Templom búcsú és ezüstmise Sárközújlakon
admin | Gondolatok, írások | 2011. szeptember 18.
Sárközújlak, 2011. szeptember 14.
Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe – Ezüstmise
Bevezető:
100 esztendős templomunk történelmébe a mai napon egy szerény emlékezés is belesimul. 25 esztendővel ezelőtt, 1986 júliusában első ünnepélyes szentmisémet, primíciámat tarthattam ebben a templomban. S természetes, hogy ma, amikor itt állok, emlékek és szinte elviselhetetlennek tűnő élmények sokasága kavarog bennem. Itt vannak velem és bennem gyermekkorom csodálatos élményei a hittanórákról, Vajda Imre atya közvetlenségéről. Élmények Merk Mihály atya mindent a sarkából kiforgató lendületéről és lelkesedéséről. Kispapoknak és ifjú kollégának is mondom, Atyát kisiskolásként a vasárnapi öt szentmisére végig elkísértük. 3 hónap alatt közös összefogással a plébániát teljesen átépítettük. Ebben az időben fogant meg bennem a papi hivatásnak a gondolata. Aztán pedig nagyon nagy hálával gondolok Áib Sándor atyára /+1996.12.10/, aki elindított és kísért hivatásom útján. Eleven bennem az első találkozás, amikor Mihály atya kezembe nyomta Sándor atya elromlott óráját e szavak kíséretében: „Tibi majd elviszi megjavítani. Eddig én vigyáztam rá, most te vigyázz rá!” Köszönöm!
Mai ünnepi és hálaadó szentmisémben, itt Sárközújlakon, elsősorban az ő személyes példájukat, hűségüket és elkötelezettségüket szeretném megköszönni a jó Istennek. Azokat a lelki jegyeket, melyeket észrevétlenül beleégettek személyiségembe. Természetesen nagy hálával és szeretettel gondolok mindazokra, élőkre és elhunytakra, akik szüleim, bátyám és családja mellett, szintén kísértek és alakítottak engem. Nusi néni, egykori egyháztanácsosok, a papi hivatásért sokat imádkozó kedves hívek. A szülőföld iránti kimondhatatlan szeretet és megbecsülés hozott engem is ide, templomunk búcsújára.
A szentmise, az eucharisztia ünneplése hálát jelent. S voltaképpen a hálám szerény válasz Isten örök szeretetére: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen!”
S mert a hála csakis a tiszta szívből törhet elő, csendesedjünk el, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, bánjuk meg bűneinket. Egyben pedig ünnepeljük Isten örök ajándékozó szeretetét!
Elmélkedés:
Kedves Testvérek! Zsúfolásig megtelt ma templomunk, s ez nem véletlen. Itt vagyunk, hiszen e templomnak ma búcsú ünnepe van. Ez esztendő június 19-én már találkoztunk, amikor az esperesi napok keretében templom felszentelésének 100-ik évfordulóját ünnepeltük. A pápai tizedjegyzék tanúsága szerint Sárközön és Újlakon már 1334 illetve 1332-ben plébániák és természetesen templomok voltak. A második templomot mindkét településen Báthory Zsuzsanna építtette. A reformáció idején megszűnt a két plébánia. Sárközön 250 évig nem voltak katolikusok. 1797-99-ben báró Vécsei László 350 római- és 100 görög katolikus szlovák családot telepített Sárközre Zemplény és Ung vármegyékből. A harmadik templomot báró Vécsey István és Vécsey Miklós építtette 1799-ben. Majd Vécsey László lebontatta és 1909-11 között építtette újra. A templomot 1911. augusztus 20-án szentelték fel, majd 1980-ban restaurálták kívülről, belsejét 1993-ban festették ki. Mostani állapotