteket, hogy figyeljetek oda és vegyétek észre azokat, akiknél a plébániai közösségekben, az egyesületekben és a mozgalmakban a papi vagy speciális megszentelt élethivatás jelei érzékelhetőek. Fontos, hogy az Egyházban megteremtsük a kedvező körülményeket ahhoz, hogy számos „igen” születhessen, számos nagylelkű válasz Isten szeretetének hívó szavára.

A hivatásgondozás feladata lesz olyan tájékozódási pontokat nyújtani, amelyek gyümölcsöző utat jelölnek ki a számukra. Ennek központi eleme az Isten Igéjének szeretete a Szentírás egyre mélyebb megismerése és a figyelmes és kitartó személyes és közösségi ima révén, hogy az illető személyek képesek legyenek meghallani az isteni hívást a számos hang között, amelyek megtöltik hétköznapjaikat. Főleg azonban az Oltáriszentségnek kell a hivatásbeli út „éltető középpontjának” lennie, hiszen itt érint meg minket Isten szeretete Krisztus áldozatában, a szeretet tökéletes kifejeződésében, és itt tanuljuk meg mindig újra, hogy az isteni szeretet „magas mércéje” szerint kell élnünk. Az Ige, az imádság és az Eucharisztia hármasa az az értékes kincs, amely segít megérteni a teljesen az Isten Országáért odaadott élet szépségét.

Azt kívánom, hogy a helyi egyházak, minden összetevőjükben, legyenek a figyelmes és mély hivatástisztázás „helyszínei”, amelyek képesek a fiatal nőknek és férfiaknak bölcs és határozott lelki segítséget adni. Ilyen módon válik a keresztény közösség maga is az Isten szeretetének megnyilvánulásává, amely magában őriz minden meghívást. Ez a folyamat, amely megfelel Jézus új parancsának, különlegesen szép és egyedülálló módon jelenhet meg a keresztény családokban, amelyek szeretete Krisztus szeretetének megjelenése, aki önmagát adta oda Egyházáért (vö. Ef 5,32). A családokban, amelyek „az élet és a szeretet közösségei” (Gaudium et spes, 48) az új nemzedékek csodálatos módon megtapasztalhatják ezt az önfeláldozó szeretetet. A családok ugyanis nem csupán az emberi és keresztényi formálódás kiemelt helyei, hanem egyben „az Isten országának szentelt életre szóló hivatás első és legjobb szemináriuma” lehetnek (II. János Pál, Familiaris consortio apostoli buzdítás, 53), ahol újra felfedezhetik, éppen a családon belül, a papság és a megszentelt élet szépségét és fontosságát. Minden lelkipásztornak és minden világi hívőnek mindig együtt kell működni, hogy az Egyházban minél több „otthona és iskolája legyen a közösségnek” a názáreti Szent Család mintájára, amely a földön a Szentháromság életének harmonikus tükörképe.

Ezekkel a kívánságokkal adom rátok szívből apostoli áldásomat, tisztelt püspök testvéreim, s rátok, papokra, diakónusokra, szerzetesekre és szerzetesnőkre és minden világi hívőre, különösen azokra a fiatal férfiakra és nőkre, akik engedelmes szívvel igyekeznek meghallani Isten szavát, nagylelkű és hűséges beleegyezéssel készen annak elfogadására.

XVI. Benedek pápa

Emléke legyen áldott!

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. április 25.

Tíz évvel ezelőtt hunyt el Reizer Pál püspök – Máriás József írása.

Egyéniségét mély papi buzgóság, őszintén együtt érző szív, a fiatalság szeretete, önzetlen munka, egyházhűség és lelkiismeretes kötelességteljesítés jellemezte. Egyházmegyénket lelkileg és intézményeiben újjáépítő püspök volt.”

A Szatmári Római Katolikus Püspökség által kiadott gyászjelentés szavait idéztük, melyek tömör jellemzését nyújtották a 2002. április 18-án elhunyt főpásztor élete és tizenkét éves egyházkormányzati szolgálatának.

Életének 60., papságának 36., püspökségének 12. évében szólította el az Örök Hazába a Teremtő. Most, a halála óta eltelt tíz esztendő múltán elgondolkozhatunk azon, hogy mi is fért ezen időértékek keretei közé…

1943. január 6-án született, Túrterebesen. A hatvan év mögött ott rejlik a vallásos családi élet, mely már kora ifjúságában eljegyezte őt az egyház szolgálatára. A szülői és testvéri szeretet mindenkor meghatározó volt számára, amint a ragaszkodás is a szülőfaluhoz, annak népéhez, az onnan hozott és a tanulmányai során arra ráépített kultúrához, melynek alapját az elmélyült hit, imádságos lelkület, odaadás, szorgalom, fegyelmezettség, szerénység, engedelmesség és jóság, az embertársai iránti nyitottság, segítőkészség, megbecsülés és tisztelet, a társadalmi kérdések iránti nagyfokú érzékenység, a munka szeretete, szellemi örökségünk őrzése és ápolása képezte.

A harminchat évi papi szolgálatra Isten Szolgája Márton Áron áldása indította, 1967-ben, oly időben, amikor – az uralkodó rendszer és ideológia szemében – katolikus papnak lenni semmiképp sem jelentett sikerpályát. Teológiára csak valóban elhivatott, Isten szavát meghalló ifjak jelentkeztek, vállalva Krisztus keresztjét. Reizer Pál lelki formálódása mögött, a vallásos családi háttér mellett ott volt Barna József túrterebesi plébános tanítása és életpéldája, a kántoriskola és a teológia szellemisége, mely gondolkodását, papi arcélét oly karakteressé tette. A fiatal káplán első lépéseit dr. Dobos János főesperes, kanonok irányította. Papi szolgálatának leggyümölcsözőbb korszaka – 1969-1987 – a szatmári Zárdatemplomhoz fűződik. Vonzó papi egyénisége, kedvessége, közvetlensége, prédikációinak gazdag lelki tartalma, üzenete közkedveltté tette a hívek körében. Ehhez társult az ifjúságot megragadó, a hitélethez elkötelező lelkészi munkája. A püspöki irodában eltöltött esztendők az egyházkormányzati munkában nyújtottak számára a későbbiekben hasznosítható ismereteket. A három éves máramarosszigeti plébánosság, esperesi megbízatás csupán rövid átmenet volt a rá váró újabb, kitüntető szolgálathoz.

II. János Pál pápa 1990. március 14-én nevezte ki a szatmári egyházmegye püspökévé. Nehéz időszakban érte a megtisztelő kinevezés. Az egyházmegyének évtizedek óta, dr. Scheffler János száműzetése, bebörtönzése és mártírhalála óta nem volt püspöki rangú főpásztora. A püspökszentelés, a beiktatás ünnepségét a szatmári székesegyházban tartották, 1990. május 1-én. Reizer Pál homíliájában, püspöki jeligéjéből – Krisztus szeretete sürget minket – kiindulva hangsúlyozta: „Sürget, hogy sokat tegyünk, hogy szüntelenül égjünk és lelkesedjünk. Sürget, hogy együtt munkálkodjunk következetesen és kitartóan – a püspök, a papság és a hívek – Isten nagyobb dicsőségéért, egyházunk, egyházmegyénk felvirágoztatásáért, népeink megbékéléséért, s a magunk és egymás lelkének üdvösségéért.” Híveitől imát kért, sok-sok imát kegyelmi ajándékokért. Amikor püspökké szentelése tízéves jubileuma előtt interjút kértünk tőle az egyházmegye kiadásában megjelenő Római Katolikus Naptár 2000. évi számába, a kezdeti időkre ekképp tekintett vissza: „…elsősorban mindannyian a lelki, szellemi, erkölcsi életben bekövetkezett pusztítást tartottuk fontosnak gyógyítani. Nélkülözhetetlennek tűnt egy teljesen új intézményrendszer kiépítése, de ahhoz, hogy mindez elkezdődjék, mindenekelőtt építkezni kellett.” Mily könnyű lett volna, ha mindez csak szándék függvényeként merül fel! Sajnos, a régi rendszer egyház- és kisebbségellenes mentalitása 1990 után is tovább élt, az egyházi javak visszaszolgáltatása teljességében azóta sem történt meg.

Elsődlegesen templomokat kellett építeni ott, ahol erre igény mutatkozott – Szatmárnémeti, Nagybánya és Nagykároly új lakónegyedeiben, valamint falvakon is. E sorban külön kell említést tenni a püspöki palotában évtizedekig befalazott, 1990-ben kibontott és 1991-ben fölszentelt püspöki kápolnáról. Isten segítségével megépülhetett a szatmárnémeti Szentlélek templom (1994), a nagykárolyi Fatimai Szűz Anya templom (1996), a nagybányai Szent József templom (1999); lerakták az alapjait a nagykárolyi Szentlélek templomnak (2001), a lajosvölgyhutai Napomuki Szent János templomnak (1992); templom, illetve kápolna épült Adorjánban, Batizon, Avasújvárosban, Egriben, Kakszentmártonban (1995), Érkörtvélyesen, Túrterebeshegyen (1996), Sáron (1997), Szárazberken (1998), Kaplonyban (1999); Bikszádon a korábbi művelődési otthont alakították át kápolnává (1988). Mindenik szentelés csodálatos ünnepként, eseményként került be az egyházmegye, az egyházközségek, illetve filiák történetébe. Ezzel egy időben plébániaépületek, hittantermek is épültek több egyházközségben.

A lelki élet hajlékai mellett égető szükség volt a kommunista diktatúra által szétzúzott egyházi intézményrendszer újjáépítésére. Igen fontos momentum, bátor lépés volt e tekintetben az egyházi középiskolák újraindítása: 1991-ben Szatmárnémetiben, 1992-ben Nagykárolyban. A szatmárnémeti Hám János és a nagykárolyi Kalazanci Szent József gimnáziumok az eltelt évek során kiváló intézményekké fejlődtek; az egyházmegye kitartó küzdelmének köszönhetően – a későbbi években – visszaköltözhettek az 1948-ban elorzott épületeikbe. Rendkívül jelentős mozzanat volt a szatmárnémeti Szent Alajos Konviktus megépítése (1997), amely százhúsz diáknak biztosít remek tanulmányi lehetőséget, lelki gondozást. Az ifjúság lelki épülését is szolgálja a Nagyszokondon kiépített Szent Ignác Lelkigyakorlatos Ház. (1996) A Szatmári Irgalmas Nővérek új anyaháza 1998-ban készült el, abban a reményben, hogy idővel újra felívelő pályára kerül az egyházmegyében felbecsülhetetlen értékű nevelői és beteggondozási munkát végző kongregáció tevékenysége. A főpásztor különös gondot fordított a teológusképzésre, a külföldi tanulási lehetőségnek a kiaknázására; bizalmából és közbenjárására többen tanultak Róma, Budapest, München, Innsbruck, Győr egyetemein, illetve szemináriumaiban.

Az egyházi intézményrendszer kiépítésében fontos állomás volt a Szent József papi otthon megépítése és átadása (1992), a Scheffler János Lelkipásztori Központ létrehozása (1997).

Az 1990 utáni évek sikertörténetei közé sorolhatjuk az egyházmegyei Caritas-hálózat kiépítését, intézményei széles hálózatai létrehozását. Orvosi rendelők, idősgondozók, családtámogató szolgálatok, hátrányos helyzetű gyerekek részére létrehozott óvodák, a szociális védőhálót kiteljesítő szolgálatok hálózzák be az egyházmegyét Nagykárolytól Felsővisóig, Nagybányától Erdődig. Az ugyancsak ez időben létrejött Máltai Szeretetszolgálat megyei szervezete úgyszintén széles körű szociális munkát végez.

A lelki élet kibontakozását szolgálják az 1990 után újra létrejövő lelkiségi közösségek: a Ferences Világi Rend, a Neokatekumenátus Közösség, a Fokoláré Mozgalom, a Katolikus Nőszövetség, a Katolikus Férfiszövetség, a Házas Hétvége, a Szent Egyed Közösség… A lelki élet megújítását és erősödését szolgálták a különböző egyházmegyei kiadványok: Bura László könyve Scheffler Jánosról – Hűséggel, fáradhatatlanul (1991) -; Scheffler János: A pap (1998); a szatmári székesegyházról 1994-ben megjelentetett album; a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye Templomai sorozat beindítása (sajnálatos, hogy az igényes és ígéretes sorozatból csak két esperesi kerület jelent meg, folytatása abba maradt); a püspök úr kezdeményezte a Római Katolikus könyvnaptár megjelentetését 1994-ben (2002-vel bezárólag nyolc kötete jelent meg) és még más kiadványok is szolgálták a hívek lelki épülését, ismertették az egyházmegye tárgyi és szellemi értékeit. Támogatta az egyházmegye papsága lelkiségi irodalmi munkáinak megjelentetését.

A felelősséget, amellyel a Szentatya felruházta, alázattal vállalta. Élete minden percét a szeretet és aggódás, a cselekvés és a küzdelem töltötte be. Püspökként is szerény, másokra odafigyelő lelki vezető maradt, kinek ajtaja mindig nyitva állt a papság és a hívek előtt, szeretettel és nyíltsággal fogadta a hozzá fordulókat. A siker örömét megosztotta, ám, ha gond vagy csalódás érte, azt személyes ügyként magába fojtotta, nem gondolva arra, hogy egészsége vallhatja kárát. Papi és püspöki szolgálata, imádságos lelkülete felbecsülhetetlen kegyelmi ajándékként él egyházmegyéje hívei emlékezetében, mindazokéban, akik ismerték őt. Az általa meghirdetett egyházmegyei zsinat, az egyházmegye megalakulása kétszázadik évfordulójának megünneplése már nélküle teljesedett ki. Egyháza iránti ragaszkodása példa értékű, a szolgálata idejében létrejött intézményekben megtestesült hagyatéka továbbra is ott munkál az utókor lelkében. Hisz felbecsülhetetlen jelentőségű munkát végzett. „…letette az alapokat, a szatmári helyi egyházat elindította a megújulás, a folyamatos lelki-szellemi növekedés útján. Nem tanulta a kormányzást, mindig az ügy fontosságát szem előtt tartó intézkedései összességükben mégis előre mutatók voltak, a helyi egyház lelki növekedését, szeretetközösségek létrejöttét, alakulását szolgálták. (…) általa tulajdonképp a Lélek intézkedett.” – olvashatjuk Bura László: A megújuló egyház. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye újjászületése 1990-2002 című munkájában.

Halála tízedik évfordulóján kegyelettel és imával gondolunk rá. Globalizálódó világunkban sem feledkezünk meg szavairól, melyekkel az 1990-ben följegyzett interjút zárta: „Életünk, ha a keresztény-, a lelki értékrendre építkezünk, a jövő évezredben is szép és teljes lehet.”

Emléke legyen áldott!

Máriás József

(megjelent a Vasárnap 2012. április 22-i lapszámában)

Reizer Pál püspök atya halálának 10. évfordulójára

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. április 25.

Tíz éve éljük meg hiányát

Reizer Pál püspök halálának tizedik évfordulóján

Két sír található a szatmárnémeti hídon túli római katolikus temetőben, amelyeken mindég van élő virág és égő gyertyák hirdetik a krisztusi szeretet szakadatlan jelenlétét. Ez a két sír Reizer Pál püspök úr, és Ft. Merk Mihály földi maradványainak nyugvóhelye. Nem csak évfordulók alkalmával, nem csak ünnepeken, mindig jelen van ezen a két síron a, nem tudunk és nem is akarunk elfelejteni ragaszkodó üzenete. Ez azt jelentené, hogy őket mindenki szerette? tamáskodik az erőtlen hit. Nem. Mint ahogy a nem mindenkinek megfelelni akaró emberek esetében lenni szokott, mint ahogy Jézus élete is példázza, a követők mellett a jellemes embernek ellenségei és vetélytársai, irigyei egyaránt voltak és vannak.

Velük ne foglalkozzunk, inkább a példaképpé emelhetőkkel, a jellemes bátrakkal, Reizer Pállal és Merk Mihállyal, mert a tények ismeretében joggal mondhatjuk, hogy nem feledtük el őket. Ma is vannak, akik ragaszkodnak emberséget tápláló emlékükhöz, függetlenül attól, hogy pap vagy püspök nevét írták azokra a sírkövekre, mert felülírja a tisztséget a kő alatt nyugvótól kapott emberség, személyiségük küldetéses varázsa. Emberség pedig egy van. Nem lehet ugyanakkor hazug és őszinte, nincs viszonylagos emberség. Csak emberség van, és embertelen képmutatás van, meg hitvány tanítvány van, juttatja eszünkbe ez a két sír.

Aztán azon töprengünk el, hogy lehet-e mesterségesen előidézni feledést, lehet-e mesterségesen előidézni sötétséget a fejekben és a szívekben? Olyan ez a kérdés, mintha abban kételkednünk, hogy lehet-e közönnyel tagadni a sírokon elő és hervadó életet? Sajnos lehet. Ilyen szándék is kiötlődik fejekben, és ideig-óráig úgy tűnhet életre is hívható. Mi itt most a sötétítés, a lelkek befeketítése, a sötétség, a hatalmas úr a feledés ellen, keresünk szavakat. Földbe taposni bárkit, bármikor, bárki könnyen megteheti. Vállrándításos világban élünk, ahol alig pislákol a lelkiismeret és hála fénye.

2012. április 18-án ki-ki a maga módján emlékezett Nagyméltóságú és Főtisztelendő Reizer Pál püspök halálának tizedik évfordulóján a főpásztorra. Az a különleges pap volt, aki nem eljátszotta, nem bemutatta, nem elvégezte, nem kipipálta a szentmisét, hanem jelen volt a szentmisében és élte azt. Életét adta a szentmiséhez. Nem volt sem előadó, sem oktató, sem ripacs, sem felsőbbrendű, sem gyalázatosan alázatos. Nem szerepet játszott, hanem élte a pillanatot, az itt és most soha vissza nem térő pillanatát, a megismételhetetlen lehetőséget, az evangélium kelkínálását.

Tisztelte és becsülte azokat, akik szószéke körül összegyűltek. Tisztelte annyira, hogy beszédeire alaposan felkészült. Volt annyi ön- és közösségbecsülése, hogy az életből, a művészetekből, a tudományokból vett példákkal, színes, igényes kitárulkozással igyekezett eljuttatni híveihez az evangéliumot.

Az Ő segítségével és tényleges közreműködésével sikerült megalapítani a Szent-Györgyi Albert Társaságnak elsőként a telefonos lelki segélyszolgálatot Romániában, a Zöld Telefont. A Püspök Úr bocsátott az szolgálat rendelkezésére kényelmes, biztonságos feltételeket, először a püspökség épületében, majd a Scheffler János Központban. Fából vaskarika a lelkisegély szolgálat, ha nincsenek a csapatban papok, mondta megfellebbezhetetlen határozottsággal. Beállt az ügyeletesek közé. Az egyik éjszakai segélykérő felismerte a hangjáról. A szabályok folytán attól fogva nem vállalhatott ügyeletet, mert az ügyeleteseknek nem volt nevük, csak számuk.

Közelébe férkőztek potyázók, élelmes lesipuskások. Koldusok és orvosok egyaránt tartották a markukat. És ő adott, és ő hitt. Elhozta a Segítő Jobbot és megszervezte működését. Intézményeket, otthonokat, templomokat épített. Iskolát alapított a hit, a nemzet, a magyar kultúra védelmében. És kenyeret dobott vissza a farizeusnak, az árulónak is.

Egyházmegyei zsinatot szervezett és hirdetett meg. Lankadatlanul figyelte a politikai eseményeket. Politikai jellegű találkozások alkalmával elmondta, hogy egyházmegyeéjének hívei kétszeresen hátrányos helyzetben vannak, mert magyarok és római katolikusként nem az államvallássá tett ortodox egyház hívei.

Művelt ember volt, és folyton művelte magát, mert tudta, hogy ma már a templomot olyan emberek töltik meg, akiket nem lehet üres szavakkal elengedni. Prédikációi a hétköznapokban megfáradt ember kérdéseire adott, nem hétköznapian megfogalmazott, válaszok voltak. Járható utat talált a templom és a mindennapok között. Nagy szerelme és féltve vigyázott kincse volt az ifjú nemzedék. Azon nagyon kevesek közé tartozott, aki hangot talált az ifjúsággal. És ők érezték az ő óvó, de folyton erőt, szabadságot és bátorságot adó szeretetét. Millió elfoglaltsága mellett szakított időt az őt felkereső régi tanítványokkal való találkozásokra. Számtalan alkalommal hallhattuk tőle, hogy régi tanítványai kértek találkozási lehetőséget vele. Keresték a társaságát a külföldről hazalátogatók, a hazaiak.

Elsők között kérte a Magyar Igazolványt, és fegyelmezett türelmetlenséggel várta, mert érezte, hogy sietni kell. Kell a Magyar Igazolvány a léleknek, a szívnek, és kell, hogy lássák a hívek merre tartunk, kell, hogy ne féljünk, hogy merjük vállalni önmagunkat. Egyszerre jött meg mindkettő, a halál is a Magyar Igazolvány is.

Soha nem felejtem a Rá oly jellemző esetet. Egy vasárnap, tizenkét éves püspökségének felénél járhatott, amikor kirobbanó belső lelki örömtől hajtva mondta telefonba: gyönyörű vasárnapom volt, mert pap, lelkipásztor voltam reggeltől estig! Ezen a vasárnapon helyettesítette egyik paptestvérét. Az oltárnál, a hívek között, a gyóntatószékben, a beteg ágya mellett volt igazán elemében, volt „csak” pap és lelkipásztor, és volt boldog ember. Igen, a boldogtalan ember, nem igazán pap, csak az pap, aki ugyanakkor boldog ember. Ennek a boldogságának a fényét koptatta nap, mint nap a püspöki székkel járó kereszthordozásban.

Mindezt sürgősen kellett tennie, mert azt is tudta, hogy a számára kapott test törékeny. Tudta, hogy felszentelése után, sürgősen fel kell gyűrnie az inge úját és nekilátni a lelkek, a templomok, az intézmények, az Egyház építéséhez. Világító lámpása ezen a nehéz úton – amit a pontosság kedvéért harcnak kell neveznünk – Krisztus szeretete volt. Élete minden percét felhasználta arra, hogy tettekben mutassa meg, azt, amiről mások csak prédikálnak. Jelentősége a szatmári egyházmegye püspökeinek sorában a legnagyobbakkal mérhető. Pedig a püspöki trónus számára kényelmetlen szék volt, a püspöki süveg számára kereszt, melynek súlya alatt roskadozva, de nagy-nagy hittel, vitte Egyháza ügyeit.

Püspök Úr! a szeretet nem felejt, üzenik a sírodon viruló és hervadó virágok és üzenik az ott világló és kialvó gyertyák csonkjai. A szeretet nem felejthet, a hála nem szűnhet meg, ez különbözteti meg a keresztényt a vadaktól, a soha jól nem lakóktól, az álszentektől, az érdekemberektől.

A püspöki cím mögül, tíz év távlatából is, makacsul fel-felvillan emlékezetünkben az Egyházépítő Reizer Pál püspök mélységesen emberi arca. A boldogtalanok, akik csak akkor hisznek, ha látnak, zarándokoljanak el a hídon túli temetőbe, láthatják, hogy az ő sírján tíz év óta soha el nem fogyott a szeretet lángja, az emlékezés virágainak illata.

Csirák Csaba

Virágvasárnapi Passió

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. április 02.

Werner Alajos virágvasárnapi passiójának emlékezetes megszólaltatása

Tudjuk, megtanultuk, megszoktuk, hogy a virágvasárnapi passió – éneklése, meghallgatása az utolsó figyelmeztetés, hogy „Lassan húsvét hetébe fordulunk./Krisztus már indul a Kálváriára”. A keresztre feszített Krisztus szenvedéstörténete kétezer éves példája egy olyan drámának, amelyből világosan kiolvasható, hogy korbácsütéses életet az ember egyedül nem tud elviselni, mert csak ember. Az emberi létbe lépett Jézus sem kivétel. A főhőst körülvevő gyáva, áruló tömeg képtelen emberséget tanúsítani, figyelmeztet a drámai műalkotás, mert a tömeg csak tömeg. A Krisztust kísérő tömegben a bátorság legmagasabb foka az együtt érző sajnálatban, elesett-szeretetben, elmorzsolt könnyekben nyilvánul meg, de tettekben nem. Ebben a pillanatban szembesülünk a hihetetlennel: még a szeretet is kevés vigasz, csak a feltámadás az, ami mindent legyőz, még a halált is. Tehát emberségünk építésében valóban nagyon fontos a szeretet lépcsőfokainak szaporítása, de ha úgy építkezünk, hogy onnan már nincs erőnk továbblépni a feltámadás hitéhez, semmibe zuhanunk.

A passió, mint Krisztus szenvedéstörténetét bemutató zenemű, a középkorban alakult ki. Sokan nyúltak a műfajhoz a zeneirodalom legnagyobbjai közül is. Ha passióról beszélünk azonnal Bach utolérhetetlen Máté vagy János-passiója jut eszünkbe. Ezek az örökbecsű alkotások csak kivételes zenei együttessel szólaltathatók meg. Azonban egyházunk megtalálta azt a megszólaltatási formát, amellyel Krisztus drámája kisebb együttesekkel is megvalósítható.

Márk evangéliumának 14,1-15,47 szakaszát Werner Alajos zenetörténész-pap – egyházi karnagy, a magyar egyházi zene megújítója, gregorián dallamok felhasználásával dolgozta fel passió

formában. Mi a Szentlélek templomban ezt a Werner Alajos változatot ismerjük, amely vegyeskarra és recitativo szólókra íródott. Ismerjük, hiszen évek óta felhangzott templomunkban virágvasárnapján.

Most 2012. április 1-én, a virágvasárnapi passiót, Hencz József zeneszerző tanította be és vezényelte. Bár a felújított előadás hagyomány szerint most is a virágvasárnapi liturgia része volt, ezúttal azonban katartikus hatást váltott ki a szentmisén jelenlévő hívekben de érzésünk szerint a közreműködőkben is. Az egyik rész lelkét az élmény, a másikét a jól végzett munka öröme öltöztette ünnepélőbe.

Alapvető szövegértelmezési kérdések tisztázása, karakterek, jellemek, lírai és drámai mozzanatok változatos egymásutánisága, a zenei eszköztár ritmikai és hangzásbeli lehetőségeinek szakszerű alkalmazása tette hatásos eseménnyé a passió előadását.

Rádöbbenhettünk, hogy ebben a drámai történéssorban bonyolult lelki események, zajlanak, amelyek irgalmatlanul magával ragadják a hallgatót. Élő, nem holmi sikertelen szentképekről leemelt bábuk, hanem hús-vér emberek szólalnak meg; az élet a maga szép és rút színeivel bontakozik és válik átélhetővé a hallgató számára. Hencz József igyekezett élő alakokká formálni úgy az együttes szóló, mint kórus részeit. Az evangélista, aki a drámai cselekményt elmeséli (Ifj. Pfeifer Tibor – tenor), tárgyilagos, a tragikus fordulatok sodrában is távolságtartó recitativója vezet bennünket rutinos hangvétellel a történések sodrában. A szóló részek fennmaradt nagyobbik részét Jézus (Kozma István – basszus) szájába adja Werner Alajos. A mi Jézusunk erős, higgadt ember, ő sem bonyolítja a főhős alakját érzelmi eszközökkel. A többi szólórészt éneklők; Reizer Ferenc-tenor (Péter), Májer Zsolt-tenor (Pilátus), Balázs Tibor-basszus (Júdás és Katona), Wolfer Attila (Főpap), Hencz József (szolgáló), egyéni hangvételükkel tovább gazdagítják az előadást, annyira, hogy nem egyszer sikerült megrázó pillanatokat előidézniük a templomot megtöltő hívekben.

Külön gondot fordított Hencz József a vegyeskórus szerepére. A megszólaltatás nagy erénye, hogy képes volt a tömeg érzelmeinek kifejezésére. Nem egy közömbös kórus énekelt, hanem szélsőséges indulatokban hullámzó tömeg szólalt meg. Hallottunk lelkes tömeget, hallottunk gúnyolódó tömeget, hallottunk megdöbbent tömeget megszólalni, nálunk meglepően tiszta és pontos hangvétellel.

A virágvasárnapi szentmise, a passió igényes megszólaltatásával, lelket megtisztító, felemelő esemény volt. Csupa csillogó szemű boldog embert láthattunk a padokban ugyanúgy, mint a kórustagok között. Mindenki megérezte, hogy itt most valami szokatlanul nagy esemény történt.

A passiót megszólaltató együttes teljesítménye új mérföldkő mind a kórus, mind a templomi közösség életében. Mérföldkő és figyelmeztető, hogy ezen túl csak hasonlónak vagy ennél többnek tudunk örülni. És itt még a közösség szóra tenném a hangsúlyt. Mert mi is az, amitől emberek csoportosulása közösséggé válik? A virágvasárnapi passión hallott teljesítmény nagyszerűen példázza, hogy az embereket összetartó titkos erő nem más, mint a közös élmény, amiben a közreműködők és a hallgatók egyaránt részesültek, amire évek múltán is emlékeznek. A közösség meg tudta jeleníteni a tömeget, de tömeg a közösséget soha. A Szentlélek plébánia és a kultúra együtt haladásának újabb szép példáját élhettük meg a virágvasárnapi szentmiséjén.

Csirák Csaba

U.i. A Passió itt hallgatható meg: Werner Alajos – Szent Márk Passiója

A felvételt Lovas István készítette. Ezúton is köszönet az igényes és gyönyörű munkáért.

Az „Út a csillagok alatt” című film romániai ősbemutatója elé

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. január 29.

“Hát nem mindannyian zarándokok vagyunk, állandóan úton, emberek, akiknek nincs maradandó lakásuk a földön?”

Karl Rahner

Karl Rahnernak, (1904-1984) a XX. század egyik legnagyobb teológusának szavai, nem éppen derűs gondolatokat ébresztenek az Istentől elzárkózó olvasóban. Hiábavaló munka lenne egy életet feltenni a tömbházi lakásért, a palotáért, a pénzért, mert az útnak egyszer csak végére érünk, és az xy utcában épült lakásom elveszíti jelentőségét, számomra már nem az lesz, amiért egy életen át dolgoztam? A lényeg azonban nem ez, a fő kérdés ki és mi vár bennünket, az út végén? „Utunk célját Istennek hívják” válaszol Rahner. Istenhez tehát menni kell, meg kell őt keresni. A napokban Sebestyén Aba előadásában elhangzott Kocsis István gondolat szerint az „önmagunk legyőzésén alapuló felemelő érzés” lehet a hozzá vezető utunkon a vezérgondolat. A kíváncsi, az állandóan kereső-kutató ember, megpróbálja az életutat lemodellezni. 40-50-80-100 életévet belesűrít néhány napos vagy néhány hetes Istenkeresésbe, vagyis zarándokol.

A zarándoklat lelki gyógymód, alkalmas a hit megszerzésére, alkalmas a hit megerősítésére, alkalmas a megtartására. Nincs terünk és lehetőségünk, hogy itt most az olvasóval bemérjük az utat a hit megszerzésének szándékától a hit gyakorlásáig. De azt leszögezhetjük, hogy a zarándoklat lehetősége mindenki előtt nyitva kell legyen! A zarándoklat nem lehet hitválogató, nem lehet személyválogató. Miért? Ahogy Szent Péter sem volt tisztába az ő hitének szilárdságával (mire a kakas megszólal háromszor tagadsz meg engem), úgy a hitelgyengülés veszélye bennünket is fenyeget, egyszer csak süllyedünk, nem tudunk járni a vízen. Hitminőség dolgában, ahogy Péter, úgy mi sem vagyunk tisztába önmagunkkal. A zarándok számára a zarándoklat, gyakorlás a vízen járásra, a próbatételes helyzetek, napok évek átvészelésére önmagunk legyőzésére.

A zarándokok vértanúk sírját, kegytárgyakat, kegytemplomokat keresnek meg hitük elmélyítése, megerősítése céljából, nem ritkán lelki megtisztulásért. Bűnbánatot tartanak, misét hallgatnak és áldoznak. Ha a csíksomlyói búcsúra gondolunk elmondhatjuk, hogy hatalmas nemzeti népmozgalom ez a zarándoklat, ahol a tömegben már megjelenik az ökumenés színezet, ahol a különböző felekezetekbe tartozó keresztényeket nemzeti, kulturális szálak is összekapcsolják. Hála Istennek napjainkban a fiatalok körében egyre népszerűbb a zarándoklat, egyre többen kapcsolódnak be Istenhez való csiszolódásuk önlegyőző útjára.

Boldog II. János Pál pápa a zarándoklatot nagyjelentőségű közösségi cselekedetként méltatta. A hittel és az egymással való találkozás, a zarándoklat próbatételeiben való közös segítségnyújtás, közös erőpróba, a keresztény ember-emberkapcsolat és ember – Istenkapcsolat gyakorlása, mind a zarándoklat ajándéka. Nem túlzás, ha azt mondjuk, a zarándoklat egymás szokásainak, hitgyakorlásának megismerését is elősegíti, így határozott lépés a béke, a békés egymás mellett éléshez, egymás megértéséhez. Boldog II. János Pál látószögéből a zarándoklatoknak – a hitbeli vállalásai mellett – ugyanakkor lehetnek kulturális, társadalmi, uram bocsánat, politikai kísérői is. És ezzel már eljutottunk Birinyi József és dr. Tokaji Ferenc „Út a csillagok alatt” c. filmjéhez.

Tokaji Ferenc és Szabó Péter a dokumentumfilm két zarándok főszereplője. Ők viszik el a nézőt sok száz kilométer gyalogúton Fatimába „a világ oltárához”, onnan pedig Santiago de Compostelába, a Szent Jakab sírja fölé épített székesegyházba. És egy kicsit tovább, a középkori zarándoklatok mintájára, Európa egyik legnyugatibb pontjáig a „Világ Végéig”, mert a középkorban az istenkeresők ott tették le a zarándokbotot.

Fatima a Mária jelenések egyik színhelye. Az első jelenés 1917. május 13. volt, ami azt jelenti, hogy 2012-ben a Mária jelenés 95. évfordulójára emlékezhetünk. Az „Út a csillagok alatt” c. film ilyen értelemben is időszerű, ugyanakkor felhívja a figyelmet az egyik leglátogatottabb Mária zarándoklatra. Szemtanúi lehetünk a csoda színhelyének, beléphetünk a házba, ahol Lúcia de Jesus dos Santos, a csoda egyik tanúja élte gyermekkorát. Meglepő, hogy a csoda látásával megajándékozott Lúcia gyermekkori otthona mennyire emlékeztet a magyar parasztházakra. Igazolás ez, hogy a csoda látására kiválasztott, nem feltétlenül az emberi társadalom kiválasztottja kell legyen.

Több pápa is ellátogatott Fatimába. II. János Pál első Fatima-i útja alkalmából megköszönte a Szűz Anyának, hogy életben maradt a Szent Péter téri merénylet után. Második útja alkalmával felajánlotta az emberiséget Máriának. Olyan helyre visz el tehát a kamera, ahol csodák történtek, és ahova nem csak híres, de valóban nagy emberek zarándokoltak el.

A film másik zarándok célpontja Santiago de Compostela. János apostol testvére Jakab, egyike volt Jézus első tanítványainak. Jakab Jánossal együtt apjukkal a tengerparton halászhálóikat javítgatták, mikor Jézus meghívta a két testvért. Így lett Jézus egyik legközelebbi munkatársa Jakab. Jelen volt a színeváltozáskor, Jairus leányának feltámasztásakor, ott volt a Getszemáni-kertben. Heródes Agrippa „karddal kivégeztette…”. Jakab apostolt vértanúhalála után a király rendelete miatt eltemetni nem lehetett, ezért tanítványai a holttestet ellopták, márvány szarkofágba helyezték, és egy hajóba rejtették. A hajót azonban elfelejtették a parthoz kikötni, ezért a víz elvitte egész Spanyolországig, itt találtak rá, és eltemették. Santiagó de Compostelában Jakab apostol sírja fölé hatalmas bazilikát emeltek. A XX. században Santiagó de Compostela lett a zarándoklat végállomása.

Zarándokaink részt vesznek vallási eseményeken, vallási nevezetességeket keresnek föl. Megajándékoz a film történelmi események bemutatásával, a keresztény kultúra néhány nagy legendájával, művészeti alkotásokkal. Ízelítőt kapunk forróhangulatú sporteseményről, mi közben megismerkedhetünk a zarándok mindennapi életével, az időjárás szeszélyeinek, a terep változásainak, a biztos bizonytalanságnak kitett zarándokélettel. Sok-sok érdekességre, furcsaságra, szépségre, emelkedettségre villan rá Birinyi József és Baráti Gábor operatörők kamerája. Emberi kapcsolatok, a mi esetünkben a két zarándok barátságának próbaköve is egy ilyen vállalkozás. Gyertyát gyújtanak szerettei emlékére. A velük eltöltött éveket már csak így tudják megköszönni. És a zarándok, legyen a „világ végén”folyton hazagondol, mert a nagy távolság ellenére a haza-hazaszálló gondolatok adnak erőt a következő lépéshez. Az otthont nem lehet feledni, még akkor sem, ha átkelnek a feledés folyóján.

Különösen érvényes ez olyan szép pillanatokban, amikor magyar emlékekkel találkozhatunk az otthontól ezer kilométerekre. Megállhatunk az Ötvenhatosok kálváriájánál, találkozunk a törékeny testalkatú, de erős lelkű Szent Erzsébet emlékével. Felfedezzük a művészet és a hit találkozásából születő remekműveket. Nehéz és hosszú az út (camino) az Úr megismerésétől az Úr megszeretéséig, idézzük a mesélő szövegéből.

Mintha a zarándok ugyanabban az időben több helyen is jelen lenne. Miközben bakancsával tocsog az úti pocsolyákban, vagy épen port ver fel lépteivel, szemei az eget kémlelik, gondolatai pedig hol itt és most, hol a múltban és valahol máshol zarándokolnak. Nincs megállás önmagam és Istenkeresésemben, mert a zarándoklat örök.

Feltűnnek a cél, Santiago de Compostela körvonalai, aztán a Szent Jakab bazilika. Elérkezett a modellbeli üdvösség pillanata, amikor felszabadul a lélek, elszorul a torok, feltörnek az örömkönnyek: a zarándok megérkezett. Most nincs szétszórtság, most a test és a lélek együtt örül. A zarándok az út végén átéli kicsinyített mását annak a találkozásnak, ami mindannyiunkra vár a végső célba éréskor. Mert, hogy mondja Karl Rahner „Utunk célját Istennek hívják” Nagy emberi alkotásokkal való találkozások alkalmával szokott megesni hasonló megrendülés egy verset, egy regényt olvasva, a hangversenyteremben vagy a színházban, képtárban, operában, amikor a katarzis következtében minden rossztól megszabadul a lélek, felemelkedik Istenhez. A fáradtságtól, a testi kíntól, a szelektől cserzett bőrű zarándok szabad lett.

Lírai és drámai, elbeszélő, tájleíró és pergő-feleselő képsorok varázsolják az „Út a csillagok alatt” c. dokumentumfilmet lelket megtisztító élménnyé. Nagy totálképek és a lélek mélyébe beleső kameraállások változatossága mellett könnyű helyzetben van a néző, nem tudja levenni szét a filmvászonról.

A két „színész” Tokaji Ferenc és Szabó Péter, valódi zarándok, tehát nem színészek, akik meg kell játszanak embereket, helyzeteket, találkozásokat. Adva van két önálló személyiség, akik ugyanarra az útra, ugyanazért a célért fog össze és indul el a nagy próbatételre. Ki-ki sajátos egyéni lelkialkatán átszűrve nagyon is eltérő, de teljesen természetes módon éli meg az út eseményeit. A film végén kiderül, hogy a két zarándokban két Istenkereső embert ismertünk meg. Birinyi József rendező úgy dramatizálja a zarándoklatukat, hogy mindkét személyiséget meghagyja saját egyéniségében, nem akarja egyforma zarándokokká csiszolni őket.

A nézőnek pedig jut mindenből. Kap történelmet, egyháztörténete, legendákat, építészetet, megfürdik egy sportkatlan izzó hangulatában, kap néprajzot és sok-sok szép zenét. Birinyi József és Tokaji Ferenc dokumentumfilmje vallási ugyanakkor turista film. Szereplő, operatőr, rendező és a zenei anyag szerkesztője nem hunyja be a szemét az utat szegélyező értékek előtt. Ez a film egy zarándokút nyitott szemű, nyitott fülű, nyitott elméjű, nyitott lelkű résztvevőinek dokumentuma.

2012-ben, a misszió évében, Birinyi József és Tokaji Ferenc filmjét igen hatásos és minden bizonnyal jelentős hitbéli eredményeket elindító munkának számíthatjuk, a hitében meg-meg roggyanó ember számára. És, amikor a misszió szót leírjuk, nem csak a római katolikusok számára szóló üzenetet értünk alatt, hanem a keresztény magyarság megújulására gondolunk, más szóval a jövőre is.

Csirák Csaba

A Kolping Család programja a 2012-es évre

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. január 26.

PROGRAMJAVASLAT 2012 FELÉV


PROGRAM DÁTUM         FELELŐS           MEGJEGYZÉS        
FARSANGI BÁL 18 .02.2012 Balintffi Daniela jelentkezés 11.02.2012
NAGYBÖJTI LELKINAP 24.03.2012 Merlás Tibor,
Mares Sándor
jelentkezés 17.03.2012 
TESZ-VESZ TAVASZ 31.03.2012 Mindenki mindenkit várunk
TAKARITÁS A
TEMPLOMKERTBEN
     
    
GYALOGTÚRA 08.07.2012 Pfeifer  Tibor jelentkezés 30.06.2012
    Seffer   Antal  

Feliratkozni  a programokra a sekrestyében lehet.
A kovetkezö KOLPINGGYÜLES  Julius 1-én  a szentségimádás után.
MINDENKIT  SZERETETTEL  VÁRUNK ! 

Út a csillagok alatt – El Camino

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. január 23.


Az „Út a csillagok alatt” c. film két alkotója
2012. február 12. az Északi színházban kerül sor Birinyi József és dr. Tokaji Ferenc „Út a csillagok alatt”  című dokumentumfilmjének romániai bemutatója. Mai lapszámunkban röviden szólunk a film alkotóit.

Dr. Tokaji Ferenc (1957) jogász, író, kiadó Gyulán él. 1989 óta Magyarország második legnagyobb üdülőszövetkezetének elnök-igazgatója. 2002-től a Dél-alföldi Regionális Idegenforgalmi Bizottság, 2003-tól a Magyar – Román Turisztikai Bizottság elnöke. A Szent István Egyetem Egészségturizmus szak tanára, több turisztikai szakkönyv és útikönyv írója, kiadvány szerzője: Alföld SPA (egyetemi tankönyv), Út a csillagok alatt – portugál Camino, Élménylánc, vallási turizmus a Dél-alföldön (könyv, multimédiás DVD és honlap). Munkásságát 2006-ban Pro Turismo-díjjal ismerték el. Az „Út a csillagok alatt” című film egyik szellemi alkotója, szövegkönyv írója és zarándoka. Végig jelen van a filmvásznon, ő az aki zarándoktársával Szabó Péterrel végigvezeti a nézőt Szent Jakab útján.

Birinyi József (1956) rendező, operatőr, producer, hangszeres előadóművész, televíziós műsorgyártó cég és reklámügynökség tulajdonosa, vezetője. A szatmárnémeti népzenekedvelő közönség jól ismeri, és nagyon szereti Birinyi József népdalkutató, zeneszerző, hangszerkészítő művészt, aki mint a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny zsűritagja és a rendezvény lelki szellemi motorja közel húsz esztendeje jár városunkba. Három évtizede dolgozik a filmgyártásban, televíziózásban és a reklámpiacon. A MOVI-ban, az MTV-ben, a Duna Tv-ben rendező-, operatőr-, műsorvezető-, főszerkesztőként, a TV2-nek, RTL-nek, ATV-nek, Duna Tv-nek ZDF-nek, ORF-nek, a CCTV-nek producer-gyártóként filmeket, műsorokat készít, felsővezetői médiatréninget tart. Filmjeivel több külföldi és hazai filmfesztivál nyertese, a Millecentenáriumi szignál, a Feszthy-körkép zeneszerzője, a Hungarikum törvény stratégiájának alkotója, a Hungarikum Szövetség elnöke, az MTV Nívódíjasa, a Sacramentoi Filmfesztivál zenei nagydíjának részese, Köztársasági Arany Érdemkereszttel kitüntetett filmrendező. Az „Út a csillagok alatt” című dokumentumfilm egyik szövegkönyv írója, operatőrje és rendező-producere.

XVI. Benedek pápa újévi üzenete

mtibor | Gondolatok, írások | 2012. január 01.

A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére

A Szentatya hagyományosan üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek január 1-jén a béke világnapja alkalmából. A 2012-es dokumentumot, amelyben XVI. Benedek a fiatalok igazságosságra és békére való nevelését helyezi középpontba, az alábbiakban közöljük.


1. Az új év kezdete, amely Isten ajándéka az emberiség számára, arra indít, hogy nagy bizalommal és szeretettel forduljak mindenki felé különleges jókívánságommal az előttünk álló időszakra vonatkozóan, hogy azt valóban az igazságosság és a béke jellemezze.

Milyen alapállással tekintsünk az új esztendőre? A 130. zsoltárban egy gyönyörű képet találunk. A zsoltáros úgy fogalmaz, hogy a hívő ember várja az Urat, „jobban, mint az őr a hajnalt” (Zsolt 130,6), biztos reménységgel, mivel tudja, hogy elhozza a fényt, az irgalmat, az üdvösséget. Ez a remény a választott nép tapasztalatából sarjad, amely tudja, hogy Isten arra neveli: a világot az igazság szemszögéből nézze, és ne hagyja, hogy kedvét szegjék a megpróbáltatások. Arra buzdítalak benneteket, hogy ezzel a bizalomteli alapállással tekintsetek a 2012-es évre. Igaz, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nőtt a keserűség érzése a válság miatt, amely próbára teszi a társadalmat, a munka világát és a gazdaságot; ám a válság gyökerei elsősorban a kultúra és az emberről alkotott felfogás terén keresendők. Szinte úgy tűnik, mintha sötét fátyol borulna korunkra, amely nem engedi, hogy tisztán lássuk a nappal fényét.

Ám ebben a sötétségben sem hagy fel az ember szíve annak a hajnalnak várásával, amelyről a zsoltáros beszél. Ez a várakozás különösen élő és látható a fiatalok között, és ezért is fordul most feléjük gondolatom, arra, ami az ő lehetőségük és kötelességük a társadalom építésében. Ezért a Béke XLV. Világnapjára küldött üzenetemet a nevelés összefüggésében fogalmazom meg: „A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére”, mivel meg vagyok róla győződve, hogy ők, a maguk lelkesedésével és lendületével új reményt képesek adni a világnak.

Üzenetem szól a szülőkhöz, a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük.

Tovább kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.

Azok az aggodalmak, amelyeknek a világ számos táján megannyi fiatal adott hangot az utóbbi időkben, kifejezik a vágyat, hogy reménykedve tekinthessenek a jövőbe. Több olyan kérdés is van, amelyet jelenleg aggodalommal élnek meg. Szeretnének olyan képzésben részesülni, amely felkészíti őket, hogy mélyebben megértsék a valóságot: nehéz számukra családot alapítani és tartós munkahelyet találni, valamint ténylegesen hozzájárulni a politika, a kultúra és a gazdaság területén az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez.

Fontos, hogy ezek a vágyak és az eszményi lendület megfelelő figyelmet kapjon a társadalom minden szegmensében. Az egyház reménnyel tekint a fiatalokra, bízik bennük és bátorítja őket, hogy keressék az igazságot, védjék a közjót, legyenek nyitottak a világra és szemeik legyenek képesek meglátni az „új dolgokat” (Iz 42,9; 48,6)!

A nevelésügy felelősei

2. A nevelés az élet leggyönyörűbb és legnehezebb kalandja. A nevelés, a latin educere alapján annyit tesz, hogy valakit kivezetünk önmagából, hogy bevezessük a valóságba, egy olyan teljesség felé, amelynek segítségével a személyiség növekedhet. Ez a folyamat két szabadság találkozásából táplálkozik, a felnőtt és a fiatal szabadságáéból. Szükséges hozzá a tanítvány szabadsága, akinek nyitottnak kell lennie és hagynia kell magát elvezetni a valóság megismerésére, és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha, szükségesek a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol.

Melyek azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje. „A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”1 Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.

Olyan világban élünk, amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik, hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle származik a valódi igazságosság és béke.

Szeretnék most azoknak az intézményeknek a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.

Minden nevelő környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.

Ezután a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák. Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából. Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politikának mint a közjó szolgálatának képét.

Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.

A fiatalok részéről is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük élőktől megkívánnak. Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság jó és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az igazságosságra és a békére lehessen őket nevelni!

Nevelés az igazságra és a szabadságra

3. Szent Ágoston tette fel a kérdést: „Quid enim fortius desiderat anima quam veritatem? − Mit kíván erősebben az ember, mint az igazságot?”2 Egy társadalom emberi arca nagyban függ attól, hogy a nevelés mennyiben járul hozzá ennek az elnyomhatatlan kérdésnek az életben tartásához. A nevelés ugyanis a teljes személyiség formálását jelenti, beleértve a lét erkölcsi és szellemi vetületeit is, tekintettel személyes végcéljára, valamint annak a társadalomnak a javára, amelynek az egyén tagja. A környező valóságot csodálva a zsoltáros így gondolkozik: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, ez: ki az ember? Az ember olyan lény, akinek szíve szomjazza a végtelent, az igazságot (de nem egy részleges igazságot, hanem olyat, amely képes megmagyarázni az élet értelmét), mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ha hálával elfogadjuk tehát az életet, mint felbecsülhetetlen ajándékot, ez elvezet oda, hogy felfedezzük minden személy saját, legmélyebb értelemben vett méltóságát és sérthetetlenségét. Ezért a legelső nevelés abban áll, hogy megtanuljuk felismerni az emberben a Teremtő képmását: így tudunk majd valódi mély tiszteletet érezni minden egyes emberi lény iránt, valamint segíteni mindenki másnak olyan életet élni, amely megfelel ennek a magasztos emberi méltóságunknak. Soha nem szabad elfelednünk, hogy „az ember valódi fejlődése a személy teljességére vonatkozik a maga egységében és minden dimenziójában”,3 ideértve a transzcendens dimenziót is. Miként azt sem feledhetjük el, hogy nem lehet a személyt feláldozni egy részleges jó elérése érdekében, legyen bár az gazdasági vagy társadalmi, egyéni vagy közösségi cél.

Személyes szabadságának értelmét is csak az Istennel való kapcsolatban állva érti meg az ember. A nevelés feladata pedig nem más, mint felkészíteni a valódi szabadságra. Ez pedig nem a kötöttségek hiányát, a szabad akarat önkényét vagy az én uralmát jelenti. Az az ember, aki önmagát abszolútnak képzeli, aki nem függ semmitől és senkitől, és megtehet mindent, amit csak akar, végül ellent fog mondani a saját igazságának és elveszíti a szabadságát. Az ember ezzel szemben társas lény, aki életét a többi emberrel és főként Istennel összekötve éli. A hiteles szabadságot soha nem lehet úgy elérni, hogy valaki eltávolodik Istentől.

A szabadság fontos érték, ugyanakkor érzékeny is, könnyű félreérteni és könnyű rosszra használni. „Manapság különösen alattomos akadályozója a nevelés művének a társadalmunkban és kultúránkban erőteljesen jelen lévő relativizmus, amely semmit sem ismer el véglegesnek, így mindennek végső mértékévé magát az ént és annak vágyait avatja, s a szabadság látszata alatt mindenki számára börtönné válik, hiszen az embereket elválasztja egymástól és mindenkit bezár a saját »én«-jébe. A relativizmusnak ebben a perspektívájában nem lehetséges tehát valódi nevelés. Az igazság fénye nélkül előbb-utóbb minden ember kételkedni kezd az élet és az életet átszövő kapcsolatok jóságában is, valamint a közös, másokkal összefogva létrehozott értékekért vállalt feladatok fontosságában”.4

Ahhoz, hogy az ember gyakorolhassa szabadságát, túl kell lépnie a relativizmus horizontján és meg kell ismernie az igazságot saját magával, valamint a jóval és a rosszal kapcsolatban. Lelkiismeretének mélyén az ember felfedez egy olyan törvényt, amit nem maga alkot magának, hanem engedelmeskednie kell neki, és amelynek hangja arra hívja, hogy szeressen, tegye a jót és kerülje a rosszat, s vállalja a teljesített jótettek és az elkövetett rossz tettek felelősségét.5 Ezért a szabadság gyakorlása szorosan összetartozik a természetes erkölcsi törvénnyel, amely egyetemes jellegű, kifejezi minden ember méltóságát, megalapozza alapvető jogait és kötelességeit és ezáltal végeredményben az emberek közötti igazságos és békés együttélést.

A szabadság helyes használata tehát központi szerepet játszik az igazságosság és a béke előmozdításában, amely megkívánja, hogy tiszteljük önmagunkat és a másik embert is, még ha távol esik is saját lét- és életfelfogásunktól. Ebből a hozzáállásból származnak azok az elemek, amelyek nélkül a béke és az igazságosság tartalom nélküli szavakká szűkülnek: a kölcsönös bizalom, az építő párbeszédre való képesség, a megbocsátás, amelyet annyiszor szeretnénk elnyerni, ám fáradságunkba kerül megadni másoknak, a kölcsönös szeretet, az együttérzés a gyengébbekkel, valamint a készség az áldozatok felvállalására.

Nevelés az igazságosságra

4. Világunkban, amelyben a személy értékét, méltóságát és jogait, minden pozitív szándék kinyilatkoztatása ellenére komoly veszély fenyegeti azáltal, hogy általában mindennek kizárólagos mércéjéül emelik a hasznosságot, a birtoklást és a hasznot, nagyon fontos, hogy ne engedjük megfosztani az igazságosság fogalmát transzcendens gyökereitől. Az igazságosság ugyanis nem pusztán emberek közötti megegyezés, hiszen nem a pozitív jog határozza meg eredendően, mi az igazságos, hanem az emberi lény identitása. Csak a teljes emberkép teszi lehetővé, hogy ne szűkítsük le az igazságosságról alkotott felfogásunkat valami szerződésre, hanem ezen keresztül is a szolidaritás és a szeretet nézőpontjára nyíljunk meg.6

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern kultúra egyes áramlatai, amelyek a racionalista és individualista gazdaságszemléletre támaszkodnak, elkülönítették az igazságosság fogalmát annak transzcendens gyökereitől, vagyis elválasztották a szeretettől és a szolidaritástól. »Az ember városát« nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban.”7

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6) Eltelnek majd vele, mert arra éheznek és szomjaznak, hogy igaz kapcsolatuk legyen Istennel, embertársaikkal és az egész teremtett világgal.

Nevelés a békére

5. „A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül”.8 A béke az igazságosság gyümölcse és a szeretet eredménye. A béke elsősorban Isten ajándéka. Mi, keresztények, hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi békénk: Őbenne és az ő keresztjében engesztelte ki Isten önmagával a világot és ezzel rombolta le azokat a gátakat, amelyek elválasztották egymástól az embereket (vö. Ef 2,14-18); benne egyetlen, szeretetben kiengesztelődött családot alkotunk.

Ám a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan mű is, amit mi építünk. Ahhoz, hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell saját magunkat az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre, és tevékenyeknek kell lennünk a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy felébresszük a lelkiismereteket nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk a gazdagság újraelosztását, a növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő együttműködést és a konfliktusok megoldását célzó, megfelelő megoldások keresésének fontosságát. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja Jézus a hegyi beszédben (Mt 5,9).

A mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek igazságosságából születik meg és senki sem kerülheti meg azt az alapvető kötelességet, hogy saját hozzáértésének és felelősségének megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására. Különösképpen az eszményekhez mindig ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen türelmük és kitartásuk az igazságosság és a béke kutatásában; s hogy még akkor is ápolják önmagukban az igazságosság és igazság iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat követel és szemben kell haladni az árral.

Emeljük fel tekintetünket Istenhez

6. Amikor az igazságosság és a béke nehéz útját kell járnunk, hajlamosak vagyunk feltenni a kérdést, amit a zsoltáros így fogalmazott: „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?” (Zsolt 121,1).

Mindenkinek, ám különösképpen a fiataloknak szeretném leszögezni: „Nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az, ha az élő Istenhez fordulunk, aki a mi teremtőnk, szabadságunk biztosítéka, mindannak a biztosítéka, ami valóban jó és igaz…, ha fenntartások nélkül Istenhez fordulunk, aki mindannak a mértéke, ami igazságos és aki ugyanakkor maga az örök szeretet. És mi más menthetne meg bennünket, ha nem a szeretet?”.9 A szeretet örül az igazságnak, ez az az erő, amelynek révén képesek leszünk munkálkodni az igazságért, az igazságosságért, a békéért munkálkodni, mert a szeretet mindent elfed, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1 Kor 13, 1-13).

Kedves fiatalok, ti nagy ajándékot jelentetek a társadalom számára. Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a kicsinyhitűség a nehézségek láttán és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakorta a problémák megoldásának rövidebb útjaként tárulnak elétek. Ne féljetek elköteleződni, vállalni a fáradságot és az áldozatot, és ne féljetek olyan utat választani, amely hűséget és kitartást, alázatot és önátadást követel tőletek. Éljétek meg bizalommal fiatalságotokat és azokat a mély vágyakat, amelyeket éreztek a boldogság, az igazság, a szépség és az igazi szeretet iránt! Éljétek meg intenzíven életeteknek ezt a gazdag és lelkesedéssel teli időszakát!

Legyetek tudatában, hogy ti magatok is példák vagytok a felnőttek számára és annál inkább azok lesztek, minél inkább törekedtek rá, hogy túllépjetek az igazságtalanságon és a romlottságon, minél inkább kívánjátok a jobb jövőt és minél inkább munkálkodtok ennek megvalósulásán. Legyetek tudatában a bennetek rejlő lehetőségeknek és ne zárkózzatok be magatokba, hanem legyetek képesek dolgozni egy mindenki számára fényesebb jövőn. Soha nem vagytok ebben egyedül. Az Egyház bízik bennetek, figyelemmel kísér benneteket és szeretné felajánlani legnagyobb kincsét, annak lehetőségét, hogy felemeljétek a tekinteteteket Istenhez, találkozzatok Jézus Krisztussal, aki maga az igazságosság és a béke.

Most mindazokhoz a nőkhöz és férfiakhoz szólok, akik szívükön viselik a béke ügyét! A béke nem olyan kincsünk, amit már megszereztünk, hanem cél előttünk, amely felé mindnyájunknak törekednie kell. Tekintsünk megnövekedett bizalommal a jövő elé és bátorítsuk egymást ezen az úton. Dolgozzunk azon, hogy világunknak emberibb és testvériesebb arcot kölcsönözzünk és érezzük át egységünket a jelenlegi és eljövendő fiatal nemzedékekért viselt felelősségben, legfőképp abban, hogy békeszeretőknek és béketeremtőknek neveljük őket. Ennek a tudatosságnak az alapján küldöm számotokra ezeket a gondolatokat és a felhívásomat: egyesítsük szellemi, erkölcsi és anyagi erőinket, hogy „a fiatalokat az igazságosságra és a békére neveljük”.

XVI. Benedek pápa

1 XVI. Benedek, Beszéd Lazio tartomány, Róma városa és a római provincia vezetőihez (2011. január 14.): L’Osservatore Romano, 2011. január 15., 7.

2 Kommentár Szent János evangéliumához, 26,5.

3 XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 11: AAS 101 (2009), 648; vö. VI. Pál, Populorum progressio enciklika (1967. március 26.), 14: AAS 59 (1967), 264.

4 XVI. Benedek, Beszéd a Lateráni Szent János-bazilikában tartott egyházmegyei egyházi konferencia megnyitásán (2005. június 6.: AAS 97 (2005), 816.

5 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes konstitúció, 16.

6 Vö. XVI. Benedek, Beszéd a Bundestagban (Berlin, 2011. szeptember 22.): L’Osservatore Romano, 2011. szeptember 24., 6-7. o.

7 Uő, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 6: AAS 101 (2009), 644-645.

8 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2304.

9 XVI. Benedek, Virrasztás a fiatalokkal (Köln, 2005. augusztus 20.): AAS 97 (2005), 885-886.

Az Ajándék Karácsonyi ünnepi száma

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. december 26.

Karácsony ünnepére ismételten megjelent plébániai értesítőnk. Mint mindig, most is zömmel plébániai közösségünk tagjai ajándékoztak meg gondolataikkal, melyekért természetesen nagyon hálásak vagyunk. Fogadják szeretettel újságunkat, amely itt olvasható: Ajándék – Karácsony

Emlékmise Sárközújlakon – 2011. december 11.

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. december 12.

Emlékezés dr. Áib Sándorra

51 esztendőt élt és nemzedékek magatartását, gondolkodását befolyásolta.  Életműnek nevezhető írott munkák nem maradtak utána, pedig egy ilyen sok tanúsággal járna mindannyiunk számára. Nem volt ő tedd ide – tedd oda ember, azaz valódi barátok és valódi ellenségek mozogtak körülötte. Nem csak az egyház katonái között, de a civil közegben is. Úgy tűnik, az egyenes embernek jut ebből is abból is. Ebben a valóságban égett el fiatalon dr. Áib Sándor.

A sárközújlaki temetőben 2011. december 12-én délután Ft. Kühn Pál szenteltvizet vesz elő, megszórja a sírt, majd továbbadja a szertartást  paptestvéreinek: Melega Péternek, Merlás Tibornak, Starmüller Ferencnek, Ulmer Mihálynak. Rövid ima, ki-ki felidézi a Sanyihoz fűződő emlékeit, aztán indulás a templomba, az emlékmisére.

El lehet játszani a számmal, 51 életév, ha megcseréljük az egyest az ötössel 15-ös szám jön ki, ami Áib Sándor halállának másfél évtizedes évfordulója 2011 decemberben. Ezért kezdeményezte Ft. Merlás Tibor az emlékmisét Sárközújlakon. Jó lenne itt is hagyományossá tenni a megemlékezést, mint Szatmárnémetiben történik évente két alkalommal Merk Mihály néhai plébános esetében. És jó lenne, ha kiváló papjai emlékét legalább az a kisközösség gondozná, amelyet szolgált, mondja Tibor Atya.

Ha már a számokkal játszunk, találgathatjuk a választ arra a kérdésre is, hogy hol tarthattak volna megemlékezést Áib Sándor néhai római katolikus pap halálának tizenötödik évfordulója alkalmával? Például szülővárosában Máramarosszigeten, vagy Túrterebesen, Szaniszlón, ahol segédlelkész volt. Nagykárolyban, a Szentlélek templomban, ahol plébánosként dolgozott, vagy Szaniszlón, Színfaluban, Szatmárnémetiben a Szent Antal plébánián, és Gyulafehérváron a Papnevelő Intézetben, ahol tanár és fegyelmi igazgató volt egy személyben. Nem emlékeztek meg sehol, mert az ember legerősebb képessége a feledés, mert tájainkon ilyen a közösségi emlékezet minősége, mert ezeknek az intézményeknek az élén új vezetők állnak, meg sok a munka és nagy a rohanás, gyűrődés. No meg ma is él a „múltat eltörölni” embert, egyházat, hitet, barátságot, emberséget megrontó, semmibe vevő magatartás.

Ezen az Örömvasárnapon már két mise is volt Sárközújlakon, mégis jöttek és jöttek az emberek az estébe hajló emlékmisére. Az együtt imádkozó tömeg türelmes és állhatatos papokat kér közös imájában.

Idézzük Ft. Kühn Pálnak a mise főcelebrálójának és szónokának bevezető szavait „A hirtelen eltávozott dr. Áib Sándor plébános miatti gyász, fájdalmasan érintette a papságot és a híveket egyaránt.” Valóban így történt Színfalutól Gyulafehérvárig, a hívektől a magas papságig mindenkit végigperzselt távozásának híre. Majd elkanyarodott Kühn Atya a hit és vigasz irányába, és így folytatta: „Hisszük, hogy a 15 évvel ezelőtti hirtelen halála, annak a 80 papnak a szentmiséje, a hívek buzgó imája megszerezte neki, az örök karácsony örömét.”

Mise után találomra megkérdeztünk egy középkorú asszonyt, ismerte-e Áib Sándort? Nem kevés felháborodással válaszolt „Persze, hogy ismertem! Azért vagyok itt. Nézze meg hányan eljöttek a templomba, ez magáért beszél. Jó pap volt, egy kicsit szigorú, egy kicsit nem. Szerették a gyerekek és szerették a felnőttek. Megsirattuk, amikor elment.”

Folytassuk Kühn Atya beszédéből vett idézettel. „Meg volt győződve arról, hogy a kommunista hatalommal lehetetlen bármiféle kiegyezés, hiszen szándékuk világos: a hit, a vallásos élet és az Egyház totális megsemmisítése.”

Bandura Péter mellettünk ül az emlékmisén, őt és megkérdeztük. Íme a válasza „Népszerű ember volt. A plébánián estenként mindig volt valaki nála, tanulni tőle, beszélgetni vele. Annak idején csak a plébános úrnak volt televíziója, ott voltunk minden este, de böjti időben nem, olyankor nem volt szabad televíziózni! Okos ember volt! Sokat tudott. Nagyon értett a politikához, nem szerette a kommunizmust. Politikát is sokat tanultunk tőle.”

Rakosgatjuk az apró mozaikköveket. Ismét Kühn Pál emlékeiből markolunk: „A keresztény ember nagyobbra, többre hivatottsága ott élt benne és dolgozott. Így tartozott hozzá a tanulás öröme és küzdelme egész életében. Szilárd jellemet dolgozott ki önmagában, bátor ember volt, igazságot szerető, nemcsak magára figyelő.” Lehajtott fejjel, szégyenkezve ismerjük be, hogy ma ezek a sajátosságok nem képviselnek értéket, nem eszközei az érvényesülésnek, nem eszközei a meggazdagodásnak. Boldogok azon kevesek, akik még ismerik a tanulás és az azzal járó küzdelmet örömét. Az élet piacán pedig eladhatatlan áru a szilárd jellem, a bátorság, az igazságosság és az önzetlenség. Lehet, hogy ez a felismerés okozta Áib Sándor halálát?

A diktatúra idején az egyenes jellem és tiszta lelkiismeret megóvása civil ember számára is nagy kihívásnak számított. Hát papok, különösen római katolikus és magyar anyanyelvű papok esetében! Ők szenvedtek legtöbbet a kommunista diktatúra idején. „A minden oldalról jövő támadások ellenére kéthetenként találkoztunk, hogy egymást bátorítsuk, segítsük a nehéz küzdelemben.” Szerény és rejtélyes mondat ez Ft. Kühn Pál beszédében. Mit is jelent ez a befejezetlen gondolat?

Hívjuk segítségül dr. Tempfli Imre résztvevő-szemtanú sorait. 1989 elején nagy port vert fel az erdélyi katolikus papságnak az a bátor beadványa, amelyet a külföldi sajtó és a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság c. műsorából ismert meg a világ. A beadvány tiltakozott a falurombolás, a római katolikus egyház és az anyanyelv elleni folytonos elnyomás, jogfosztottság, üldözés ellen. Tőkés Lászlótól származó kifejezéssel a beadvány szerzői nem kevesebbet vállaltak, mint rést ütni a hallgatás falán. A szatmári egyházmegyében Áib Sándor, Kühn Pál, Merk Mihály, Merlás Tibor és Tempfli Imre voltak azok a papok, akik kéthetente találkoztak, hogy erősítsék egymást, hogy megbeszéljék az egyház, a hívek, a magyarság helyzetét, hogy megtalálják a hallgatás falát áttörő csákányt. Ők öten beadvánnyal fordultak az egyházmegyei vezetéséhez, és ugyanazzal a tiltakozó levéllel végigjárták az egyházmegyét, kérve az egyetértő és bátor harcot vállaló paptársak aláíró támogatását. 23 római katolikus pap aláírással vállalta fel a tiltakozást, és annak következményeit: Amma Zoltán, Áib Sándor, Baumann Ferenc, Buchmüller István, Czepenczauer Pál, Feigi György, Horváth Gyula, Keszler Tibor, Kirner Ferenc, Kühn Pál, Merk Mihály, Merlás Tibor, Papellás István, Reizer Pál, Schönberger Ferenc, Schupler Tibor, Starmüller Ferenc, Szabó János, Tempfli Imre, Uhár József,Ulmer Mihály, Vekker Ferenc, Vojtku László. Ők voltak azok, akik le tudták győzni a félelmet, akik kimerték mondani, hogy elég, akik vásárra vitték bőrüket népükért, egyházunkért. Nem azért tették, hogy előnyöket szerezzenek belőle, legfeljebb a szekuritáté verőlegényeinek adtam munkát beadványukkal. Ez van Kühn Pál kiemelt lakonikus mondata mögött. Ez pedig még egy kis mozaikdarab Áib Sándor arcképéhez.

A tisztán látó és tisztán láttató dr. Áib Sándor 15 éve elment közülünk, de szavai, egyenes bátor magatartása, becsületessége ma is élő, érvényes üzenet minden nemzedék számára. Fekete márvány sírköve mellett kalaplevéve megerősödött bennünk a mindig megerősítendő tisztaság iránti vágy, a legnagyobb szépségnek, az igazságnak a kimondási vágya – és rettenetes tanulsága: az igazság kimondásába bele lehet halni. Áib Sándorral ez történt. Pedig lett volna még mondanivalója az igazságról, az életről, a szeretetről, a barátságról, Istenről. A főhajtás, az emlékezés, az együvé tartozás melege mellett igazi erőgyűjtés volt Sárközújlakon az Áib Sándor néhai római katolikus pap emlékezete.

Csirák Csaba

Dr. Áib Sándor röviden leírt életpályája

1945. július 7. született Máramarosszigeten. Első szolgálati helye mint segédlelkész Túrterebes volt 1969-ben, majd 1970-ben Szaniszlón. 1972-ben plébános Színfaluban, 1976-ban Sárközújlakon, 1990-ben Nagykárolyban a Szentlélek plébánián. 1991-től Gyulafehérváron a Papnevelő Intézet tanára és fegyelmi igazgatója. 1993-ban plébános Szatmárnémetiben a Szent Antal plébánián, és közben latint tanít a Hám János Líceumban. 1994. június 22-én Budapesten teológiából doktori fokozatot szerez. 1994-ben szakaszon, 1995-től haláláig (1996. december 10.) Sárközújlakon plébános.

Ft. Lapka József elhangzott elmélkedései, 2011. november 20.

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. november 21.

2011. november 17. (a triduum első napján elhangzott elmélkedés)

Az időskor az elfogadás, az ima és az elengedés időszaka.

„Én vagyok az út az igazság és az élet!”

Az egyik ismerősöm a következő módon fogalmazott: „Amikor nyugdíjba kellett menjek, az első nap amikor nem mehettem munkába, néztem a munkába menőket és sírtam.” Kedves idősebb, tapasztalt testvérek, ma különös módon nektek szeretnék elmélkedési pontokat adni, figyelembe véve azt az életállapotot, amelyben ti magatok éltek.

Meg vagyok róla győződve, hogy a nyugdíj korosztályt elérők személyes életében a nyugdíjjal egy új fejezete kezdődik az életnek. Új fejezet, hisz, új módon kell megkeresni azt a módot, ahogyan a rendelkezésünkre álló időt felhasználhatjuk, már ami marad belőle, ha nem kell félmunkaidőben vagy esetleg egész időben valahová még bedolgozni. Azért tartom fontosnak erről beszélni, mivel nagyon sok mindenről beszélünk, de azt nem igazán tanítja meg nekünk senki, hogy mit kezdjünk az érzéseinkkel, hogy az új helyzetekben, hogyan maradjunk szellemileg és lelkileg egészséges emberek, még akkor is ha komoly nehézségekkel kell szembenéznünk. Az öregedés, a megöregedés művészet, és bizony sok ember felett csak eltelnek az évek. Az évekkel járó bölcsesség azonban nem jön automatikusan.

Az idős kor egyik legfontosabb lelki tornája, az elfogadás. Elfogadni nagyon is tudatos módon azt a helyzetet amiben élünk, nemcsak túlélni, hanem igazán megélni ezeket a pillanatokat, bizony nem egyszerű. Sokszor a nyugdíjjal, illetve azzal a korszakkal járó kihívás, hogy elfogadjuk, hogy változtak a szerepek, méghozzá drasztikus módon. Sokaknak nehéz megszokni, hogy változik a napirend, nehéz elfogadni, hogy ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megtegyenek mások segítségét kell kérjék, vagy hogy nagyon egyszerűek maradjunk, nehéz elfogadni azt, hogy nem vagyunk képesek már egyedül bizonyos munkákat elvégezni, vagy ha mégis, akkor hosszabb időre van szükség.

Sajnos a tapasztalat azt bizonyítja, jó néhány családban, maga a család sem fogadja el azt a tényt, hogy az időseknek is lehet saját életük, lehet saját véleményük. A bölcs megöregedés azonban nem csak az idősek felelőssége, hanem az egész családé. Fontos, hogy az egész család érezze és tudja, hogy édesanyának, édesapának, új kihívások elé kell nézni, új feladatokat és új életkörülményeket kell kialakítani. Néha szomorúan hallgatom az időseket, akik beszorultak egy szobába miután eladták a házat, hogy a gyereket, vagy az unokát kisegítsék az anyagi szorítóból, és azóta bármit is tesznek semmi sem jó. Persze mindenki megéri a maga pénzét, de mégis azt tapasztalom legtöbbször, hogy az idősek azok, akik a fiatalokat durvaságát, nemtörődömségét mentegetik. „Mit csináljak megöregedtem, én már szívesebben elvagyok csendben, elhallgatom, nem akarok még én is feszültséget szítani köztük.”

Úgy gondolom, hogy az időskor egyik lelki ajándéka az a tanácsnak az ajándéka lehet. Meg vagyok róla győződve, hogy igen fontos ajándéka a Szentléleknek, amiért rendszeresen imádkozni kell.

A tanács lelke, vagyis a kegyelem, hogy összefüggéseket meglássunk mások illetve a saját életünkben, így segítvén másokat egy helyes döntés meghozatalában. Kedves idősebb testvérek fontos, hogy nap mint nap az imádságban keressétek nem csak a saját dolgaitokra a választ, hanem kérjétek a jó tanács Lelkét, hogy a fiataloknak, bölcs és őszinte tanácsot tudjatok adni, persze ha elfogadják. Bölcs tanácsot, hisz a bölcsesség a jelen pillanatok elfogadó ajándékának az öröme. Örülni, annak, hogy itt és most veled beszélgethetek, meghallgathatlak. Örülni, hogy ma is sikerült valakin segítenem, sikerült valakit bátorítanom, sikerült valakit megnyugtatnom az által, hogy szelíden segítettem neki a türelmet őrlő döntés meghozatalában. Az időskor az elfogadás, az ima, és az elengedés időszaka, mert ha őszintén magunkba tekintünk és ismerjük az utat amit megtettük, akkor tudjuk, hogy mit és hogyan kellett volna olykor másként tenni, hogy tetteink segítséget nyújtsanak, és ne sértsenek. Az időskor lehet a még nagyobb lelki szabadság kiteljesedése, hiszen már megfizettük a hibás döntéseink következményeit, és lassan rájöttünk, hogy vannak dolgok amiken egy életen keresztül mérgelődhetnénk, és rághatnánk magunkat, mégsem tudnánk rá megoldást nyújtani ezért csak nagyvonalú egyszerűséggel azt mondjuk: ezt a hibát én is elkövettem, remélem te legalább tanulni fogsz belőle.

Nem tudok eléggé hálát adni a jó Istennek, hogy szerencsém volt olyan idős férfiakkal és nőkkel találkozni, akik a szó szoros értelmében egyszerű bölcsességgel élik és élték a hétköznapjaikat.

Lehet egy szép időszak az időskor, hisz nem kell már semmit sem bizonyítanunk, nincs semmi amit bújtatnunk kell, és ezáltal még inkább kitárhatjuk a szívünket mások előtt. Még inkább lehetőségünk nyílik meghallgatni, bátorítani, imádkozni másokért, főleg azokért akiket a jó Isten reánk bízott. Az időskorban is lehet tanulni, leginkább azt, hogy dolgokat elengedjünk, hogy tudatos módon vegyünk távolságot bizonyos élethelyzetektől, hogy még inkább szabadabban és örömteli vonásokkal legyünk a biztonság és a nyugalom emberei.

(2011. november 18. – a triduum második napján elhangzott elmélkedés)

Kedves Fiatal Barátaim!

Kedves Barátaim, nagyon szeretem az elhangzott evangéliumi részt, mivel úgy gondolom, hogy magában hordozza mindazon vonásokat, amelyeket minden fiatal fiú és leány átél a felnőtté válás pillanataiban. Az elhangzott szentírási rész magában hordozza a magány, az egyedüllét, a félelem, a bátorság és az élet értelmének, igazi értelmének a kérdéseit.

  • Az Úr Jézus elküldi a tömeget, közben beesteledik és ő marad egymagában.

Bizony Isten, az ő szeretetében akart minket, és olykor megengedi, hogy magunkba maradjunk. Az Úr Jézus egymagában marad, azzal amit a szívében hordoz, az emberek örömeivel és gondjaival, a tanítványok könnyed, de olykor keményfejű megjegyzéseivel. Szándékosan félrevonul, hogy magában maradhasson az Ő mennyei Atyjával, aki életének minden egyes pillanatát ismeri, aki számon tartja minden egyes hajszálát. Bizonyos vagyok, hogy veled is megesett már, hogy olykor magadban maradtál, biztos veled is előfordult már, hogy vágytál arra, hogy egy kicsit félrevonulhass és dolgokat magadban rendbe tégy. Olyan pillanatok ezek amelyekre nagy szükségünk van, hisz ilyenkor őszintén és tisztán tekintünk a Mennyei Atyára amikor kezdenek körülöttünk sűrűsödni a dolgok. Mindig olyan örömmel tölt el, amikor különböző ifjúsági találkozók alkalmával láthatom, azt, hogy fiatalok hogyan csendesednek el. Mindig számomra is megerősítő az, ha fiatalok szégyen nélkül keresztet vetnek a templom előtt. Nem igaz, hogy minden fiatal felületes és érdektelen. Biztos vannak pillanatok, amikor a növekedés és az új tapasztalatok bizonytalansága keménnyé és érdessé tesznek fiatalokat, de azt hiszem, hogy ettől függetlenül értékes fiataljaink vannak, akik ha akarnak tudnak elcsendesedni, legfeljebb csak mi vagyunk olykor túlzottan türelmetlenek, hogy kivárjuk, hogy ők maguk is megérezhessék a csend és az ima lelket erősítő és finomító lélegzetét. Kedves barátaim, ne féljetek csendben maradni, még akkor is ha olykor jól esik a füldugóval a fületekben jó hangosan meghallgatni egy jó kis pörgős számot. Ne féljetek olykor kikapcsolni minden elektromos kütyüt, hogy a benneteket nyugtalanító kérdésekre az ima csendjében keressétek a választ. Merjetek bátran olykor csendben maradni akkor is amikor rosszindulattól és dühtől sebzett barátaitok arra várnak, hogy ítélet nélkül meghallgassátok őket, mert Isten általatok is működik. Kedves barátom akár hiszed akár nem Isten számít minden tehetségedre, és rád magadra is, hogy azokat akiket már most rád bízott Hozzá közelebb vezesd. Ha jól belegondolsz akkor Isten már eddig is sok dolgot bízott ránk.

Bizony ránk bízta az életünket, a szabad akarat ajándékával saját magunk tehetségeit, személyiségünk napos és árnyékos oldalát, ránk bízta a családunkat, a barátainkat, a számunkra kedves személyeket. Akiket a házas életre hívott rájuk bízta egy fiúnak vagy egy leánynak a titkát, amely által igazán és teljesen önmaga lehet, és lehetünk mi számára. Akiket az Istennek szentelt életre hív azokra rábízta sok ember gondját, örömét, a szeretet közelségét. Ránk bízta a plébániánkat, ránk bízta a sulit, ránk bízta az osztálytársakat. Ha jól végig gondoljuk eddigi életünket, akkor bizony nem nehéz ráeszmélni arra, hogy bizony sok dolgot bízott már eddig is ránk az Isten, és fog valószínűleg ezután is. Egyenként bíz meg mindanyiunkat, hogy ezeket a dolgokat okos intézőként kezeljük, és kamatoztassuk, azokkal az eszközökkel amelyek a rendelkezésünkre állnak: jó szándék, testvériesség, fantázia, kreativitás, szeretet, barátság, türelem.

Ahhoz, hogy megérthessük, hogy mi van ránk bízva, bizony nem árt tisztában lenni a saját értékeinkkel, azokkal a vonásokkal, amelyeket magunkban hordozunk. Ismerd meg önmagad, hogy ezáltal megtalálhasd azt a helyet, azt a személyt, azokat a személyeket a világban, akik mellé Isten állított.

Ahhoz, hogy hűséges maradhass önmagadhoz, és a rád bízott feladathoz, a rád bízott személyekhez bizony akár tetszik akár nem át kell lépned saját önző vonalaidat. Napról napra faragnod kell abból a hajlamból, hogy csak magadra figyelj, hogy csak a saját boldogulásod érdekeljen. Bátorság, ne féljetek. A hűtlen barát csak magára figyel, az okos, furfangos, ravasz intéző pedig bátorkodik körülnézni. Figyelmes tekintettel keresi azokat a lehetőségeket, ahol a kapott ajándékokat kamatoztathatja a maga és mások örömére. Készséges, hogy örömmel és nagyvonalú fantáziával elengedje a tartozásokat: azokat a dolgokat amelyeket nem felejtünk könnyedén: a sértéseket, a rosszindulatú megnyilvánulásokat, a megaláztatást. Hogy Isten megbízására őszintén felelhess bizony komolyan kell venned a melletted élőt, még akkor is ha tenyérbe mászó a képe, még akkor is valamilyen okból nem kedvel. Életed értelmének az első lépései saját magad megismerése felé vezetnek, hogy aztán mások felé is nyitottakká válhass, hogy velük együtt haladhass Isten felé. Legyetek hűségesek abban amit nap mint nap a kicsiny dolgokban Isten rátok bíz, hogy megerősödve az igazi értékeket is felismerhessétek. Legyetek bátrak, őszinték és tiszták .

Biztos, hogy megesett már veletek, hogy az egyik barátotok elmondta, hogy szívének egyetlen királynőjét mennyire szereti. Ilyenkor általában nagyon szenvedélyesek ezek a megnyilvánulások, tele vannak energiával, a Himaláját is képesek lennének elhordani ilyenkor a szerelmesek. Hiába győzködöd, hogy büdös a lába, nem számít, a szerelem legyőz mindent mondja, hiába 55-ös a lába, nem gond, te jetiként is szereted. Hiába is próbálod meggyőzni, hogy nehéz lesz vele, ő csak azt mondja, hogy érte még ezt is vállalja. Bizony jó lenne ha néha Istenbe szerelmesednénk, ha szenvedéllyel mernénk az ő hívására válaszolni, ha bátran mernénk legalább néha rá hagyatkozni.

Kedves fiatalok Isten számít szenvedélyes szeretetekre, számít rátok, hogy őszintén és bátran fedezzétek fel azokat a szépségeket amelyeket számotokra teremtett. Nagy szüksége van rátok a világnak, mert kezd egyre inkább az érdekek irányítása alá kerülni, nagy szüksége van rátok a plébániáinknak, a barátaitoknak hogy ne csak céltalan és érdektelen kapcsolatok jellemezzék a jövőt.

Bátorság! Ne féljetek Isten mellett elkötelezett és őszintén szerető emberekké válni. Bátorság! Ne féljetek, időt és energiát másoknak ajándékozni, mert bennük fog számotokra felsejleni Krisztus öröme. Bátorság! Ne féljetek őszinte és szerető emberekké válni, hogy majd egykor a családotok és a közösség ahol éltek felfedezhesse tetteitekben Krisztus szeretetét. Ámen

(2011. november 19. – a triduum harmadik elmélkedése)

A Szentlélek az ajándék a vígasztalás Lelke illetve az egység záloga.

Az apostoloknak Jézus megigéri a Szentlelket. Milyen érdekes, hogy a Szentlélek ajándékát akkor kapják meg, amikor közösen voltak. Nem össze vissza, hanem közösen voltak egy emeleti teremben. Akkor kapják meg, amikor egy kicsit kiemelkedve a mindennapi dolgokból összegyülnek és közösen imádkoznak. Mindamellett mindegyik apostoli munkát végez, de összegyülnek közösen az emeleti teremben. Az apostolok ajándékként kapják a Lelket, mivel Isten szerető, a valóságot átalakító jelenlétének az ajándéka.

A Lélek ajándék.  Isten önkéntes és szerető jelenlétének az ajándéka.

Úgy ahogy Isten Szentlelke lesz jelenvalóvá a szeretet cselekedeteiben, ugyanúgy minden családban a férj a feleség a gyermekek egymás számára Isten szerető jelenlétének az ajándékai.

A hit két alapvető tényt állít elénk, amiről sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az első ilyen tény: nem vagyunk apák és anyák még mielőtt fiak vagy leányok nem lettünk volna. XVI Benedek pápa szerint minden egyes családtag identitása (legyen az, házas, szülői vagy gyermeki) a szeretetre való meghíváson alapul, melyet másoktól kapunk, illettve másoknak adunk. A második ilyen tény, hogy a születés, a gyermekválalás, nem csak életadás, az életnek a továbbadása hanem az élet jóságának a megmutatása. Jó, hogy vagy, és attól függettlenül, hogy nehézségek vannak, az élet valami jó.

Amíg nem ajándékként tekintenek ránk, amíg nem éreztük, hogy édesapánk és édesanyánk ajándékként fogadtak el minket, addig számunkra is nehéz lesz másokra ajándékként tekinteni. A Szentlélek Isten jelenlétének az ajándéka, mert általa felfedezhetjük a másikban az isteni vonásokat, mert az ő kegyelme által a férjem a feleségem tekintetében Isten vonásai sejlenek fel. Túlságosan idealisztikusak lennénk, ha elhallgatnánk azt, hogy családi és emberi kapcsolatainkat bizony sokszor nem ez a figyelmes isteni vonásokat kereső tekintet jellemezi.

Az egyik filmben egy kisfiút elhagyják a szülei, így egy nevelő intézetben nevelkedik. A kisfiú nem nagyon kedvelt játszótárs, mivel egy papír dobozban ül egész nap és nem is akar onnan kijönni csak este, mivel fél hogy a nap sugarai megperzselik. Azonban egy férfi, aki elveszítette a feleségét felfigyel rá és napról napra leül a doboz mellé, és elkezdenek beszélgetni egymással. Majd a férfi egy naptejet és egy napszemüveget ad a kisfiúnak, hogy kicsalogassa a dobozból. Következő nap már közösen játszanak, habár a kisfiú még a dobozban ül, a naptejjel az arcán és a szemüveggel a szemén, míg egyik nap sikerül végleg kimásznia a dobozból. Mind a fiúcska, mind a férfi komoly sebeket hordanak a szívükön, de a férfi meglátja a kisfiúban az értékes, és szeretni nagyon tudó gyermeket, a kisfiú pedig felfedezi a férfiban a szeretet elfogadó  és biztonságot nyújtó embert. Akkor kezdenek el egymáshoz közel kerülni, amikor már nem kell feszengjenek, ilyen vagy olyan hibájuk miatt egymás előtt. Az egyik is a másik is tudatában van, hogy kölcsönösen fontosak egymás számára.

Úgy gondolom, hogy ehhez hasonlóan, minden emberi kapcsolatban de a házastársak között még inkább érezhetővé válnak a másik fájó sebei, amelyekkel együtt válnak láthatóvá a férj és a feleség istengyermeki vonásai.

A Lélek a vigasztalás és a megbocsátás lelke.

A Lélek a vigasztalás és a megbocsátás lelke. Amennyire fontos, hogy a másikban Isten ajándékát fedezhessem fel, épp annyira fontos, hogy a vígasztalás a megbocsátás pillanatainak is időt adjunk. A házasságba mindenki azt hozza, amije van: örömteli és fájdalmasan krisztusi vonásokat. Úgy ahogy a kisfiú félt, hogy megperzseli a nap, sokszor mi magunk is jogosan félünk attól, hogy minket is megéget az önzés, a gőg és a másik feletti uralkodás szándéka. Amennyire nagy szükség van, hogy a másikra Isten tekintetével nézzek, ugyanolyan szükség van arra is, hogy isten kegyelmét kérve vígaszt és megbocsátást nyújthassak neki.

A Lélek az egység záloga.  – Az adományok különfélék de a Lélek ugyanaz.

Személyiségünk, napos és árny oldalai egybe tartoznak, hisz ezekkel együtt vagyunk igazán önmagunk. Kérjük az egység Lelkét családjaink számára, hogy a feszültségekre és konfliktus helyzetekre, amelyek nap mint nap kialakulhatnak a családjainkban, ne szétforgácsoló erőként, hanem tisztító, átformáló lehetőségekként tekintsünk. Kérjük az egység Lelkét, hogy az Isten által nekünk ajándékozott emberekben a sebek és olykor a dacos önzés mögött Isten szeretett gyermekét fedezhessük fel. A házaspárok egymásnak szolgáltatták ki a házasság szentségét, kérjük az egység Lelkét, hogy a feszültségek pillanataiban is a kegyelem közvetítői legyenek, és nem a megosztás mélyítői, hogy egymásban szerető társra találjanak, hogy a gyermekek növekedhessenek, szüleik elfogadó tekintetének szerető pillantásaiban.

A Lélek az ajándék Lelke, hisz kegyelme által a másikban Isten élő és mosolygó vonásait fedezhetem fel. Isten Lelke a megbocsátás és a vigasztalás Lelke, mert a megbocsátásban a sötét tekintet enyhül, a fájó seb gyógyul.

Kérjük a Szentlelket, hogy járja át családjaink, a házaspárok és a gyermekek szívét, hogy egymásban Isten szeretetének örömét fedezhessük fel. Ámen

2011. november 20. – vasárnap – az ünnepi búcsús szentmise elmélkedése:

Krisztusban Kedves Testvérek!

Az egyik olasz jezsuita barátom mesélte el a következő történetet, amelynek ő maga is szemtanúja volt Brazíliában, az Amazonas erdeinek egyik kicsi falcsukájában. Amikor megérkezett az ottani misszióba az első nap délutánján egy temetésen vett részt az ottani jezsuita társával együtt. Az édesanya tíz árvát hagyott maga után, az édesapa pedig ugyancsak egy pár évvel korábban halt meg egy fa kitermelési balesetben. Miután vége volt a temetésnek, mindenki visszament a templomhoz, Augusto atya maga köré gyűjtötte a tíz gyermeket, és kérdezgetni kezdte az ott levőket: Ki veszi magához a legkisebbet? Ki veszi magához a második gyereket? Egy pár perc alatt mindegyik gyermek új otthonra talált. Befogadták a gyermekeket, mivel tudták, hogy ezeknek a gyerekeknek erre van leginkább szükségük.

Menybemenetele előtt Jézus megígéri az apostoloknak, nem hagylak benneteket árván, nem hagylak magatokra hanem elküldöm nektek a Szentlelket, a tanács, az öröm, a bátorság, a vigasztalás és a megbocsátás Lelkét. Nem hagylak benneteket árván, mert tudom, hogy tekinteteket akkor a félelem és a bizonytalanság szürke leple fogja betakarni. Úgy gondolom, hogy nagyon sokszor megfeledkezünk Krisztusnak ezen örömet és bátorságot adó ígéretéről és jelenlétéről.

1. Napjainkban egy olyan magatartástudat kezd növekedni, amely félelemből táplálkozik. Igen, mintha az emberek félnének egymástól, félünk a másiktól, félünk az idegentől, félünk attól aki másként gondolkodik mint mi. Az apostolok félelmükben magukra zárják az ajtót, és úgy gondolom sokszor mi magunk is ugyanúgy teszünk. Ha életünket a pünkösdi evangélium szemszögéből vizsgáljuk meg, akkor bizony könnyen arra a megdöbbentő következtetésre jutunk, hogy mi magunk is sokszor ugyanúgy félünk, mint egykor az apostolok. Félünk kinyújtani a kezünk mások felé, és inkább bezárkózunk saját előítéleteink és kritikáink álbiztonságot nyújtó elválasztó falai mögé.

A félelem a mi emberi jövőnkhöz kötött, ahhoz a társadalomhoz amiben élünk, mert sokszor nem értjük a jövőt azt, hogy milyen irányába tartunk. Köze van hozzánk ennek a jövőnek, mert megakarjuk érteni, hogy mit hoz majd a munkánk, mit hoz az amit a gazdaság magából kitermel egyre gyorsabb és gyorsabb ritmusban, és ezért sok minden kimarad az életünkből, és olykor arra a szomorú következtetésre jutunk, hogy nincs időnk, hogy 36 óra sem lenne elég, és még inkább belehajtjuk magunkat egy torkot szorító ritmusba, ahol a szívünk egyre inkább elhidegül, a másokra való figyelem pedig, sokszor az érdek felületes szintjén marad. Egyre többször csúszik ki ajkainkon a fájdalmas megtapasztalása annak: hogy már erre sincs időm.
Szia, hogy vagy?- szólunk csak oda a másiknak, és meg sem várva a választ már lépünk is, a másik pedig talán csak a hátunknak tudná elmondani azt amit talán mondott volna, ha lett volna lehetősége. Ez a stresszes ritmus, amit összegyűjtünk és szépen lassan magunk előtt tolva csak növelünk megakadályoz abban, hogy igazán beszélgessünk, és ne csak fecsegjünk, megakadályozz abban, hogy gondolkodjunk és ne csak felületes döntéseket hozzunk, ez az a szorongás amit rossz humorral, fejfájással, gyomorgörccsel fizetünk meg. A gyermekeink pedig szépen átveszik tőlünk, mert ők maguk is belekényszerülnek, a felületesség és a rohanás taposómalmába, nem csoda, hogy aztán amikor lehetőségük van, akkor kiadják magukból, talán nem a leg szalonképesebb módon.

Életünk ezen pillanatában lép be életünkbe Jézus, úgy ahogy az apostolokkal is tette. Betér hozzánk, hogy újra örömünket lelhessük abban amit teszünk, hogy megérthessük, hogy a keresztény ember meghívása örömre szól, amely az ő állandó bátorító jelenlétéből táplálkozik.

„Vegyétek a Szentlelket!” A Szentlélek ajándékaival képes megváltoztatni életünket, megváltoztatni, friss lélegzetvételhez juttatni és visszaadni az örömet. Hányszor és hányszor fogadtuk már meg magunkban, hogy a következő héten igazán megakarom változtatni az életem, újra helyet akarok adni az életemben az örömnek, az egymásra figyelő elismerő szeretetnek. Bizony ha őszintők vagyunk magunkhoz, akkor sokszor már hétfő délelőtt sem emlékszünk arra a jó elhatározásra amit vasárnap tettünk. Bizony szükségünk van a Szentlélek megerősítő és bátorító jelenlétére, bizony szükségünk van, hogy újra az emlékezetünkbe idézze, hogy Krisztus kereszthalála és feltámadása révén nincs mitől félnünk.

2. Krisztus új parancsot hagyott ránk, azt a parancsot, amely belülről világosít és vezet minket, az a parancs amely képes megláttatni velünk mások vonásait, amely képes erőt adni akkor amikor másokért fáradozunk. Jézus nem növeli a törvények számát, hanem nemes egyszerűséggel visszavezeti mindegyiket a lényegesre. Egy igazán a fontos, hogy szeressétek egymást. De mit is jelent ez a konkrét helyzetekben? Azt hiszem szükségünk van, hogy kérjük a Szentlélek kegyelmét, a leleményesség kegyelmét, amely képes meglátni a legegyszerübb emberi pillanatok mögött a másikban rejlő kincset, amely képes mindig új és új formában szeretni a másikat.

A Szentlélek kiáradását természeti jelenségek is megerősítették: a zúgás, a felhő, a tűz, a szél azok az elemek amelyek segítik érzékszerveinket, hogy szívünk újra lángra lobbanhasson.

A Lélek zúgás és földrengés, mert alapjaiban ingatja meg felületes biztonságot adó látszat-értékeinket, segít, hogy a közhelyes kereszténységből a személyesen megélt hit felé haladjunk.

A Lélek felhő, mivel arra hív minket, hogy megbízzunk valakiben, arra bátorít, hogy kövessük Krisztust, hogy ne veszítsük el a helyes irányt.

A Lélek tűz, mert lángra lobbantja a szívünket, és megvilágítja utunkat. A Lélek szél, mert felfrissít és felüdülést hoz finom, átölelő jelentléte.

3. A Lélek az egység köteléke, mivel a Bábeli ember gőgjét amely megosztottságot, és meg nem értést eredményezett, a sokszínű egység által újra elfogadó elismerő szeretetté változtatja.

Kérjük a Szentlelket, amikor nem értjük egymást a családban, amikor nem értjük saját magunkat. Kérjük a Szentlelket, amikor idős és fiatal nem érti egymást. Kérjük a Szentlelket, amikor magányosnak érezzük magunkat, amikor a családban ajándékként örülünk egymásnak. Kérjük a Szentlelket, hogy hét ajándékával erősítse lelkünket. Adjon bölcsességet, hogy megláthassuk a dolgok mögött Isten jelenlétét, és Isten tekintetével nézzük a világot. Adjon értelmet, hogy látszat mögé láthassunk az igazi értékek keresésében, hogy felfedezhessük a másikban Isten vonásait. Adjon tanácsot, hogy megismerhessük Isten tervét a saját és felebarátaink életében, és így megfontoltan hozhassunk döntéseket. Kérjük a Szentlelket, hogy adjon erőt, a rosszal való szembenállásban, erőt, hogy kötelességeinket a krisztusi szolgáló szeretet hassa át. A Lélek a tudomány lelke, mely az Isten teljes szeretetéből születik. Aki ismeri Istent az a személyeket és a dolgokat vele együtt látja, még a természetet is. Az igazi tudós így válik képessé arra, hogy mások életét megjobbítsa, mert megérzi a teremtett dolgokban a Teremtő nagyságát.

Kérjük a jámborság Lelkét, hogy Istenben atyára az emberekben pedig testvérekre találjunk, adja meg a jámborság kegyelme által, hogy reményünket a gondviselésre bízzuk.

Kérjük az istenfélelem kegyelmét, amely ellentéte az emberi félelemnek. Elismerése Isten nagyságának, és szeretetének. Az istenfélelem kegyelméből táplálkozik a dicséret, az elismerés, a köszönet. Nem hagylak benneteket árván, hanem veletek leszek minden nap a világ végéig, csak legyen bátorságotok egymásban az én szerető jelenlétemet felfedezni, legyen bátorságotok egymás olykor szomorú tekintetében meglátni az isteni vonásokat, és a szeretetre vágyó férjet, feleséget és gyermeket.

Végül engedjétek meg, hogy Ramon Panikkar szavait idézve kívánhassam azt, hogy a plébánia közössége növekedhessen, szentlelkes örömteli és elfogadó lelkületben: “Ültessétek magatok köré a megbocsátás oázisait, a béke piciny oázisait a gyülölet sivatagjaiban; építsétek magatokhoz közel engedő utakat, tárjátok ki a kapukat, teljetek el újra melegséggel, élesszétek újra a bizalmat. Sokasítsátok meg ezeket az üdítő forrásokat, és a félelem sivataga eltűnik.”

Adja Isten, hogy így legyen.

Szent Erzsébet a szolgáló szeretet hőse és példaképe

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. november 20.

2011. november 19-én délelőtt 11 órakor Szent Erzsébet köszöntésére gyűlt össze Mezőpetri és a környék hívő népe. A templom búcsús szentmiséjén elhangzott elmélkedés olvasható a továbbiakban.

Kedves ünneplő Testvérek!

Mezőpetri életében ugyanúgy, mint más közösség életében, meghatározó ünnep a kirbály, vagyis a templom búcsú ünnepe. Valljuk meg őszintén: a szebb napokat is megélt közösség életében mégis csak fontos a mai nap. Hiszen e templom harangjai nem csak e falu hívő, katolikus népét hívta ma búcsús szentmisére, hanem a környékbeli falvak hívő seregét is. Mi több, azokat, akik valamilyen formában kötődnek e faluhoz és e közösséghez, éljenek határon belül, vagy távol az otthontól. Talán nem használok túlságosan patetikus szavakat, mégis azt kell mondanom: Jó együtt lenni, jó ünnepelni! Szükségünk van a lelket melengető ünnepre, a közösséghez való tartozás tudatának erősítésére. Benne és általa csak erősödhetünk! Elég csak magunk sorsára gondolnunk, érezzük életünk megannyi, nehéznek és olykor elviselhetetlennek tűnő terhét. S egy ilyen ünnepben mi lelkileg izmosodunk, megerősödünk. Nem mellékesen pedig, másokat is erősítünk.

Mezőpetriek számára a lehető legtermészetesebb, hogy e templom védőszentje Árpád-házi Szent Erzsébet. S azt kell mondanom, jól van ez így! Azaz, Árpád-házi Szent Erzsébet életpéldája, a személyéhez kapcsolódó kedves történetek és legendák beleszövődtek életünkbe, talán olykor alakították is személyiségünket.

Ezen a héten, szerda kora délután Mezőpetrin vitt át az utam. Budapestre igyekeztem, hogy egy meghívásnak tegyek eleget. Mélyen megmaradt bennem kontrasztos kép: a gyönyörűen megművelt föld, a rendezett porták e faluban, s néhány kilométerrel odébb ennek az ellenkezője. Ismételten csak erősödött bennem a felismerés: e falut továbbra is szorgos emberek lakják. Akik szeretik a munkát, hiszen benne és általa hitük szerint a Teremtő Isten munkatársai. Akik számára fontos a hit és az az erkölcsi értékrend, amelyet, mint szent szülői örökséget őriznek és ápolnak magukban.

2010 Adventjén, vagyis egy esztendeje, Főpásztorunk a Szatmári Egyházmegyében a Szeretetszolgálat évét hirdette meg. Példaképpé és követendő csillaggá Árpád-házi Szent Erzsébetet állította. Elmúlt vasárnap pedig Szent Erzsébet szellemében ajánlottuk fel persely adományainkat, hogy nemes célt szolgálva mi is a szolgáló szeretet eszközei lehessünk.

Árpád-házi Szent Erzsébet évről évre visszatérő ünnepe alkalom számunkra, hogy figyelmünket a hitünkből fakadó tanúságtételre irányítsuk, amelynek igen fontos megnyilvánulása egyházunk karitatív szolgálata. Szent Jakab apostol figyelmeztet bennünket, hogy Hitünk tettek nélkül holt dolog lenne (vö. Jak 2,17).

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így ír erről Deus caritas est kezdetű enciklikájában: „Az Egyház lényege hármas feladatban mutatkozik meg: Isten Igéjének hirdetése (kerygma-martyria), a szentségek ünneplése (leiturgia), a szeretet szolgálata (diakónia). E három feladat kölcsönösen föltételezi egymást, és nem szakíthatók el egymástól. A szeretetszolgálat az Egyház számára nem valamiféle jótékonyság, amit másokra is rá lehetne bízni, hanem a lényegéhez tartozik, tulajdon lényegének mellőzhetetlen kifejezése” (Deus caritas est 25).

Az egyház történelmében a kezdetektől fogva jelen van a szeretetszolgálat. Az apostoli testület a missziós parancsnak eleget téve hirdette az evangélium örömhírét, de emellett a szegények, rászorulók szolgálatára is volt gondjuk. Amikor az igehirdetés feladata veszélyeztette a szegények szolgálatára szánt időt (ApCsel 6,1), megszületett a diakónusi testület, „mely az egyház egyik lényeges feladatát – a rendezett felebaráti szeretetet – valósította meg” (Deus caritas est 21). Ez a szolgálat nem pusztán öncélú segítés, hanem Isten Országának hirdetése tettekben megnyilvánulva.

Az egyház karitatív tevékenysége már a kezdeti időkben kivívta a pogányok csodálatát is, és figyelmüket a keresztény közösségre irányította. Kétezer éves történelmünk során az egyház tagjai minden történelmi korban törekedtek szeretettel segíteni a rászorulókon, így téve tanúságot arról, hogy Krisztushoz tartoznak. Ha ez a szolgálat lankadni látszott, a Gondviselés olyan embereket hívott meg, akik a keresztény felebaráti szeretetben gyökeredző szeretetszolgálatot példamutatásukkal felélesztették. Ma sokakat közülük már szentként tisztelünk, mint szerzetesrendek alapítóit, szeretetszolgálatot elindító mozgalmak megszervezőit. Egyházunk evangelizációs, missziós küldetését a diakónia, vagyis a szeretetszolgálat tette hitelessé a világ szemében.

A Szatmári Egyházmegyében 20 esztendeje, hogy újra útjára indult a szeretet szolgálat intézményesített formája. Majd pedig ezt követően, talán 10 esztendeje, plébániák szintjén Egyházközségi Szeretetszolgálat Csoportok alakultak. Mi plébánosok, hála a nagyon lelkes és elkötelezett kedves híveknek, nagyon sok csodálatos, apró csodáról tudunk beszámolni. S ezt nektek köszönjük! Ínséges időben, nagyon szűkös anyagi keretek birtokában csodákat tehettünk. Kötényeinkben, kezeink között sokszor megismétlődött az Erzsébeti rózsa-csoda. Sikerült sok könnycseppet felszárítani, ráncokat elsimítani, magányos percet feledtetni. Milyen sokszor megtapasztaltuk az ősi mondás igazságát: jobb adni, mint kapni! Biztos vagyok benne, hogy a jelenlévők közül nagyon sokan őrzünk ilyen lelkesítő történetet és emléket magunkban.

Elmélkedésem befejezéseként ismételni szeretném Benedek pápa gondolatát: az Egyház lényege hármas feladatban mutatkozik meg:

–         Isten Igéjének hirdetése (a tanítás elfogadása, befogadása és tovább adása)

–         a szentségek ünneplése (azaz lelki élet, kiemelt helyen a szentmise)

–         a szeretet szolgálat (karitatív akciók).

Ha nagyon egyszerű képet szeretnék használni, akkor azt mondhatnám: olyan ez, mint a három lábú szék. Közösségi háttér nélkül, csak szolgálat és munka marad, amit megfizetnek. Ha elmarad a szentségek ünneplése, kiváltképp a vasárnapi szentmise, szeretet akciónkat pótcselekvéssé  züllesztjük. Nagy hiba lenne!

A münsteri székesegyház bombázásakor a székesegyházban található hatalmas kereszt is találatot kapott. A test épen maradt, de a két karját leszakította a gránát. Mikor helyreállították, a karok helyébe nem raktak másikat, hanem helyükbe ezt írták: „Karjaim a ti karjaitok.” Az üzenet számunkra is egyértelmű és világos: Krisztus szeretete sürget minket, karjaim a ti karjaitok! Tedd a jót, élj szépen és jól! A szeretet szolgálat évét a misszió éve váltja fel. Avagy fogalmazzak másként: szeretet szolgálatunk a missziós küldetésben teljesedik ki.

Árpád-házi Szent Erzsébet maradj példaképünk és légy kísérőnk!

Köszönöm a kitüntető figyelmet. D. a J. Kr.!

Az elmélkedést Merlás Tibor, szatmárnémeti Szentlélek Plébánia plébánosa tartotta

“Úton a remény felé” – Zarándoklat Szent Ferenc nyomában

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. november 08.

„Úton a remény felé”

Zarándoklat Szent Ferenc nyomában

2011 októberében

Október 22 szombat

Mi az, mi hajt, mi útra késztet? Hív a távol a messzeség. Keresem az utam, keresem a békém. Remélem Szent Ferenc nyomára vezet.

Az úton cipelem a terhem, a gonddal összeválogatott kellékeket, amire minden bizonnyal szükségem lehet. Kémlelem a(z időjárás) jeleket, hogy „jól” felkészült legyek.

Lelki testvér jóvoltából kényelmes szálláson aludtam Váradon. A beszélgetésünkben elhangzik  egy gondolat: „jellé lenni ott ahol vagyok”. Magammal viszem beteszem a „tarisznyámba”. Ő kísér el a buszhoz, ahol csatlakozom a csoporthoz. Reggel az autóban a Mária Rádió hullámhosszán bekapcsolódom a misébe, ami az elindulási helyről a Szatmárnémeti Szentlélek Plébániáról szól, így pár kilométer távolságra, mégis plébánosom szavait hallhatom. Mise előtt a közösség az utazókért is imádkozik, jól esik ez a közbenjárás.

Templom elől indulok 10 óra körül- minden tervszerűen történik. Belül lila díszítésű busz fogad- olyan ünnepélyes, mennyei hangulatot árasztó. Az útitársaságot nem ismerem, de mindenki barátságosan üdvözöl. Az értesítésből tudom, hogy a ferences nagycsalád erdélyi világi rendi tagjai az útitársaim. Később derül ki számomra, hogy három ferences szerzetes is van velünk.

Elsuhanunk a határon, haladunk a célunk felé. Le-lekoppan a szemem, közben a többiek rózsafűzért imádkoznak. Az ülőtársam kisegít- felfújja nekem az utazó nyakpárnát. Szerencsére semmi bajom, símán haladunk. Az autópálya szakaszon nem sok látnivaló. Valahol egy szem szekeret is látok „kuriózumként”.

A napi mise Balatonkeresztúr barokk Szent Kereszt tiszteletére felszentelt templomában van. Az oltárképen egy angyalok által égbe emelt kereszt. Jelképes, hogy a keresztviselés része az életünknek. Boldog II. János Pál pápára emlékezünk, a neki szentelt napon és az Asztrik atya indítványára mindenki végiggondolja, hogy miért ajálja fel a zarándoklatot.

A Nagykanizsai hotelben nyugodt zöld színű a fal a szobában. Kovácsoltvas korlát övezi a kanyargós lépcsőt. Az étteremben üveggömbökből álló csillár szórja a fényt szerteszét. A bordó abrosszal takart asztalokat felváltva fehér, fekete székek övezik. Olyan ünnepélyes a hangulat és elég hozzá a vitrinben felsorakozó palackokba zárt nemes nedű (minőségi borok) látványa.

Lefekvés előtt még az énekelt zsolozsma dallamai hatolnak át a falon, aztán minden és mindenki nyugovóra tér.

Október 23 vasárnap

Furcsa a „nagy jólét” éjjel megébredek a melegtől. Félálomban még mindenféle furcsát gondolok és reggel gyűrödten kelek.

A vasárnapi misét a Nagykanizsai Jézus Szíve templomban a helyi közösséggel ünnepeljük. Modern templom, az oltáron Jézus szíve hívja magához a híveket. A prédikációban a szereteten, mint fő parancson van a hangsúly. A válasz nélküli szeretet, olyan mint egy kérdés felelet nélkül. Hogy lehet szeretni? Gyakorolva. Mindennapi feladat számunkra. A mise végén a családokért hangzik az ima, azokért, akik családban élnek, házasságukban hajótörést szenvedtek, illetve olyanokért, akik valamit tesznek a családokért.

Hosszú az út, de ma már éberebb vagyok a közös rózsafűzérnél, de még mindig nem adom át magam teljesen az imának.

Az út a Szlovén határ irányába Tornyiszentmiklós felé vezet. Szlovénia „zöld ország”, a bő csapadéktól a természet üde marad. A megállóhelyen még a reklámtehén is zöld itt. Az olasz határ közelében van Lipica, a lovairól méltán híres település. Olaszországban megjelenik a szőlő, a verőfény biztosan kedvez neki.

S bár Szlovéniában esett az eső, mire Velence közelébe érünk hétágra süt a nap. Maratoni futók keresztezik az útunkat, miattuk később érünk a lagunák városába. Kis hajóval haladunk a sziget felé, mellettünk jónéhány hatalmas óceánjáró 4500 utas- ebből 2000 személyzet, 2500 vendég. Tíz szint van, impozáns látvány.

Húsz perc után kikötünk és bekerülünk a város forgatagába, ahol a túristák színes tömege hömpölyög. Többféle nemzet, korosztály, életkor keresztezi utunkat. A csoport hűségesen követi a ciromsárga esernyőt, amit az idegenvezetőnk tart.    A Szent Márk tér után bevegyülünk a kis utcákat, sikárorokat bejáró tömegbe. Nagy a csillogás: karneváli maszkok, színes üvegek, swarovski kristályok, divatos ruhaneműk, fehérneműk, kesztyűk, cipők, méregdrága Rolex órák kirakatai mellett haladunk. A vízpartján vendéglőkben jólöltözött emberek ülnek. Az egyik hídon egy pár összeborulva kér közös képet magukról. Egy cukrászda előtt fiatal család apraja- nagyja nyalja a tölcséres fagyit. A téren bohó fiatal egy fénykép kedvéért átöleli a villanyoszlopot. Koreai nők kabát és sapka mellett, pántos papuccsal járkálnak. A szél néha fúj, van akinek csizma, sál az öltözéke, más pólóban, papucsban. Az „igazi” gondolások csíkos pólóban, szalmakalapban várják a kedves utasokat, akiknek a pénztárcája megengedi, hogy 100 euróért 20 percet ringjanak a vízen. A Rialtó hídnál egy fiatal pár, a srácnak a hátizsákjából kikandikál egy szál vörös rózsa.

Amikor megszólalnak a harangok, kigyúlnak az esti fények és a csoport búcsút int Velencének, a tenger sodrásával haladó kis hajóból. A bójákon a sirályok néznek utánunk, amíg tova nem repülnek.

Nem kápráztat el ez a ragyogás. Számomra az út Istennel teljes.

Este hálát adok, hogy van hol lehajtanom a fejem és várom, hogy holnap új nap virradjon ránk.

Október 24 hétfő

Új hétre virradunk. Reggel még indulás előtt teli tüdővel beszippantom a hűs, friss levegőt. Egy búcsúpillantás a szállodára, s már suhanunk tovább.

A Po síkságon sok helyen terem a szőlő. Egy gazdánál minden sor előtt píros rózsatő virít.

Délelőtt felidézem az elmúlt napok benyomásait, ízlelgetem az élményeket és felszítom szívemben a hálát.

Ravenna színes mozaikjainál elgondolom, hogy az elmúlt idők fényét idézik.  A temlom is csak „átjáróhely”- pénzért mutogatott látnivaló. A belváros köves utcáin biciklisek robognak. Kicsik és nagyok, fiatalok és idősek sietve közlekednek. Még fűzfavesszőből font biciklire erősített kosarat is láttam.

Az utcákon a nagy cserepekben zöldelnek a növények. A zsalús épületek ablakaiból kevéske zöld integet, a virágok már eltüntek. A régi városfalakon túl platánok merednek az ég felé.

A buszban a hátamnál férfiak beszélgetnek. Néha odahallgatok, érdekes témák kerülnek elő. Albert testvér Szent Ferencet idézi Szent Antallal és a tanulással kapcsolatosan: „Aki képes rá, tanuljon, de vigyázzon, hogy a betű ne váljon a lélek róvására”. Azt is hitetlenkedve hallgatom, hogy a klarisszák teljesen lemondanak a hajukról. Eddig is tudtam, hogy az imádságnak élnek, de ettől még jobban tisztelem őket.

Alverna a nagy szikláival, égre meredező hatalmas fáival idézi az Isteni nagyságot. Ehhez Szent Ferencnek az emberi nagysága is társul. Lenyűgöző a táj, tüdőtfrissítő a levegő. A zarándokok talpai által koptatott kövek belesímulnak a tájba, a szorgos kezek által épített kolostorhoz vezetnek. A kilátás, messzire enged bepillantást, kanyargó utak vezetnek lefelé.

Az épület csupasz kövekből áll össze.

A folyósó falait freskók díszítik, amelyek Szent Ferenc életének eseményeit ábrázolják. A stigmák megjelenésének helyét égő olajmécses jelzi. A sziklahasadék megőrízte a helyet, ahova  Szent Ferenc elvonult imádkozni. A szűk, nyirkos, hideg barlang látványa megrendítő.

A mise a szentségimádások helyéül szolgáló kápolnában megindult, megérintett zarándokok részvételével történik. Az énekelt ferences himnusz van rám hatással, amit a ferencesek imádkoznak szeptember 17.-én  Szent Ferenc sebhelyeinek ünnepén. Az Angyalos Boldogasszony égetett zománc ábrázolása idegenül hat rám. Megkersem és meg is találom Szent József szobrát, akit pártfogómnak választottam. Az erekjéket őrző oldalkápolna központi terében  Szent Ferenc ütött-kopott, lyukas csuhája található. Egyre inkább kézzelfogható az ő valódi nagysága.

A templomban oldalt, sorban több gyóntatószék sorakozik. Bizonyára ez a hely bűnbánatra is indít. Egy helyi ferencest is sikerül észrevenni. Bár mellény van rajta, a csupasz lábát látni lehet a sarujában. E mellett én felöltözve érzem jól magam. Eljövetel előtt, még lefényképezem az udvaron a külső falon látható napórát. Úgy tűnik ez a kolostorok egyik tartozéka.

Ezen a helyen imaként csak pár fohászra futotta. Sajnos a külvilág, meg saját magam elvonja a figyelmet a lélekről, lényegtől.

A visszafelé kanyargó busznak sikerül fizikailag felkavarni, de szerencsére, mire rosszul lettem volna, elfogytak a kanyarok. A társaság sötétben és csendben van, sokáig nem tud kikerülni a benyomás hatása alól.

Assisit már sötétben közelítjük meg. A várost jelző táblán a kiírás: „Üdvözöljül Assisiben a béke városában”. Szállásunk az Angyalos Boldogasszony bazilika közelében van. A tehnikával is ismerkedünk a kártyás zár jóvoltából. A vacsora olaszosan könnyed, aminek része a „paste”- ez alkalommal „pene” paradicsomosan „la dente”- fogkeményre főzve. A ráadás egy kis gyümölcs, hogy könnyű legyen az alvás.

Az új élményeket megköszönve térek nyugovóra.

Október 25 kedd

Ma reggel Assisiben az  Angyalos Boldogasszony templomát keressük fel.

A kupola alatt húzódik meg a Porciunkula kápolna, a ferencesek első szentéje. Az ottlevőknek misézik egy atya éppen a felajánlásnál tartanak, mikor ott megállok. Megtekintjük  Szent Ferenc tranzitusának- égbe költözésének a helyén lévő kis kápolnát. Megcsodáljuk a galambokkal „összenőtt”  Szent Ferenc szobrot és bepillantunk a tüske nélküli rózsák kertjébe.

Az imaidőben mindenki keres egy helyet, ahol imába merül. Én a szerényen, háttérben meghúzódó örökmécses jelenlétében adtam hálát azért, hogy beteljesült az a vágyam, hogy ide eljutottam.

A mi misénket egy Szent Klára kápolnában mutatják be: az atya és a ferences diakónusok. Az evangéliumi szakasz a kicsinyekről szól, akiknek az Atya kinyilatkoztatja magát, illetve az a rész, hogy „jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és az élet terheit hordozzátok, én felüdítelek titeket.” A két szín alatti áldozás felemelővé teszi a közös ünneplést. Végül a magyar szentekről szóló himnusz csendül fel.

A napot a város felső részében folytatjuk. Itt magasodik a többszintes Szent Ferenc Bazilika. Az altemplomból aláereszkedünk a rendalapító sírjához. A tömény csendben, fohászok, imák szállnak az égig. Mivel a templomban szigorúan tilos fényképeni, arra kérem a szentet, hogy a nyomát a szívemben vigyem magammal és segítsen elnyerni a békét. A felső részen megtekintjük a híres Giotto freskókat. Kijövet német csoportba botlunk. Jól megnézem a Kolpingos sapkájukat, mert ilyet még nem láttam. Az otthoni plébánia közösségét jutatta eszembe.

Majd a kanyargós kis utcákon elsétálunk Szent Klára templomához. Itt őrzik Szent Klára épen maradt testét. Az ő rendi öltözetét is meg lehet tekinteni. Az eredeti San Damianói keresztet is itt lehet megtalálni.

Majd szabadidő következik: benne igazi olasz pizza, séta a nem túrista útvonalon, képeslap várárlás.

Szent Klára templomában a San Damianói feszület alatt sikerül elcsendesedni és imádkozni. A kereszt mása otthoni szobámban is helyet kap és kedves számomra. Szent Ferenc közbenjárását kérem, hogy én is halljam meg Isten nekem szánt szavát, üzenetét.

A San Daminanói kolostor felé erősen lejt az út.

A köveket sok zarándok koptathatta. Utunk olajfaliget mellett vezet, megcsodálom a girbe-görbe vén törzseket. A kolstorban megnézzük a kereszt helyét, ahol Isten szólította meg Ferencet, hogy építse fel düledező (Egy)házát. Én is szeretném felismerni Isten hangját az életemben. Visszafelé haladva madarak énekelnek a fákon, ők  Szent Ferenc ideje óta fáradhatatlanul dícsérik a Teremtőt. Az út  mentén vadcsombor illata érzik a levegőben.

A busz innen Carceri felé veszi az irányt. Az éles kanyarok miatt, az út egy részét gyalog tesszük meg a meredek irányába. „Igazi” zarándoklat  Szent Ferenc nyomában, amit fizikailag is megérzünk. Az út mentén rég nem látott virág integet. Valahol még szitakötőt is látok. A remeteség beleolvad a tájba. A kilátás lenyűgöző.  Szent Ferenc cellájához szűk kis nyíláson lehet eljutni. Egyre inkább megismerve őt, nő a szememben. Páratlan az élmény a sajátságos helyek láttán.

Odalenn a város nagy készületben van: két nap múlva XVI. Benedek pápa látogat ide, ahol a béke jegyében a világ vallási vezetőivel találkozik. Mi pedig jóleső pihenésre hajtjuk le a fejünket, ezután a testet-lelket igénybe vevő nap után. Köszönet érte Istennek.

Október 26 szerda

Ma számomra a csend, nyugalom napja volt. Fizikai és lelki erőtlenségemben történt az átfordulás.

A hegyre vezető kanyargós utak eléggé megviseltek, de ennek ellenére felértünk úticélunkhoz a Grecciói kolostorhoz. Útközben igyekeztünk lelkileg ráhangolódni a Karácsonyra, az első Betlehem felállításának a helyén. A kolostor Szeplőtelen Fogantatás templomában szívembe költözött a rég áhított béke. Ebben a környezetben Glória szállt az égig és a mi énekünk társult az angyalok énekéhez. A mai misét a szeretteimért ajánlottam fel, akikhez szeretkapcsolat fűz. Visszacseng egy gondolat a prédikációból: „merjünk kicsik lenni”.

Körben a templom felső terét övezve Betlehemek vannak kiállítva. Van kerámia, fa, papír, üveg különböző nemzetek alkotásai. Hozzám az egyszerű, természetes anyagok álltak legközelebb.

Bár az ottlétünk alatt végig esett az eső, bennem sütött a nap, mindent beragyogott a fény. Szívembe lopta magát ez a hely. Láttuk még a kis cellákat, ahol a szerzetesek éltek, a helyet, ahol zsolozsmát imádkoztak egy nagy méretű Breviáriummal.

A természet is elkápzáztatott. A kilátás messzire tekintő, a völgyből felszálló pára látványa sejtelmes. Az umbriai őszi erdő megannyi színben pompázik.

A táj hasonló volt Subiaco hegyén is, alol meg Szent Benedek kolostorát, remeteségét tekintettük meg. A templom falfreskói megannyi jelenetet ábrázoltak élénk színekkel. Sok lépcső vezetett fel és úgy jöttünk le is. Valóban hegyi élményt éltem meg, ahol közel az Isten. Isten ott van, ahol befogadom és hagyom megszületni a lelkemben.

Késődélután 18 órára megérkeztünk a szállásra, ami az egyik római repülőtér közvetlen- közelében van. A repülőgépek sűrűn szálltak le-fel felettünk. Estére megtörik a külső csend, megszólal a televizió. Nekem egyáltalán nem hiányzott, de nem tudja megtörni a belső csendemet.

Mindig is csodáltam Szent Ferenc egyszerűségét, derűjét. Kértem közbenjárását a békéért és ma megadatott. Hálatelt szívvel hajtom álomra fejemet.

Holnap Róma az úticél. Viszontlátom az ismert helyek közül a négy pápai bazilikát.

Október 27 csütörtök

Reggel a nyitott abalkon át a csillagos égről a Göncölszekér nézett vissza rám. A reggelinél finom volt a forró csoki, végre én is sorra kerültem az automatánál, ahol általában hosszú sorok kígyóztak a reggeli kávé beszerzése miatt.

Aztán megvirradt az örök városban. Akiknek ez volt az álmuk, azoknak megadatott eljutni Rómába. A mai első templom a Lateráni Bazilika ismerősként köszöntött. A Szent Ferencet és társait ábrázoló szoborcsoport mozdulatlanul állt, a megszokott helyén. Odabenn a féldomborművek és az apostolok szobrai változatlanul a hit alapjait ábrázolták. Mivel a hajnali ébredéskor végiggondoltam, hogy hol milyen szándékra imádkozom, sikerült pár percet szentelni az imára. Itt az Egyházért, Szentlélek plébániáért, a hitéletemben szerepet kapó papokért és szerzetesekért imádkoztam. A hitemet az egyházban élem meg, ezért fontos, hogy ennek helye legyen és legyenek kiszolgáltatói a szentségeknek. Az idő sürgetettsége miatt, itt csak erre a fohászra futotta.

A Santa Maria Maggiore templomban egy oldalkápolnában ünnepeltük meg az eukarisztiát itt Rómában. Mária kezéből helyeztem minden ismerősöm imaszándékát az oltárra. Szívből csendült itt fel az ének és a végén a Boldogasszony anyánk- régi magyar himnusz teljes szívből szólt. Mások is betévedtek a misére, de tudtunk együtt ünnepelni. A misében sikerült eléggé összeszedettnek lenni és megérintett az olvasmány gondolata: „mi szakíthat el Jézus szeretetétől?”

A közelben lévő Szent Lépcsőt térdelve tettem meg, egy számomra fontos szándékért. Néha sajgó érzéssel, csak előre tekinteve haladtam. Volt bennem kísértés, hogy nézzek hátra, hogy jön-e még más a csoportból, de lemondtam róla és csak felfele igyekeztem. Megerősödött bennem a gondolat, hogy a szenvedés elviselésére csak egyedül a mi erőnk nem elég. Az ittlétre rányomta bélyegét az idő sürgetettsége. De lefelé még sikerült a Hiszekegyet elimádkozni a hitben való megerősödésért.

A Vatikáni Szent Péter Bazilika körüli téren, most székek sorakoztak és a bemenetelkor biztonsági okokból átvilágították a csomagjainkat, hogy ne legyen benne fegyver, vagy 4 cm-nél nagyobb kés szúróeszköz. A Michelangelo Piétája- eredeti szépségében fogadta a látogatók csodáló tekintetét. Itt minden a hit érdekében készült, az Úr dicsőségét hírdette. Boldog II. János Pál pápa sírjánál többen térdeltek imára kulcsolt kézzel. Az ő közbenjárását kérve itt a hivatásért imádkozom a sajátomért és a szeretteiméért. A híres baldachin alatt Szent Péter sírjára is vetünk egy pillantást. De előtte még a szobrának a lábát érintjük egy fohász kíséretében. A szentély kupolája fölénk magasodott és a Szentlelket ábrázoló galambnál beszűrődőtt a fény. A sokféle mellékoltárnál néhány pápa síremléke található. A sok mozaik a megcsillanó fénynél pompázott. A különböző nemzet tagjai saját nyelvükön imádkoztak.

Hála volt bennem, hogy újra eljutottam ide. Kifelé menet sikerült lencsevégre venni a svájci gárdisták Michelangelo által tervezett különleges, egyedi öltözetét. A kegytárgyüzletben a San Damianói keresztet megörökítő képet választottam emléklapnak. Remélem örülnek majd neki azok, akik kapják.

A falakon kívüli Szent Pál temploma már jobban hasonlított az ima és áhitat helyére. Bár itt is voltak csoportok, szigorúan meg kellett tartani a csendet.

A szentélyben papok énekeltek egy mise keretében.

A templomban pedig Liturgikus zene koncertre készültek. A pápák arcképét ábrázoló mozaikokra emlékeztem. Eggyel bővült a múltkori látogatásom óta, illetve a II. János Pál pápa adataival (halálának időpontja) egészült ki a sor. Az imában a hálámat hoztam, valamint közösségért imádkoztam, ahol megélhetem a hitem.

Aránylag hamar visszajértünk. A Róma táblánál most nem üdvözöltek a rigók, akik reggel négyes társaságban ücsörögtek rajta, amikor elhaladtunk mellettük az úton. Jövet az Eur negyeddel is megismerkedtünk Rómának nem csak a régi, ünnepélyes arcát láttuk. A városhoz még hozzátartoztak a hazánkból elszármazott koldusok, az utakon közlekedő motorkerékpárosok, portékáikat népszerűsítő utcai árusok, feketebőrüek.

Tömegélményben is volt részünk a Termini pályaudvaron, ahol sok- sok ember keresztezte útját, utazás előtt- után úticélja elérése érdekében. Közben végig különféle üzletek várárlásra csábítanak. Van, aki él is a lehetőséggel.

A mai nap számomra mindenképp az egyház köré szövődik. Kitartásra van szükségem, hogy hűséges legyek az elindult úton.

A hegy és az örök város után holnap reggel a busznak már hazafelé áll az orra.

Október 28 péntek

A Göncölszekér ma is várta, hogy kora reggel üdvözöljem. Rigó is énekelt és csodálkozott, hogy megzavarom, amikor búcsúzóul körbejártam a szállás épületét. Hívogatóan csillogott a víz a medencében, de ez most nem az az évszak, amikor hűsölni kellene.

Róma fölött, akkor kelt fel a nap, amikor a körgyűrűn araszoltunk az úton, elhagyva a várost. Búcsút intettünk Rómának, elraktározva ennek a talalkozásnak az emlékét.

Az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy minden találkozás más és más. Vannak helyek, amik megadatnak többször és vannak, amelyek csak egyszer az életben. A város most ismert, ismeretlen arcát mutatta. Tőlem függ, hogy mit viszek magammal.

Az éttermi jégkockákkal hűtött víznek, amit vacsorakor adtak meglett a hatása: tüsszögtem- prüszköltem, könnyeztem, sűrűn törülgettem az orrom egész nap.

A mai első úticél Firenze volt. A Reneszánsz művészetek bölcsője valóban képes elkápzáztatni a látogatókat. A Pitti palota impozáns látványa idézte az elmúlt korok nagyságát. A Ponte Vechio- Régi híd egyedülálló a maga nemében. A rajta álló régi-új bódék ékszereinek a ragyogása Velencét idézte. A városháza előtt Michelangelo Dávid szobrának hű mása magaslott. Alázat ébredt bennem Michelangelo alkótó művészi nagysága előtt. Még más híres alkotások is díszítették a teret, de ők nem hatottak rám. Az Uffizi képtár előtt elhaladva, megtekintettük a külső falak szobordíszítését. A lépcsőkön festők rajzoltak, másoltak, festettek, utcazenész énekelt. A járókelők különböző nyelveken szóltak, kommunikáltak egymással. Az emléktárgyakat kínáló árusok portékáik körül foglalatoskodtak. Tárgyi és emberi színes kavalkád.

Aztán előtünt valami különleges, egyedi, sajátságos: a Firenzei Dóm. Az idegenvezető elmondása szerint 50 -féle színes márványberakás díszíti. Még sorba is kellett állni, hogy bejussunk. A templomban elrebegtem egy imát, de inkább látványosságnak éltem meg, mint szent helynek. Fel lehett menni a kupolába, vagy a toronyba, de mivel kevés volt a szabadidő, idős az útitársaság, sok az eddigi járástól megfáradt láb, nem vállalkoztam rá. Talán majd egyszer máskor, ha lesz még egy követvező alkalom.

Volt egy varázsa a belvárosi sétának és előző elgondolásom szerint egy olasz fagyit is elnyaltam, saját kényeztetésemként. Az utcán lefényképeztem valami két kereken guruló közlekedési eszközt, amilyet még eddig sohasem láttam. Elég sebesen lehet vele közlekedni, mert gyerekek védősisakkal használták, ők szülői kísérettel haladtak az utcák kövein.

A napsütötte Firenze után a szállásunk melletti kápolnában volt a mai napi mise, ami egy éve várta, hogy valaki ajtót nyisson rá és Istenhez forduljon benne. Úgy alakult, hogy a kántor mellett álltam így „kórustagként”  szabadon énekelhettem az Úrnak. Záróénekként a Salve Reginát énekeltük. A buszban halkan dúdoltam, de itt már nem kellett visszafogjam magam, szívből énekelhettem hangosan és együtt dícsérhettük Máriát.

A szálloda nagyon szép, tágas, ízléses, modern. Jó meleg is van, ami most a hűlésem miatt jólesik. A fürdőszobában is tágas hely van, mivel tolókocsival közlekedőknek készült ez a lakosztály. De ami ennél jobb a csodaszép, hófehér szőtt törülköző. Holnap reggel majd Pádua irányába indulunk tovább. A vásárfiák miatt a csomag egyre nő és nehezedik. Még egy éjszaka és a zarándoklat a vége felé közeledik. A mai telt nap után franciaágyban hajtom nyugovóra fejem. Ma szerettem volna valamiről lemondani, de az akaratomról való lemondást még ennél is nehezebbnek éltem meg.

Október 29 szombat

Ködös reggelre virradtunk. Búcsút intettünk az előkelő, elegáns szállodai szobánknak és hazafelé indultunk. A köd elég későre szállt fel, de mire Páduába érkeztünk szépen sütött a nap. Kicsit belekóstoltunk a város hangulatába. Gyalog tettünk meg egy kis részt, kerülgetve a tova igyekvő bicikliseket. A kirakatokban még a süteményeken is Szent Antal képe van. A bazilika impozáns látványt nyújt. De a külső nagyságnál a belső pompa nagyobb. Éppen mise volt a templomban és Alleluját énekeltek. Az Evangélium után egy hófehér hajú és szakállú pap prédikált. Közbe mi az oldalkápolnában nyugvó Szent Antalnál imádkoztunk. Kétfelől megannyi fénykép, tárgy hírdette a szent közbenjárását. Az ereklyéket őrző hajórészben a szent épen maradt nyelvének erekjéje központi helyet foglal el. Mellette volt még a fogsora és a hangképző szerve. Az egyik oldalkápolnában, ami az Osztrák- Magyar Monarhia részére készült, megtekintettük a főhelyen Szent István szobrát és a Szent Erzsébetet ábrázoló falfestést. Jó érzés töltött el, hogy itt Páduában is „otthon vagyunk”, van helyünk. A templomhoz tartozó rendházban, a ferences kolostorokat  jellemző négyszögeltű folyósón, kerengőn mentünk végig. A belsőudvar közepét hatalmas, bimbóval telis-teli magnóliafa uralta. Ilyen üdét és ilyen hatalmasat még sohasem láttam. Magam elé képzeltem, hogy milyen csodálatos lehet, amikor virágba borul és úgy pompázik.

A mai misének egy kis templomszerű kápolna adott helyet. Itt Szent Antalhoz foházkodtunk az énekek soraiaval is. Bonaventúra testvér gondolatai arra buzdítottak, hogy növekedjünk a szeretetben.

Majd átsétáltunk egy hatalmas térre, ami a Prato nevet viseli. Itt több, páduai egyetem híres diákjának és tanárának szobra szegélyezi a teret. Közepén bővízű szökőkút löveli vízsugarait. Páduát elhagyva útunk utolsó látványosságának integetünk.

A napi olvasmánynak része volt a gondolat, hogy mi emberek nem vagyunk egyformák, különbözőek vagyunk. Ezen elmélkedtem útközben, hogy nekem csak saját erőmből és erőfeszítésem árán, nem sikerül elfogadni a másik embert. Ahhoz, hogy a gyenge emberi erőtlenségemen felülemelkedjem, oda már Isten kegyelme kell. Gondviselésszerűen a mára választott mottóm: küldetés, összecsengett a felolvasott evangéliumi szakasszal: Jézus tanítványokat választ, akiket elküld. A saját küldetésemhez kértem ma az égiek és Szent Antal közbenjárását.

Az út végére újra előtűnt a köd és közben beesteledik. A buszban a rózsafűzér után, magyar könnyűzene frissített fel, tette elviselhetőbbé az út további részét. Zarándoklatunk utolsó szállására megfáradtan és éhesen érkezünk. A finom vacsora után, alig vártuk, hogy fáradt tagjainkat reggelig megpihentessük.

Október 30 vasárnap

Harmadik emeleten, tetőtérben aludtam. Nagyon hiányzott egy darabka ég, úgyhogy kinyitottam a tetőtér ablakot. Mivel éppen aznap éjjel hátravitték az órát, odakinnt már világos volt. Vasárnap lévén a város lassan éledezett. Mi pedig útnak indultunk hazafelé. Eleinte még sütött a nap, aztán nyirkos köd takarta be a tájat. Az idegenvezetőnk Rosta Bea még összefoglalta az út jelentősebb állomásait, lépésekben felelevenítve hol jártunk. Ő volt az, aki a napirendet összefogta, biztosította a kereteket, e mellett mesélt a helyekről, azok történetéről, mit érdemes tudni, arról a vidékről, ahol éppen járunk. És mindezt mosolygósan, mindenkire figyelve, amit mindannyian nagyra értékeltünk.

Hogy az út hátralevő része jobban teljen: aki indíttatást érzett rá megosztotta az útitársakkal élményeit, megéléseit, gondolatait. Meghatódva hallgattuk egymás beszámolóit. Az mindenképpen elmondható, hogy ez az út mindenkiben mély nyomokat hagyott. Többször kicsengett a hála ezért a lehetőségért, hogy ide eljuthattunk. A főszervező ferences atyának megköszöntük, hogy megszervezte ezt a zarándoklatot.

Aztán koraestére szétváltak útjaink: elbúcsúztam a csoporttól, az útitársaktól, akik már nem voltak ismeretlenek számomra. Ők még folytatták az utazást tovább egészen a kiindulási pontig Csíksomlyóig.

Sokminden történt, megérintett, hatott rám- ránk ezekben a napokban. Bízom benne, hogy amikor leülepedig az élmény, letisztul mindenki számára az út által Szent Ferenc neki szánt üzenete. A kilenced, kilenc nap után, amikor mindennap vasárnapot éltünk meg, egy zarándoktársat idézve, visszatérünk a hétköznapkba.

Magunkkal visszük Asztrik atya gondolatait a záró miséből: „ A környezetünkben legyünk Isten tanúi, élő reklámja! Jusson eszünkbe a felelősségünk, hogy mások általunk alkotnak képet a Jóistenről és tőlünk függ, hogy ők milyen képet kapnak.”

Tegyünk tehát érte, hogy Isten hiteles tanúi legyünk, kedves szentünk és példaképünk Szent Ferenc útmutatásai szerint!


U.i. Simai Éva osztotta meg élményeit. Hálásan köszönjük a személyes és felüdítő beszámolót.

Mindenszentek estéje

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. november 02.

Árvaságcsökkentőink

„Mert a legárvább, akinek

még halottai sincsenek”

Kányádi Sándor

Ilyen tekintetben nem panaszkodhatunk, halottak vannak, sőt egyre szaporodnak, mégis egyre árvulunk. Nem ellentmondás ez? Szaporodnak a gondozatlan sírok, aminek egyszerű gyakorlati oka, hogy távol vannak azok, akiknek itt kellene lenniük. Nincsenek itt, akiknek itt kellene lenniük. Máshol vannak. Ha akad egy kis idejük, hazaszaladnak a világ valamelyik sarkából, kimennek a temetőbe, gyertyát gyújtanak, beszélgetnek. A kalap a fejen marad, a kéz a zsebben, a gondolat valahol északon, délen egy pénztárcában, ő sem tudja, hogy hol.

Szaporodnak a halottak, de furcsa módon nem a halottaink. Még akkor sem akarjuk a mi halottainknak tudni őket, ha Jandrasics János, Boromisza Tibor püspök, Kovács Gyula kanonok, Meszlényi Gyula püspök és a többi papelőd sírjai mellett megyünk el. Kit érdekel, hogy erre jártak? Kit érdekel, hogy a jó hírt hirdették, hogy kultúrát hoztak ebbe a városba. Mintha teher lenne maiak számára az emlékük is. Mintha pimasz kihívás lenne érdemeikről, áldozatukról, szolgálatukról említést tenni. Nőjön dudva és gaz emlékük fölött is! Mi pedig egyre árvábbak leszünk, egyre inkább köldöknézők, majd vakok, akiknek hiába világít a világ világossága.

Az idei Mindenszentek napjára is rásötétedett a maga rendje és módja szerint, amikor az esti mise után, a Szentlélek templom híveinek derékhada, plébánosuk vezetésével kiment a hídon túli temetőbe, hogy megemlékezzen templomukat építő papjukról Ft. Merk Mihályról, és templomukat felszentelő püspökükről Reizer Pálról.

Kijött az ifjúsági zenekar, melynek tagjai aligha ismerhették Mihály atyát vagy néhai püspökünket. A két síron egyre gyűltek a virágok, egyre erősödött a gyertyák fénye.  Ft. Merlás Tibor plébános úr beszédében elmondta, hogy ez a 13. Mindenszentek napja, amikor a Szentlélek templom hívei kizarándokolnak Mihály atya és 10 esztendeje Püspök Úr sírjához. Hagyomány ez nálunk és lelkiismereti kötelesség, hangsúlyozta Merlás Tibor atya. Ilyenkor megköszönjük a tőlük ránk szállt szép és tiszteletre méltó örökséget, ami figyelmeztetés is arra, hogy felelősséggel kell sáfárkodnunk azzal, és tovább vinnünk a tőlük kapott szellemi, lelki, emberi értékeket. Legyenek ők példák mai papok számára és példájuk képesség- és erőfelmérés mindannyiunk számára. Próbáljuk meg túlhaladni őket, mint a becsületes jó atléta az előd eredményeit. Mihály atya miséin, az általa szervezett hit-vallás vagy kulturális jellegű rendezvényeken állóhely sem volt a Szent Család vagy a Szentlélek templomban. Reggeltől késő éjszakáig zajlott a nem is zajtalan élet plébániáján.

A sokak számára ma is nehezen befogadható Pilinszky költészetét tárgyaló esten zsúfolt ház gyűlt össze a még fűtetlen Szentlélek templomban, télvíz idején. Bár csak a Pilinszky-költészet ismertsége lenne a nagy tömeg jelenlétének oka, sajnos nem, de annál nagyobb érdeme Merk Mihálynak, hogy telt házat varázsolt, hogy szebb lett életünk egy tartalmas estével.

Feltolulnak az emlékek, jelenetek, mondatok, helyzetek, tekintetek mosolyok vagy összevont szemöldökök. Az évek során kettejük emléke átértékelődött személyes szeretteink sorába. Itt jártak közöttünk, illetve mi körülöttük, és szavukat hallgatva a kezük nyomán teremtett mikrovilágban szép pillanatokat élhettünk át. Kalaplevéve köszönjük meg, és újból és újból ígéretet teszünk arra, hogy igyekszünk felnőni a folytatásra és felnőni hozzájuk. Ők a mi halottaink, ők a mi árvaságcsökkentőink. Ők, akik ma is hatnak, ők, akik ma is dolgoznak és dolgoztatnak, mi pedig évről évre vigyázunk rájuk, leporoljuk az emlékükre telepedő feledést, sugallja Merlás Tibor plébános beszédében.

Felhangzik a gitárzenekaron „Terád vár egy szép ország… Krisztus vár ott rád …” Égnek a gyertyák, él Krisztus világossága. A tanítók elmosolyodnak valahol egy csillagon. Nem vagyunk egyedül.

Csirák Csaba

U.i. A Képgalériában további képeket tekinthetsz meg, amelyeket Mares Sándor készített és bocsátott rendelkezésünkre. Köszönet érte!

Elválni – Feladni?? Elgondolkodtató írás…

admin | Gondolatok, írások | 2011. október 27.

Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam
a kezét és azt mondtam, “Szeretnék valamit elmondani”. Ő leült és
csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele
tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan.
Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte,
miért?
Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám
üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással.
Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem
igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam!
Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy
megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át.
Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az
életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét,
forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már
Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosan az volt, amire
számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra.
A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt
most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem
vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert
fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt,
úgyhogy megfordultam és aludtam tovább.
Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap
felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt,
mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges.
Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és
nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal.
Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel,
ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába.
Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a
karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd
megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem,
beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és
azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell
néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan.
Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem,
hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan
sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A
szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz,
több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és
gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam,
kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a
munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig.
A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg
alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az
arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy
percig azon gondolkodtam, mit tettem vele.
A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta
meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből.
Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint
erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban
vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek.
Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem
talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt.
Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre
könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem … óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a
szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét.
A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy
kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját,
élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiunknak, hogy jöjjön
közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy
az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam,
kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai
lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont
olyan volt, mint az esküvőnk napján.
De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a
karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az
iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre,
hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig … gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az
ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek,
meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni.
Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte.
Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A
házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró
részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól
kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig
kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket.
Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és
zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az
eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden
reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam
az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam – holtan.
A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva
Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg
akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig
visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok.
Életetek apró részletei azok, amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház,
nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot,
de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a
házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért,
amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog
házasságotok!
Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.

Forras:
 http://www.ma-fia.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=333%3Aerdemes-elolvasni&catid=41%3Agondolatok&Itemid=61&lang=hu

Mókázó generációk egy megkésett beszámolóban

admin | Gondolatok, írások | 2011. szeptember 18.


Pár héttel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy együtt kirándulhattam a Szentlélek plébánia fiatal csapatának egy részével. Izgalommal töltött el a várakozás már hónapokkal a kirándulás előtt. Felemás érzések voltak bennem, hisz a társaság nagyjából két generációra oszlott: egy része fiatal, 15-16 éves, míg a másik része idősebb, 25 év körüli vagy fiatal családos. Ezutóbbiakat jól ismerem, velük nőttem fel, gyakran beszelgettünk és, hogy őszinte legyek, nagyon hiányzott már egy kirándulás velük, amikor egész nap együtt vagyunk, közös élményeket élünk meg, szórakozunk és nevetünk, egyszóval feltöltjük azt a képzeletbeli zsákot, amelyből minden barátság töltekezik, de amelyet időről időre tele kell tölteni egymásnak szentelt hasznos idővel. Hosszú idő óta nem voltunk már együtt kirándulni, így hát volt hely bőven abban a bizonyos zsákban.

Ami a csapat első részét illeti, nos ezügyben is várakozással tekintettem az együtt töltött napok felé. A fiatalabbakat nem ismertem, hisz vagy akkor kerültek a közösségbe miután én elkerültem belőle, vagy az én időmben még 7-8 évesek voltak, így nem volt sok közös témánk. Azt viszont tudtam és láttam, hogy most már ők azok közé tartoznak, akik nap mint nap hozzáteszik a maguk kincseit, tehetségét és értékes idejét a plébániai közösség életéhez és a fiatal csoport magját képezik. Épp ezért kiváncsian vártam, hogy megismerjem őket és hogy elmondjam nekik, jól csináljátok! Számomra a kirándulás egyik legfontosabb mozzanata volt, hogy közelebb kerültem ezekhez a fiatalokhoz. Láthattam, milyen jó csapatot alkotnak, összetartanak, jól szórakoznak együtt, de ők is nyitottak felénk, idősebbek felé, így eltünt az a generációk közti szakadék, ami ilyenkor elő szokott jönni. Néha nosztalgikus érzéssel figyeltem, ahogy zsonglőrködnek a gitárral, beszélnek a filmekről, játékokról, iskoláról és a plébánián zajló életről.

Nagyon jól össze tudott forrni a két generáció, nem voltak sértődések vagy durcáskodások, ami nagyon nagy dolog. Egyutt csúsztunk a strandon a csúszdán, kicsi és nagy (na persze, mint mindig, most is Tibor atya adta az igazi lendületet), néhany fiatallal együtt ugráltunk le a trambulinról, együtt mutattunk be egy gyönyörű misét Passauban, Boldog Gizella sírjánál, együtt fagyoskodtunk egy ausztriai jégbarlangban az Alpok szívében, együtt grilleztünk, kártyáztunk és sokszor éjszakáig beszélgettünk, együtt. Azért hangsúlyozom ki az együtt szót, mert ez a legfontosabb az egészben, hogy együtt voltunk, hogy mindezeket együtt éltük át. Ezután, ha hazamegyek, és odamegyek valamelyik fiatal vagy idősebb mellé, teljesen máskent kezdünk beszélgetni, hisz vannak közös élményeink, emlékek, amelyek összekötnek bennünket, amelyek táplálják a barátságot.

Ezúton is szeretném megköszönni az Atyának a lehetőséget, amelyet biztosított számunkra és a németországi jóakaróinknak a kedvességet és az önzetlenséget. A Jóisten fizesse meg mindannyiuknak és kamatostól adja vissza.

Lakatos Levente

Templom búcsú és ezüstmise Sárközújlakon

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. szeptember 18.

Sárközújlak, 2011. szeptember 14.

Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe – Ezüstmise


Bevezető:

100 esztendős templomunk történelmébe a mai napon egy szerény emlékezés is belesimul. 25 esztendővel ezelőtt, 1986 júliusában első ünnepélyes szentmisémet, primíciámat tarthattam ebben a templomban. S természetes, hogy ma, amikor itt állok, emlékek és szinte elviselhetetlennek tűnő élmények sokasága kavarog bennem. Itt vannak velem és bennem gyermekkorom csodálatos élményei a hittanórákról, Vajda Imre atya közvetlenségéről. Élmények Merk Mihály atya mindent a sarkából kiforgató lendületéről és lelkesedéséről. Kispapoknak és ifjú kollégának is mondom, Atyát kisiskolásként a vasárnapi öt szentmisére végig elkísértük. 3 hónap alatt közös összefogással a plébániát teljesen átépítettük. Ebben az időben fogant meg bennem a papi hivatásnak a gondolata. Aztán pedig nagyon nagy hálával gondolok Áib Sándor atyára /+1996.12.10/, aki elindított és kísért hivatásom útján. Eleven bennem az első találkozás, amikor Mihály atya kezembe nyomta Sándor atya elromlott óráját e szavak kíséretében: „Tibi majd elviszi megjavítani. Eddig én vigyáztam rá, most te vigyázz rá!”  Köszönöm!

Mai ünnepi és hálaadó szentmisémben, itt Sárközújlakon, elsősorban az ő személyes példájukat, hűségüket és elkötelezettségüket szeretném megköszönni a jó Istennek. Azokat a lelki jegyeket, melyeket észrevétlenül beleégettek személyiségembe. Természetesen nagy hálával és szeretettel gondolok mindazokra, élőkre és elhunytakra, akik szüleim, bátyám és családja mellett, szintén kísértek és alakítottak engem. Nusi néni, egykori egyháztanácsosok, a papi hivatásért sokat imádkozó kedves hívek. A szülőföld iránti kimondhatatlan szeretet és megbecsülés hozott engem is ide, templomunk búcsújára.

A szentmise, az eucharisztia ünneplése hálát jelent. S voltaképpen a hálám szerény válasz Isten örök szeretetére: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen!”

S mert a hála csakis a tiszta szívből törhet elő, csendesedjünk el, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, bánjuk meg bűneinket. Egyben pedig ünnepeljük Isten örök ajándékozó szeretetét!

Elmélkedés:

Kedves Testvérek! Zsúfolásig megtelt ma templomunk, s ez nem véletlen. Itt vagyunk, hiszen e templomnak ma búcsú ünnepe van. Ez esztendő június 19-én már találkoztunk, amikor az esperesi napok keretében templom felszentelésének 100-ik évfordulóját ünnepeltük. A pápai tizedjegyzék tanúsága szerint Sárközön és Újlakon már 1334 illetve 1332-ben plébániák és természetesen templomok voltak. A második templomot mindkét településen Báthory Zsuzsanna építtette. A reformáció idején megszűnt a két plébánia. Sárközön 250 évig nem voltak katolikusok. 1797-99-ben báró Vécsei László 350 római- és 100 görög katolikus szlovák családot telepített Sárközre Zemplény és Ung vármegyékből. A harmadik templomot báró Vécsey István és Vécsey Miklós építtette 1799-ben. Majd Vécsey László lebontatta és 1909-11 között építtette újra.  A templomot 1911. augusztus 20-án szentelték fel, majd 1980-ban restaurálták kívülről, belsejét 1993-ban festették ki. Mostani állapotát 2007-ben nyerte el az új tetővel és torony festéssel.

Egy ideje nagyon sokat foglalkoztat egy gondolat, melyet egyetlen szóban így tudnék megfogalmazni: gyökerek. Pontosabban gyökereink tisztázása. Nem hunyhatunk szemet a nagy igazság fölött: csak annak a közösségnek van jövője, amely tisztán látja és vállalja múltját. Igen, határozottan fontos gyökereink tisztázása. Tudnunk kell, hogy kik is vagyunk valójában. S ettől a felismeréstől nem kell félnünk! Mi több, bátran és büszkén vállalnunk kell!

Nyilván a visszatekintés, nosztalgia önmagában nem elég. Vajmi kevés lenne, ha csak a múlt emlékeit hívnánk ma segítségül, ha csak abból szeretnénk erőt meríteni a mai nap, hogy milyen is volt az élet itt Sárközújlakon évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Másrészt fejet akarunk hajtani e templom előtt, mert értéket megőrző és közvetítő tevékenysége felbecsülhetetlen kincs! E templom sugározta lelkiség vonásait magunkban hordozzuk, bárhol éljünk is, határon belül, vagy távol az otthontól. S azt hiszem, minél inkább nagyobb a már megtett út, annál inkább érezzük ennek a helynek a fontosságát, ahonnan életünk, sorsunk elindult évekkel, évtizedekkel ezelőtt.

A mai búcsú ünnep figyelmünk középpontjába egy épületet állít. Egy templomot ünneplünk, amely kövekből, téglákból áll: fundamentummal, falakkal, tetővel. Kedves búcsús Testvérek! Sokat töprengtem azon, hogy ha nektek, sárközújlakiaknak meg kellene nevezni egy helyet, egy épületet ebben a faluban/városban, akkor melyik lehetne az? Származástok és neveltetésetek okán azt hiszem nagyon sokan, talán mind e templomot jelölnétek meg. Hiszen a magatok lelkiségének kialakításában is meghatározó szerepe és helye van ennek a templomnak. Innen indult el istengyermeki életetek a keresztség szentségében, itt sajátítottátok el keresztény hiteteknek alapismereteit, itt raktátok le azokat az alapokat és pilléreket, amelyekre építhettetek a múltban, itt alakítottátok ki azt az erkölcsi értékrendet, amely mindig iránytű is számotokra, bárhol éljetek is… Igen, e templom számotokra felbecsülhetetlen érték! Legyetek erre nagyon büszkék!

Egyik kedves hívem, aki rendszerességgel munkát vállal külföldön, teljesen idegen környezetben, mondta a következőket: „Atya, mindent el tudok fogadni és el tudok viselni. Nincs is semmi gond ezzel. Csak a templom hiányzik nagyon! Csak a vasárnapi szentmisék nyújtotta élmények velem lehetnének! „ S hiszem, hogy szavai őszinték, nem játszotta meg magát. Valaki, akinek nagyon hiányzik messze idegenben a templom és közösség.

Mennyire fontos lenne ma nekünk is felismerni ennek az igazságnak a súlyát és mély tartalmát! Kérdezlek hát: Ez valóban a Te templomod? Ez lelki életednek origója? Végig kísér e helynek szellemisége – spiritus loci-ja? Szent Péter apostol félre érthetetlenül fogalmaz: „Emelkedjetek élő kövekké Isten templomában, hogy Istennek jó illatú áldozatot mutassatok be.” Megszívlelendő továbbá Szent Pál apostol figyelmeztetése is: „Testvérek, ti vagytok Isten épülete, Jézus Krisztus az alap, s ti erre épültök rá. Ti vagytok Isten temploma!”

A nyár folyamán egy 33 fős Kolpingos ifi csapatot kísértem el Németországba két hetes táborba, Wiesbaden közelébe. A megérkezést követő napon az ottani kerületi esperessel is találkoztam, s az atya többek között arról számolt be, hogy csak ott a környéken hány templomot és közösséget vontak össze. A templomok új funkciókat kaptak, nincs már rá szükség. Önkénytelenül is magunkra gondoltam: ez lenne a mi jövőnk is? Igen. A szekularizáció, elvilágiasodás szelleme könyörtelenül végig söpör körünkben is. Magunkról, magam közösségéről beszélek: jóval kevesebb fiatal és felnőtt számára érték mára a templom, a vasárnapi szentmise. Jóval kevesebb számára megtartó erő a keresztény erkölcsi értékrend. Könnyen fölmentjük magunkat, ha templomról, szentmiséről, határozott erkölcsi normákról van szó. Ilyen a világ, s nincs mit tennünk. Évekkel ezelőtt egyfajta sajnálkozásban néztem külföldön élő rokonaim és barátaim tehetetlenségét, ha vasárnapról, szentmisékről, avagy erkölcsi elvekről volt szó. S ma ugyan az a helyzet nálunk is. S mi is éppen úgy magyarázzuk bizonyítványunkat. Az ünnep nyújtotta hangulaton túl a kérdés válaszra vár: Mi van lelked templomával? Ne kergesd magad zsákutcába, légy őszinte! Hol van a Te kiinduló pontod? Ahonnan és ahová elindul és visszatér minden.

A következtetés világos mindannyiunk számára: e templom mindig is az a hely marad, ahol megújulhat életünk. Évek során megkopunk, még ha nehezen is akarjuk elfogadni. Fogyatkozik lelkesedésünk, olykor hitünk is meginog. Miközben világunk büszke vívmányaira és határokat megsemmisítő eredményeire, az ember magára marad. Minél több a kommunikációs lehetősége, annál inkább szótlanabb marad. Egy ideig elég önmagának, s aztán úgy érzi, mindenki elfordult tőle, nincs senkije. Büszke civilizációnk büntetése ez! Önmagában véve nincs ebben semmi különös. Fontos, hogy érezzük a megújulás szükségességét!

Kicsiny gyermekként számomra lehető legtermészetesebb volt, hogy minden katolikus templomban a főoltár kép a keresztre feszített Jézus Krisztust ábrázolja. Aztán később rá kellett döbbennem, hogy nem így van! Ma, amikor a Szent Kereszt felmagasztalásának van az ünnepe, templomunk búcsú ünnepe, önkéntelenül is megelevenedik a Szent Kereszt tanítása, misztériuma: Isten emberek iránti végtelen szeretete a keresztre feszített Jézus Krisztus által.

A mai ünnep tehát ismételten a Szeretet ünnepe, amely a Kereszten lett nyilvánvalóvá. Érthető hát, hogy ma erőt kell merítenünk a Szent Kereszt tanításából. Csakis a szeretetben gyökerező és szeretetből táplálkozó életnek van értelme. Élet másokért, másokkal. Szeretetben. Ma úgy kell majd kilépnünk e templomból, hogy mi is ennek a felismert tanításnak akarunk hűséges és hiteles tanúi lenni.

Templom – gyökerek – közösség – életed temploma – búcsú – megújulás – élet szeretetben. Néhány szó, fogalom, s a benne élő valóság, kihívás és biztatás. Köszönöm a megtisztelő figyelmet. D. a J. Kr.!

Merlás Tibor, plébános

Csirák Csaba gondolatai az eskütétel kapcsán

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. augusztus 17.

Örvendező szívek a könnycseppek mögött

Amikor Nagyboldogasszony ünnepén a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyházban a szentmise kezdetét jelző csengő szavára felállt a templomot zsúfolásig megtöltő hívek serege, a feleségem hozzám hajolt és a fülembe súgta „most nem sírunk, most örülünk”. Nehéz volt betartani az önfegyelemre intést, amikor felbúgott az orgona, feltűnt a kereszt, majd a magyar állami zászló, a pápai és a Kolping- zászló kíséretében, aztán az asszisztencia, a papság és végül a főcelebráns Ft. Merlás Tibor, a mi plébánosunk, a Romániai Kolping Szövetség főprézese.

Előzmények

Mi szatmárnémetiek, mint a határ menti települések lakói általában, toldozott-foltozott lélekkel éltük meg a Vasgárda és a kommunizmus magyar gyűlölő dühöngéseit. A magyar családok lelki-szellemi élete a könyv, a templom, a színház mellett a magyar rádiók és televíziók műsoraiból táplálkozott (új könyvekből és friss magyarországi sajtóból nem, mert azt elkobozták a határon és meghurcoltak miatta).  Két lábbal Szatmárnémetiben, lélekben az egyetemes magyar kultúrában éltünk. Pedig neveinkről már lehullottak az ékezetek, már a Kissből Chiș lett, már alig ismertünk magunkra.

Az 1989-es rendszerváltással változott a helyzetünk, de távolról sem oldódott meg. Még mindég mérhetetlenül sok életerőt kell fordítanunk magyarságunk és hitünk megóvására, és mindennapi megélésére. A Magyar Igazolvány bevezetésekor végtelenül boldogok voltunk. Azt mondtuk ez fölülmúlhatatlan! Azon a Mohácsra emlékeztető december 5-én nemzettársaink aláztak meg minket és velünk együtt önmagukat is; közönyükkel és „Nem” szavazatukkal. Akkor végképp meggyőződhettünk arról, hogy soha senki nem tett, és nem tesz annyit magyarságunk javára, mint a nemzeti ügyekben misszióslelkületű Orbán-kormány. És most önmagát múlta fölül! Bárhol vannak magyarok a világon, élhetnek az „Egyszerűsített honosítás” lehetőségével.

A lelkes „szentlelkesek”és lelkes segítők

A Szatmárnémeti Szentlélek plébánia híveinek egy csoportjával elhatároztuk, hogy az „Egyszerűsített honosítás” –t együtt kérjük, és együtt tesszük le az állampolgári esküt. Ft. Merlás Tibor plébános augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony ünnepét választotta a honpolgári eskü letételének időpontjául. A tervet tett követte. Veres Kupán Enikő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Szatmár megyei elnöke, munkatársaival kiszállt a Szentlélek templom Merk Mihály termébe, hogy az iratok szabályszerű kitöltésében segítsen. Mivel a nyíregyházi polgármesteri hivatal és a kormányablak meghatározott számú ügyféllel képes foglalkozni ugyanazon a napon, két alkalommal, április 5-én és 12-én adtuk le kérelmeinket az EMNT megyei elnökének kíséretében. Teltek a hetek, hónapok, és nőtt a várakozás okozta izgatom és feszültség. Jöttek jó és rossz hírek. Végül célba jutottunk. Nagyboldogasszony napján 60 „szentlelkes” narancsszínű sállal a nyakában egy autóbusszal megérkezett Nyíregyházára és bevonulhatott a Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyházba eskütételre. És megszólalt az ünnepi szentmise kezdetét jelző csengő.

Köszönjük a nyíregyházi polgármesteri hivatal, a kormányablak tisztviselőinek, hogy fel tudtak nőni az ügyhöz. Köszönjük, hogy a polgármesteri hivatal vezetői, dr. Kovács Ferenc polgármester úrral és Kósa Tímea alpolgármester asszonnyal az élen, segítettek kétszeres ünneppé tenni számunkra 2011. augusztus 15. Nagyboldogasszony napját. Köszönjük az EMNT Szatmár megyei elnökének, Veres Kupán Enikőnek, hogy segített kivívni az ünnepi eskütételt. Köszönjük Toró T. Tibor elnök úrnak, Tőkés László elnök úrnak, az Európai Parlament alelnökének segítő közbenjárását az akadályok elhárításában. Mert voltak akadályok. Külön köszönjük dr. Nagyhajú Béla, vezető-főtanácsos minisztériumi főosztályvezető honosítási igazgató úr gyors és hatékony közbenjárását, hogy végül mi hatvanan együtt elutazhattunk Nyíregyházára, az ünnepi eseményre.

A szentmise

Csupa „leg”. A legnagyobb pompával zajlott. A nyíregyházi polgármesteri hivatal legmagasabb szinten képviseltette magát. Országgyűlési képviselők, egyházi és civil közösségek, szervezetek, lovagrendek képviselői jelentek meg a templomban. Ott volt a Magyar Kolping Szövetség országos vezetőségének képviselete és több vidéki Kolping egyesület, mint Debrecen, Nagykálló és a vendéglátó Nyíregyháza csapata stb. Ott volt velünk az ügy alázatos szolgája Veres Kupán Enikő és férje.

Ebben az emelkedett hangulatban lépett a szószékhez Ft. Merlás Tibor. Az ünnep és az ünnepi esemény párhuzamairól beszélt. „Gondviselésszerű, hogy állampolgársági eskünket itt, a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyházban tehetjük le. Eskütételünk önfelajánlás a magunk olykori kilátástalanságában és reménytelenségében. Mi is valljuk, hogy Máriára bizton számíthatunk, általa és vele könnyebb utunk van az Atyához.” Mária volt az első ember, akit nagy hite megszabadított az örökhaláltól. Példájából láthatjuk, hogy „van feltámadás, és van jutalom! Isten ingyenes ajándéka teremtménye, az ember számára.” biztatott Tibor atya. Tagadhatatlan, hogy a magyar állampolgárság felé vezető úton „Próbáltak minket összeuszítani, szembe állítani és megosztani. Gonosz erők ármánykodása volt ez, sikertelenül.” Majd így folytatta „Évtizedek fájdalma, kudarca, reményteli várakozása, a nagy harc, melyet meg kellett vívnunk. Nem volt felesleges, mára gyümölcsöt termett. Hála és köszönet érte.” Beszéde végén ő is kitért a lelkekben viharzó kifejezhetetlenre. „Sokan megszólítottak engem is ezekben a napokban itt az anyaországban és odahaza is, hogy mit érzek. S nem tudtam elmondani, mert a szavak most kevesek. Bennem és bennünk nagyon nagy a hála azokért, akik továbbra is Testvérnek, honfitársnak, állampolgárnak tekintenek bennünket.”

Az eskütétel

A Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyházban köszönetet mondtunk Urunknak visszakapott magyar állampolgárságunkért. Az eskütétel ünnepi pillanatára plébánosunk már papi civilben ült köztünk, nyakában a narancsszínű sállal és együtt mondtunk Kósa Tímea alpolgármester asszony után  „… esküszöm, hogy Magyarországot hazámnak tekintem…”  Aztán a Himnusz következett sok száz torokból. Családonként járultunk a népi  motívumokkal díszített abrosszal borított asztalhoz, hogy átvegyük dr. Kovács Ferenc polgármester úrtól a Honosítási okiratot. Ebben már visszakerültek neveinkre az ékezetek, visszakaptuk neveinket, úgy hogy bármelyik ősünk reánk ismerhet. Nehéz volt betartani a mise elején kapott tanácsot „most nem sírunk, most örülünk” Nem csak az eskütevők szemeiből potyogtak a könnyek, hanem az esemény megtisztelő helyiekéből is. Ezekben a pillanatokban csak könnyekkel lehetett kifejezni azt az örömöt, amit a magyar állampolgárság elnyerése számunkra jelent. Itt kikívánkoznak a köszönet és a hála szavai. Köszönjük a magyar kormánynak, a magyar törvényhozóknak, hogy hozzásegítettek minket ahhoz, hogy visszakapjuk önmagunkat.

A Szózat eléneklése után Balázs Gergőt jelentette be Merlás atya, aki nagy költőnk, Dsida „Tekintet nélkül” című versével emlékeztetett mindenkit: két eszmét egyformán szolgálni nem lehet!

A nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyház örökre bevésődött 60 szatmárnémeti lakos szívébe. Legszebb emlékeink között őrizzük ezt a templomot, ezt a napot. Köszönjük János atya, plébános úrnak, hogy befogadott bennünket, hogy velünk ünnepelt. Köszönjük Magyarok Nagyasszonya Székesegyház híveinek, a helyi Kolping közösségnek a testvéri vendégszeretetét és a vele járó sok-sok munkát.

Történhetett volna másképpen is, mint ahogy az esetek 99 százalékában történik is. Polgármesteri hivatal, nagyon kedves polgármester, sok mosoly, eskü, himnusz, mosoly, pezsgő, búcsú, úgy ahogy annak lennie kell egy önmagára adó hivatalban. A mi történetünkben volt egy közösségi akarat, és volt egy pap, aki nem sajnálta a sok vesződést, utánajárást, munkát, hogy hívei és maga számára örökké emlékezetessé tegye 2011. augusztus 15. Nagyboldogasszony és eskütételünk ünnepét. Köszönjük Atya!

Csirák Csaba

Az állampolgári eskütételen elhangzott elmélkedés

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. augusztus 16.

Kedves ünneplő Testvérek! – Nyíregyháza, 2011. augusztus 15.

Meghatódottság érzésével állok itt hatvan Testvéremnek kíséretében, Szatmárnémetiből, a Szentlélek Plébániáról, a Nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya társszékesegyház Nagyboldogasszonyi ünnepi szentmiséjén. Ismételten úgy érzem, hogy a szavak, amelyek amúgy szabadon szárnyalhatnak és képesek visszaadni gondolatainkat, most éppenséggel korlátot jelentenek. Igen, a szó ma nagyon kevés és csak részben adja vissza azokat az érzéseket, amelyekkel szívünkben itt állunk előttetek. Mi itt, hatvanan egytől egyig úgy érezzük, hogy egy nagy álom vált ma valóra. Megcsípjük magunkat, hogy elhiggyük, ez nem csupán álom, hanem valóság! Egy nagy álom, egy rég várt álom valóra válása!

Augusztus 15-e van, a legnagyobb Mária ünnep a katolikus Egyházban. Mária halálának, illetve test szerinti mennybevitelének ünnepe: Mária mennybevétele. 1950. november 1-én hirdette ki XII. Piusz pápa a Szűzanya test szerinti megdicsőülésének hittételét: „Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe”. A keleti Egyházban rövidesen az efezusi zsinat (431) után bevezették az ünnepet. Mauricius császár pedig állami ünneppé tette augusztus 15-ét. A római Egyházban a 7. századtól ünnep a mai nap. Krisztus, „a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte… elsőszülött a halottak közül (Kol 1,15.18) nem hagyta, hogy édesanyja teste az enyészeté legyen a mennyország Királynőjévé tette őt Isten.

S hogy egy kicsit jobban megértsük magát az ünnepet, illetve annak lényegét a magunk szemszögéből, ne feledjük, néhány esztendővel a II. Világháború után vagyunk. Európában eléggé nagy a zűrzavar, senki sem lát tisztán és világosan. Vannak győztesek és vesztesek, sokak igazságérzete sérül, minden jogorvoslat nélkül. Minden bizonnyal Európa népei számára nagy a veszteség. A keleti tömb az új ideológiával, s annak elsöprő erejével találja szembe magát. Szerzetesrendeket oszlatnak fel, az Egyház vagyonát alaposan megkurtítják, iskoláikat államosítják. Elhurcolások, deportálások, munkatáborok. Keresztény országok legnagyobb kincsét, erkölcsi tartását próbálják elvenni tőlük. S ebben a közegben e dogma kihirdetése úgy gondolom, hogy túlmutat teológiai tartalmán. Üzenet a totalitárius rendszerben élő nemzetek számára, hogy van feltámadás, és van jutalom! Isten ingyenes ajándéka teremtménye, az ember számára.

Mária testben és lélekben történő megdicsőülése elővételezése a mi örök sorsunknak is. Ahogyan a mai szentmise első könyörgése fogalmaz: add, hogy mindenkor az odafönt valókra törekedjünk, és egykor vele együtt részesei lehessünk dicsőségednek. A Jelenések könyvéből felolvasott látomás egy harcot ír le, amely a fiú gyermekét megszülő Asszony és a sárkány között zajlik. Nem más ez, mint annak a harcnak érzékeltetése, mely jó és rossz, igazság és hazugság, szépség és gonoszság, szeretet és gyűlölet között folyik állandó jelleggel. S végül győz a jóság, a szentség, az igazság, a szépség, a szeretet! Éreznünk kell, hogy mennyi erő és biztatás árad e néhány sorból, s természetesen a mai ünnepből. Az Istent szeretőknek minden a javukra válik, valljuk mi is Szent Pál apostollal (Róm 8,28). Aki ezzel a hittel él, képes minden ellenségét, utolsó ellenségét a halált is megsemmisíteni, mert hisz Isten Krisztus „hatalma alá vetett mindent”.

Az elhangzott evangélium pedig az egyik legszebb találkozást írja le, Mária és Erzsébet találkozását. Mária, a Krisztus hordozó, örömmel indul el, hogy felkeresse Erzsébetet, aki szintén áldott állapotban van, gyermeket vár. Hisz Erzsébet számára is a nagy álom valóra válása közeleg: a megfogant élet nemsokára megszületik. Mária pedig megy, mert Erzsébetnek segítségre van szüksége. S ekkor már nem kell kérdezgetni, nem kell méricskélni. Helyette tettekre, azaz cselekvésre van szükség. Mária ezt az utat választja!

Kitörő örömének hangot is ad, s ekkor hangzik el a legszebb magasztaló és dicsőítő imádság, ének, a Magnificat, Magasztalja lelkem az Urat…

A hagyomány szerint országalapító Szent István királyunk 1038-ban, halálát megelőzően a Boldogságos Szűz Máriának ajánlja országát. Ezért Mária Magyarország patrónusa, Patrona Hungariae. Kilátástalannak és reménytelennek látta országa sorsát, megoldást égi édesanyánktól, Máriától várt és remélt.

Gondviselésszerű, hogy állampolgársági eskünket itt, a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya társszékesegyházban tehetjük le. Eskütételünk egyfajta önfelajánlás. A magunk olykori kilátástalanságában és reménytelenségében. Mi is valljuk, hogy Máriára bizton számíthatunk, általa és vele könnyebb utunk van az Atyához.

Kedves ünneplő Testvérek! Olyan jó most kimondani és ízlelgetni e szavakat, s benne különösen a Testvér szót. Próbáltak minket összeuszítani, szembe állítani és megosztani. Gonosz erők ármánykodása volt ez, sikertelenül.

Évtizedek fájdalma, kudarca, reményteli várakozása, a nagy harc, melyet meg kellett vívnunk, nem volt felesleges, mára gyümölcsöt termett. Hála és köszönet érte. Sokan megszólítottak engem is ezekben a napokban itt az anyaországban és odahaza is, hogy mit érzek. S nem tudtam elmondani, mert a szavak most kevesek. Bennem és bennünk nagyon nagy a hála azokért, akik továbbra is Testvérnek, honfitársnak, állampolgárnak tekintenek bennünket. S a mai jeles és számunkra minden bizonnyal örökre emlékezetes ünnepen lehetővé tették, hogy e hálaadó szentmisét követően esküt tehessünk.

Mennybe fölvétetett Máriához hasonlóan ma mi is háladalt zengünk. A szentmise, az eukarisztia ünneplése hálaadást jelent. Mária példája szerint mi is Krisztus hordozók akarunk maradni, keresztényként és immár hivatalosan magyarként is. Köszönöm, köszönjük!

Egyben köszönöm a megtisztelő és kitüntető figyelmet és lehetőséget.

Meghívó az állampolgári eskütételre

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. augusztus 14.

Örömmel jelzem, hogy augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Plébániánkról mintegy hatvan személy fog magyar állampolgársági esküt tenni.

A helyszín a Nyíregyház-i Magyarok Nagyasszony Társszékesegyház. Örömben és izgatottan készülünk e jeles és egyben történelmi eseményre.

Merlás Tibor, plébános

Seffer Dániel elmélkedése Vass Lóránd primiciáján

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. július 13.

Ha megérint az Isten…

Primiciára

Kedves újmisés barátom Lóri, kedves paptestvérek, diakónusok, kispapok kedves ünneplő közösség. Gondolom, többen közülünk átélték már azt a csodálatos tapasztalatot, Szentírásolvasás közben, mikor úgy éreztük, egy – egy rész mintha csak rólunk szólna. A Bibliai történetek szereplőiben is sokszor ismertünk magunkra, ilyenkor vált igazán húsba vágóvá, aktuálissá Isten Igéje a számunkra. Valahányszor Jeremiás próféta meghívás történetével találkozom, melyet az I. olvasmányban olvastunk fel, mintha a sajátomat hallanám, biztosan így van vele más pap bácsi is, és gondolom Lóri veled sem történt másként. Érdemes megfigyelni, milyen kifejező képet használ az Ószövetség Isten és az ember közötti találkozás leírására, illetve egyes meghívás történetekben. Isten, vagy Isten angyala megérinti azokat, akiknek különleges hívatást szánt. A héten olvastuk a Teremtés könyvében Jákob történetét, Jákob csípőjét megérintette az Úr, majd áldásában részesül, mert hősiesen küzdött Istennel és emberrel, és győzött, ettől kezdve hívják őt Izraelnek. Izajás próféta meghívásakor, egy szeráf érinti meg izzó parázzsal a próféta száját, ezután megtisztulva bátran áll Isten elé, Itt vagyok én, engem küldj a néphez! (Iz 6, 6-7) De Dániel próféta is hasonló élményekben részesül látomásaiban: Amikor remeg a térde, és szólni sem mer, egy emberfiához hasonló alak érinti meg az ajkát, erő és bátorság tölti el, ahhoz, hogy beszélni tudjon.

I. Ezek alapján, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a pap is az – az ember, akit különleges módon megérintett az Isten. Bár több meghívás történetről is olvashatunk, de úgy érzem az egész Bibliában egyedülálló Jeremiás meghívása. Isten már születése előtt meghívta, kiválasztotta a prófétát. Még mielőtt megalkotta ismerte, mielőtt megszületett már fölszentelte az Úr. Egyszóval Jeremiást prófétának teremtette az Isten. Nagyon mély, erős kapcsolatra utalnak ezek a szavak Isten és Jeremiás között. Biztosan sokan mondták már rólad is, kedves Lóri, hogy téged az Isten is papnak teremtett, nem véletlenül, hiszen megéreztek valamit abból a szoros kapcsolatból, ami közted és Isten között áll fent. Mindannyian, akik a Szentlélek plébániához tartoznak, velem együtt megerősíthetik, hogy az oltár körül érezted jól magad, Istenhez közel.

És hiszem, itt hallottad meg te is azt a hangot, ami Jeremiást is megszólította: „Mielőtt megformáltalak, ismertelek, prófétául rendeltelek a nemzetek számára”. (Jer 1, 4-5) De jól tudjuk, ahhoz, hogy valaki azzá váljon, amire őt Isten szánta, Igent kell mondani a meghívásra. Ez az, ami nem is olyan könnyű, amihez nem kis bátorság kell. Jeremiásban egy belső küzdelem kezdődik el: vajon jól hallottam, amit hallottam, vajon jól érzem azt, amit érzek, nem vagyok-e túl fiatal ehhez a feladathoz, tudok-e úgy beszélni, hogy az emberek figyeljenek rám? De Isten megerősíti. Ne mentegetőzz annyit, és ne mond, túl fiatal vagyok, hanem menj el, ahová küldelek. Ne félj, én veled vagyok. Majd az Úr megérinti Jeremiás ajkát, szájába adja igéjét, hogy a próféta teljesíteni tudja küldetését.

Amikor Isten meghív egy fiatalt, hasonló folyamatok zajlanak le az ő lelkében is. Hiszen Isten semmi biztosat nem ígér annak, akit meghív, csupán egyetlen dolgot: mindig vele marad. De ennél többre nincs is szűkség. Talán Lóri te magad is kerestél kifogásokat, kibúvókat mielőtt meghoztad ezt a döntést, talán te is, sok mindenre hivatkoztál, ahogy én is, ahogy Jeremiás is, de azt is tudod, hogy az, ami segített Igent mondani, ami erőt és bátorságot öntött beléd abban a pillanatban – az az Isten érintése volt. ÉS ez az érintés határtalan örömmel tölt el a mai napig. A pap, az – az ember, akinek Isten megérintette az ajkát a szívét. És ha egyszer megérint az Isten, nem tudsz tőle szabadulni.

II. De miért történik ez az érintés, az a kiválasztás? Kedves Lóri miért hívott meg az Úr, téged, engem, és a kedves paptestvéreket? Abban is biztos vagyok, hogy már többször feltetted ezt a kérdést, és választ is kaptál már rá, többfélét. Ma viszont egy nagyon lényegesre szeretném felhívni a figyelmedet, amire meglátásom szerint a legnagyobb szükség van, és ezt nem én találtam ki, erre maga Jézus kér: a szolgálatra. A pap szolgálatra megérintett, meghívott ember. Ebben Jézus áll előttünk követendő példaként. Az evangéliumban elhangzott Jézusi szavak, akkor hangzottak el, amikor az apostolok nem éppen arról álmodoztak, hogy szolgálni fognak az embereknek. Összevesztek azon, ki a nagyobb közülük. Sőt ketten még protekciót is kértek Jézustól, hogy, ők üljenek a jobbján és a balján a dicsőségben. A versengő tanítványoknak mondja Jézus, a világ fejedelmei uralkodnak, éreztetik a hatalmukat, de közöttetek ne így legyen. Aki nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok, aki első akar lenni közöttetek, legyen mindenkinek a szolgája. Mert az emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és életét adja váltságul sokakért.

A legelső, amit észreveszünk, hogy Jézus szembe állítja a világ lelkületét a maga lelkületével. A világ uralkodni akar. Ez az erőteljes ambíció vesz körül bennünket is, lehetőleg minél hamarabb az emberek fölé kerekedni, másokat megelőzni. Láthatjuk, hogy az apostolokat is milyen könnyen megkísértette ez. A pap azonban Jézus lelkületével él. Ő szolgál. Mit jelent ez? Hogyan szolgál ma a pap? Sokkmindent fel lehetne sorolni: a pap az ige szolgálatát látja el, kiszolgáltatja a szentségeket, természetesen ezek a legfontosabbak, de nem szabad itt leragadni. A papi szolgálat ugyanakkor azt is jelenti, hogy mindig jelen van mások számára. Rendelkezésére áll azoknak, akik rá szorulnak. Tehát a pap nem egy ügyet, nem egy eszmét szolgál, nem törvényeket, még keresztény eszmét sem, mert többször láttam már magam is embereket úgy szolgálni nemes ügyeket, törvényeket és eszméket, hogy közben a legnagyobb úrnak hitték magukat, mások fölé emelkedve. A pap szolgálata mindig A személynek szól. Ez nagyon fontos! Elsősorban Jézus személyének.

Pál apostol többször leírja ezt az Efezusiaknak, majd a Kolosszeieknek: Bármi tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak tennétek. Odaadással szolgáljatok, mert Urunknak, Jézus Krisztusnak szolgáltok. Ugyanakkor a pap szolgálata az ember személyének szól. A zsidókhoz írt levélben, melyben Pál Jézusról, mint az Új szövetség papjáról beszél, írja. Minden főpapot az emberek közül választanak, az emberekért. Azzal válik a pap leginkább hasonlóvá Jézushoz, ha hívatását az emberekért vállalt szolgálatnak tekinti. Végezetül, jókívánságként egy történetet szeretnék neked elmondani:

Egy faluba misszionárius Atya érkezett, aki hamar belopta magát az emberek szívébe azzal, hogy mindenkihez kedves volt, szelíd, betegeket látogatott, szóba állt az emberekkel, beállt a munkások közzé, ha arra volt szükség, mindenkihez volt egy kedves mosolya és bátorító szava. Egy napon a faluból az egyik gyermek, látogatóba ment a szomszéd faluba, ahol elvitték egy hittanórára. A hitoktató éppen Jézus erényeiről beszélt a gyermekeknek, anélkül, hogy egyszer is megemlítette volna a nevét. Egy emberről beszélt, aki mindekhez jó, kedves, és mindenkin segített. Amikor a hitoktató felfedezte az idegen kislányt, megkérdezte tőle, hogy vajon tudja-e kiről beszél? A gyermek habozás nélkül válaszolt: Igen, a falunkban élő misszionárius atyáról! (v.ö. Ardai: Hirdesd az Evangéliumot 107o.) Milyen szép, Jézus erényei, a papot jutatták eszébe a gyermeknek. Kedves Lóri, kívánom, hogy a szeretet szolgálat tegyen téged is Jézushoz hasonlóvá. Érezzék azt az emberek, hogy Lóri atya, egy olyan pap, akit megérintett Isten szeretete. Ámen.

Vass Lóránd és Oláh Zsolt pappá szentelése

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. július 12.

Július 4-én, szombaton, 10 órától Vass Lóránd és Oláh Zsolt diakónusokat pappá  szentelte Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök a szatmárnémeti Székesegyházban. Ennek kapcsán kérdeztük Vass Lórándot és Oláh Zsoltot.

Riporter: Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról, a személyéről?

Vass Loránd a nevem. Szatmárnémetiben születtem 1985. október 19. vallásos családban. A család egyedüli gyermeke vagyok. Líceumi tanulmányaimat a Mihai Eminescu Kollégiumban végeztem, majd 2004 nyarán felvételre jelentkeztem a szatmári kispapok sorába, amit Nm. és Ft. Schönberger Jenő pozitíve fogadott. 2011. június 21. sikeres vizsgák után befejeztem a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolát.

Riporter: Mikor érezte először a meghívást a papságra?

Egy pontosan meghatározott időpontot vagy eseményt nem tudnék megjelölni, inkább azt mondanám, hogy nagy szerepe a hivatásom kibontakozásában a családnak van, mindazzal a keresztény neveléssel melyben részesültem. A szülőknek mindig szívügyük volt, hogy a templom a második otthonom legyen, illetve soha ne maradjanak el a reggeli, esti imák és az étkezési imák.

Riporter: Mit jelent számára a papi hivatás – milyen előképe van a papságról?

2004 nyarán egy kedves barát, pap barát azt mondta: „örülök, hogy pap szeretnél lenni. 7 év alatt kívánok neked rengeteg megpróbáltatást.”  Ezek a megpróbáltatások voltak azok, amik megtartottak és megerősítettek hivatásomban. Papi hivatás: azt mondanám, hogy elköteleződés, hűség, és kitartás mert sokszor az élet áldozat.

Riporter: Volt-e olyan papi/egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, papi tanúságtételével, és esetleg segítette a pálya megválasztásában? (Példakép?)

Ha egyszerű választ szeretnék adni, akkor azt mondanám, hogy hála Istennek voltak és vannak olyan személyek, akik igenis segítettek és erősítettek engem hivatásom kibontakoztatásában. Nagy örömmel és hálával gondolok vissza a gyakorlati évben eltöltött időre, mert megismerhettem olyan papi életeket is melyek segítettek még jobban abban az elhatározásomban, hogy én pap szeretnék lenni. De persze köszönet mindazoknak is, akik próbáltak formálni, nevelni, hogy jó munkása lehessek az Úr Jézusnak.

Riporter: Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

Mivel a líceumi tanulmányaimat itthon Szatmárnémetiben végeztem, nem adódott számomra lehetőség megismerni, megtapasztalni mit jelent az, hogy egy közösségben élni. A Gyulafehérváron töltött időmet úgy tudnám meghatározni, hogy közösségben élésre nevelt és megtanított. Megtanultam, hogy a közösség nem egy emberből áll és nem csak azokból akiket mi szeretünk és akiket magunk mellett akarunk tudni, hanem minden emberből aki hivatást érez magában. A 7 év alatt megtanultam, hogy az élet nem mindig rózsaszín, és amiért nagyon hálás vagyok az az, hogy megtanultam, megtapasztaltam mit jelent tűrni és türelmesnek lenni.

Riporter: Hamarosan pappá fogják szentelni. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

Mint minden ember, élete nagy eseményei előtt, most én is izgalomban várom a szentelés napját, hisz 7 év alatt erre készültem. De persze a papszentelés nem valaminek a vége, hanem inkább valaminek a kezdete. Valaki, valahol, valamikor azt mondta nekem: ez egy „new game”. „Új játék” – az Úr Jézus kínálta játék, amelyre én igennel válaszoltam.

Riporter: Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

Mit várok a papságtól? Nem előítéletekkel kell bármit elkezdeni. Olyan pap szeretnék lenni, aki hasznára, lelki hasznára lesz minden embernek. Az Úr Jézus megmondta: „nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak . . . ., hanem mindenkinek mindene legyek.” Olyan pap szeretnék lenni, aki tudja azt, hogy a pap nem más, mint egy átlagos ember, de tudja azt, hogy a pap csak feladatában más. Egy segítő kéz szeretnék lenni mindazok számára akik rám lesznek bízva.

Riporter: Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

Ha igazán tiszta szívből akarok válaszolni, akkor azt mondanám, hogy nagyon nehéz. Minden ember tudja azt, hogy nehéz mindenkinek megfelelni és mindenkinek jól csinálni. Hogyan lehet valójában Krisztus megjelenítője lenni az emberek körében? Valaki azt mondta, hogy az átváltoztatáskor, a szentmise alkalmával tudna igazán a pap azzá válni, ami valójában az ő hivatása. Szeretni és szeretve lenni. Jézus élet példája, Jézus hivatása ebben ált, hogy lehet egyszerre szeretni és szeretve lenni. Ő nem sajnált eggyé válni és nem fogadta keserű száj ízzel a fájdalmat. Ő megmutatta szeretetét és megtanított minket igazán szeretni és szeretetté válni mindenki számára. A papnak is ezt kell tennie. Szertetetté válni mindenki számára.

Riporter: Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról, a személyéről?

Oláh Zsoltnak hívnak s Szatmárnémetiben születtem, 1984 június 4.-én. Az elemi iskolát a Lucian Blaga általános iskolában végeztem el. Ezután következett a gimnázium, a Hám János Teológiai Iskolaközpontban. Gimáziumi évek után pedig jelentkeztem a szemináriumba.

Riporter: Mikor érezte először a meghívást a papságra?

A gimnáziumi évek végén éreztem a hívást. De nem tudnám elmondani, hogy mindez hogyan is jelentkezett. Egy gondolat, egy érzés s egy pár bátortalan lépés…s ahogy mondani szoktam, ha nem ügyelsz magadra a végén még felszentelnek.

Riporter: Mit jelent számára a papi hivatás – milyen előképe van a papságról?

Nem tudnám meghatározni. A hivatalos meghatározás Istent szolgálni embertársainkon keresztül, de vajon nem ez kellene legyen minden hivatás célja? Számomra a papi hivatás valami olyan amit nem tudok kiverni a fejemből s nem igazán tudom hogy miért. Látod azt is hogy nem minden oldala szép vagy könnyű, azt is érzed, hogy valószínűleg nem te vagy rá a legalkalmasabb s mégis.

Riporter: Volt-e olyan papi/egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, papi tanúságtételével, és esetleg segítette a pálya megválasztásában? (Példakép?)

Mint  a legtöbb kispapnak, nekem is a plébánosom s a káplánok szolgáltak ösztönző példaként akkor, amikor jelentkeztem a szemináriumba. Voltak más példaképek is, akiket egy időben szívesen követtem vagy esetleg rajongtam értük. Neveket említeni nem igazán lenne helyén való, még a végén valakit kihagynék. Az úgymond pályán való maradásban sokat segítettek nem csak egyházi, hanem világi barátaim, barátnőim is akiknek sikerült lelket önteniük belém, amikor kicsit minden nehezebb lett. A legbátorítóbb egy idősebb pap bácsi, aki egy alkalommal csak annyit mondott: Fiúk, nehéz de szép.

Riporter: Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

Az elején nehéz volt. Először voltam hosszabb ideig távol az otthontól. Érthetetlen szabályok, szokások, s nem ritkán a gondolkodásmód elfogadása is nehezemre esett. S mikorra már megszoktam volna, megint kezdődött elölről.

Riporter: Hamarosan pappá fogják szentelni. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

Izgalom, félelem, hála, kétely, öröm, illetve ezek keveredése. Nehéz elmondani, hiszen a diákévek végett értek s valami más kezdődik el.

Riporter: Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

Szeretnék jó pap lenni. Azt mondják s úgy hiszem hogy csak így érdemes. Azonban az is világos előttem hogy ennek eléréséhez hosszú utat kell megtenni s az is megeshet hogy útközben eltéved az ember.

Riporter: Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

Lehet hogy egyszerűbb lenne annak mutatkozni, ami valójában. Ha tényleg Krisztus hívására felelve akar valaki pap lenni, akkor előbb utóbb csak látszani fog rajta az, amiért épp őt hívták s nem a másikat.

A fenti írást és képeket az Egyházmegye honlapjáról vettem át. /Merlás Tibor, plébános/

Ajándék Merlás Tibor atya ezüstmiséjére

mtibor | Gondolatok, írások, Plébániai értesítő | 2011. július 05.

Meglepetések sorozata várt ezüstmisémen. Gyanítottam, hogy “merénylet” készül ellenem, ugyanis a fiatalok énekpróbáin nem maradhattam. Aztán pedig a közös készület idején az egyik helyiségbe se nagyon tehettem be a lábam. Értettem a szóból, s elfogadtam az ünneplést.

Amúgy most is vallom, hogy egy ilyen jubileumi ünnep mindig a közösség ünnepe is. Hadd idézzem egyik paptársam gondolatát az ünneppel kapcsolatosan: “Nagyon örülök, hogy itt lehettem az ünnepen, s most értettem meg, hogy milyen jó az, ha egy közösség/közösségek is az ünnepelttel tartanak”.

Ezt az alkalmat is felhasználva szeretném megköszönni mindazok jelenlétét, akik megtiszteltek, s eljöttek, hogy együtt legyünk mind az eucharisztia ünneplésében, mind pedig az agapéban, a terített asztalnál.

Plébánosként pedig még egy személyes tapasztalatot is szeretnék megosztani. Hosszú ideje nem tapasztalt módon és formában mozgósította az ünnep a híveket, mind az ifjakat, mind a felnőtteket. Már csak ezért is megérte!

Köszönöm Mares Sándornak és Péter Jánosnak az ismételten megfeszített munkát, hogy Ajándék értesítőnk legfrissebb száma elkészülhetett és megjelenhetett. Csak érdekességként említem meg, hogy Sándor 22-én hajnalban Gyulafehérvárra utazott, részt vett az ottani ünnepi szentmisénken, s fényképeket készített, amelyek újságunkba is bekerültek.

Fogadjátok szeretettel és olvassátok jó szívvel mostani Ajándékunkat. Ajándék-MTL

Merlás Tibor, plébános

Jézus Szíve kilenceden elhangzott elmélkedés

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. július 03.



Bűnbánó lelkülettel (Zsid 4,14-16) – Székesegyház, 2011. június 29.

Ma Egyházunk a két apostolfejedelem, Szent Péter és Szent Pál ünnepét üli. Egyben pedig elérkeztünk a Jézus Szíve kilenced ötödik estéjéhez. Alapgondolatunk: bűnbánó lelkülettel: „Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatol az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt.” (Zsid 47,14,16) S természetesen ez a kilenced szerves részét képezi nagy előkészületünket Scheffler János püspök vasárnapi boldoggá avatására. A mai este a bőség kosarát kínálja számunkra gondolatokban, buzdításban, tanításban, bátorításban.

A kilencedeket mindig valamilyen szándékra ajánljuk fel, tegyük ezt meg most is. Egyik kedves hívem e-mailben jelezte például, hogy Ő milyen szándékkal ajánlja fel mostani Jézus Szíve kilencedét. Látom, most is itt van! Hajrá!

A mai ünneppel kapcsolatosan csupán egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni. Az ember egyik sajátos vonása, hogy egyedi és megismételhetetlen. Azaz olyan sajátos és bennünket jellemző jegyeink vannak, amelyek páratlan és sajátságos formában egyénné, egyéniséggé gyúrnak bennünket. Nincs két egyforma ember! – így is fogalmazhatnék. S mindez a teremtés páratlan gazdagságát jelenti. Péter és Pál apostolok igazi egyéniségek! Különböző helyről érkeztek, más-más múlttal rendelkeztek. Más volt a vérmérsékletük, természetük, más-más tulajdonsággal rendelkeztek. Talán a közös mindkettőben a „gyöngeség” pillanatának felismerése és elfogadása. Mire is gondolok?

– Péter apostol esetében a nagycsütörtök éjszakájára. A heves természetű Péter fogadkozik: ha mindenki megtagad is, elhagy is… Én akkor sem. Mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg! – figyelmezteti Jézus. S valóban így történik. Mit tesz Péter? – Sírásra fakad, elfogadja felismert gyengeségét. Ekkor megváltozik élete. A gyáva, megfélemlíthető emberből Jézus Krisztus az Egyház alap szikláját, oszlopát faragja.

– Pál apostol egészen más, eltérő utat jár be. Gamaliel nagyreményű tanítványa, sziporkázó lángelme. Fanatikus a szó szoros értelmében. Zsebében a megbízó levél, s Damaszkuszba indul, hogy harcoljon a keresztényekkel. Következik a megvilágosodás nagy kegyelmi pillanata. Ki vagy Te, Uram? Mit akarsz, hogy cselekedjem? Be kell látnia gyengeségeit! S ez nem is olyan egyszerű számára. Végül örömmel és büszkeséggel mondja. Tövist kaptam testembe, a sátán angyalát… Nem tudjuk, hogy konkrétan milyen tövisre, gyengeségre gondol, s nem is fontos. Sokkal fontosabb, hogy felismeri és elismeri emberi képességei határait, azaz gyöngéit, s ebben meg is újul élete. Olyannyira, hogy visszatekintve életére, büszkén vallja, ugyanúgy apostol, mint a többi, s egyedül többet az evangéliumért, mint a többi együttvéve.

A következtetés egyértelmű és világos mindannyiunk számára. Nem fontos, hogy honnan jöttél. Fontos, hogy hová igyekszel. Fontos, hogy felismerd és elismerd gyengeségeidet, s merj igennel válaszolni a téged megszólító Krisztusi szóra. Csakis ekkor újulhat meg életed!

Scheffler János püspökünk boldoggá avatására készülünk. Tegnap este Ilyés Csaba atya felolvasott töredék részleteket egyik pásztor leveléből. Az empátia, együttérzés sorain túl azt a harmóniát is kiérezni a sorokból, amely a Főpásztor és hívei között kialakult. Éppen úgy, ahogyan azt hallhattuk a mai első olvasmányban is. Az Apostolok Cselekedetei beszámolója szerint, „míg Pétert fogva tartották a börtönben, az Egyház szüntelen imádkozott érte Istenhez.” S aztán Püspökünk életében is következett az az idő, amikor Érte is így imádkoztak hívei. S minden bizonnyal ennek a kitartó imának is köszönhetően, sikerült hűségben és rendíthetetlenül megmaradni a hitben. Írásai minden kétséget kizáróan erről tesznek bizonyságot. Életében a mai napra választott alapigénk valósággá váltak: Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. S miért tudta mindezt megtenni? – Mert hatalmas szíve volt. Olyan együttérző, empatikus szív, amelybe egy egész Egyházmegyének hívei, gondjai és kevéske örömei is elfértek.

A Szív már az Ószövetségben a személyiség központját jelentette. Ebben az értelemben használjuk a szív kifejezést, mint jelzőt minden napjainkban: jó szívű, kő-szívű, szívtelen – s folytathatnám. Teremtő és Szerető Istenünk sajátja, hogy emberi módon beszél velünk. Nem csak szavakkal és fogalmakkal, hanem jelekkel és szimbólumokkal. Így akarja az embernek nem csak az értelmét, hanem az érzelmeit és szívét is megnyerni. Jézus Istennek élő szava, képe. Ha Őt látjuk, Istent látjuk, ha Őt hallgatjuk, Istent értjük meg. Éppen ezért Jézus Szívének ünnepe Isten szeretetének legbeszédesebb jele és szimbóluma. Ilyen Isten Szíve!

Ezt a Szívet lándzsa döfte át. Isten jóságos és irgalmas, s ezt más vallások is említik. Viszont a kereszténység az egyedüli, amely soha nem hallott dolgot mer állítani Istenről, hogy ti. Isten emberszívet akart magának. Így akarta kimutatni szeretetét teremtménye, az ember iránt. Ugyanúgy élt, érzett, mint mi. Ezért tudja megérteni emberi sorsunkat és életünket. Igen, bizalomnak kell eltöltenie minket, mert a megtestesült Isten Fiának érző szíve van irántunk, ismer bennünket, mint testvéreit.

Azt gondolhatná az ember, hogy ha ilyen Istenünk van, aki ennyire szeret minket, akkor mi emberek is úgy vonzódnánk hozzá, mint vas a mágneshez. Ellenben nem így van! Ugyanis a világot más erők uralják. Mások diktálják a tempót!az emberek, akiket a bűn vagy a gyengeség fogva tart, s emberi gyengeségekről szóltam korábban, zavartnak érzik magukat Isten szentségétől és szeretetétől.

Minden bizonnyal ismerős a kedves történet az útszéli kereszttel. Az emberek örömmel látogatják, virágot is visznek naponta. Egy idő után a falu szimbólumává is válik… Emberek ujjongása közepette leszáll a keresztről Jézus és bemegy a faluba – lakni. Az öröm azonban nem tart sokáig. Néhány nap múlva küldöttség megy hozzá. Menjen csak vissza, mert zavarja köreiket…

Így tettek Jézussal is kortársai: üldözték, megölték – szívét lándzsával átszúrták.

Ma is így tesznek sokan igaz emberekkel, Egyházzal, pápával. Nézzük csak azt a hatalmas gyűlölet hadjáratot, amit Szentatya ellen folytatnak az utóbbi időben. Hol tudatlanságból, hol pedig gonoszságból.

Nem tudom, hogy könnyebb-e a dolgunk, mint régen. Ennek ellenére vallom, hogy ránk is érvényesek Szent Pál vallomásnak beillő szavai: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24)

Ez a megváltás titka: a helyettes szenvedés! Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk, hogy „Isten igazságossága” legyünk.  A mi bűneinket szenvedte. Bűneinkkel mindannyian átszúrtuk oldalát. S mégis bizalommal és hittel emelhetjük fel tekintetünket, mert Ő megbocsát nekünk, ha kérjük. Amióta a katona lándzsája megnyitotta Jézus oldalát, Isten megbocsátó irgalma csordogál. Ma is, számunkra is. Minden nap!

S talán az elesettség és gyengeség kiszolgáltatott pillanatában én is felismerem: lám, mennyire szeret az Isten!

Köszönöm a megtisztelő és kitüntető figyelmet!

Merlás Tibor, plébános

Merk Csaba gondolatai

mtibor | Gondolatok, írások | 2011. július 02.

Kedves Tibor, tisztelt közösség!

Az ünnepi program telítettségét nem akartam a saját gondolataimmal terhelni, ezért ezúton mondok köszönetet Neked és a Szentlélek plébánia közösségének a csodálatos ünnepért, amelynek mi (Andrea és én) is részesei lehettünk. Így most, visszaérkezve Németországba, foglalom írásba mindazt, amit szívem szerint az ezüstmisén szerettem volna elmondani. Úgy érzem, ezekkel a gondolatokkal tartozom Nektek és Neked Tibor, hiszen azt, amit ezen az ünnepen átéltem, átélhettünk (gondolok itt elsősorban mindazokra, akik csak vendégként vettek részt az ezüstmisén és azokra, akikkel a szentmise után beszélgettem) reményeim szerint hasonló érzésekkel töltöttek el minden jelenlévőt.

Ez az ünnep mindenki számára csodálatos ajándék volt. Ajándék, amelyet nem lehet megvenni, nem lehet kifizetni, ebből csak meríthettünk mindnyájan. Élményeinket, érzéseinket szívünkbe zárva megpróbáltunk valamit magunkkal vinni a hétköznapokra, bízva abban, hogy a Szentlélek közreműködésével sikerül mindnyájunknak e lelki táplálékból a magunk közösségében valamit továbbadni embertársainknak. Az ünnep kapcsán közelebb kerültünk Istenhez, érezhettük azokat a kezeket, amelyeket ezüstmisés szimbólumként választottál és amelyek kapcsán Imre atya fantasztikus hozzáértéssel szentbeszédbe foglalta mindazt, ami a papi hivatás és a Te 25 éves alkotó munkád kulcspontjai voltak. Nem szeretnék ezekre részletesebben kitérni, hisz próbálkozásommal csak megcsonkítanám az ő csodálatos szentbeszédének üzenetét.

Hadd folytassam inkább a magam egyszerűségében egy kis hasonlattal. Te, Tibor és a Szentlélek plébánia közössége olyanok vagytok, mint egy csodálatos szimfonikus zenekar, amelyben a különböző személyiségekkel és adottságokkal rendelkező művészek, különböző hangszereket szólaltatnak meg, és végül a karmesterrel való szoros együttműködésük egy lenyűgöző koncertben teljesedik ki. Azonban a te feladatod plébánosként nemcsak e „zenekar“ vezényléséből áll, hanem annál sokkal több. A hangszerek felhangolása, a zenészek képzése, valamint lelki világuk ápolása – és még sorolhatnám tovább – mind a te feladatod, mert 25 évvel ezelőtt, pappászentelésedkor, úgy érezted „Te mindenkinek a mindene lettél“. És bár érződik, hogy mindezt hivatásból teszed, sőt nekem ez teljes meggyőződésem, ezért hadd idézzem itt Imre atyát: „Téged nem a püspök választott ki erre a hivatásra, hanem Isten szólított és Te igennel válaszoltál.“, boldogan vállalva a papságot és mindazt, ami ezzel a kihívással jár. Valahányszor átélem e csodálatos közösség alkotóerejét, segítőkészségét, fantasztikus dinamikáját, érzem, hogy a hivatásként végzett fáradhatatlan munkád valóban sikeres folytatása annak, amit Mihály atya elkezdett. Ez a közösség mindenre képes: tud együtt dolgozni és alkotni, tud együtt szórakozni és mulatni és ha szükséges, tud együtt sírni és nevetni. Nekem már számtalanszor megadatott a lehetőség, hogy ezt a közösséget különböző helyzetekben megtapasztaljam, így bátran merem mondani: ezt a plébániát valóban megilletti a Szentlélek név, hiszen itt minden alkalommal érződik a Szentlélek közreműködése és határtalan alkotóereje. Ezért valahányszor Erdélyben járok, megragadom az alkalmat és erőt merítek ennek a közösségnek példátlan vallásosságából és végtelen szeretetéből. Minden alkalommal leírhatatlan örömérzés, elégedettség és szeretetérzet tölti el szívemet. Hálás vagyok mindezért elsősorban Neked, hiszen általad kerültem ilyen közel hozzájuk, és nagyon hálás vagyok a közösségnek, melynek tagjai mindig szeretettel befogadnak. Hálát adok Istennek, hogy ezen földi ajándékban részesít.

Befejezésül kívánom, hogy ezzel keresztény lelkülettel és példaadó szeretettel sikerüljön még sok ember szívében lángragyújtani a szeretet mécsesét otthon, valamint az ország határain túl, hisz Isten országa határtalan és ő rajtunk keresztül a szeretet tüzével felperzseli a politikusok által szabott emberi határokat.

Isten áldjon meg Téged és ezt a közösséget, hogy továbbra is isteni ajándék maradjatok egymás és mindnyájunk számára!

Merk Csaba

Weingarten, 2011. június 28.

Állandó programok
Szentmisék: Hétfő-Szerda: 7 óra
  Csütörtök, Péntek: 18 óra
  Szombat: 7 óra
  Vasárnap: 9 óra, 11 óra


Facebook oldalunk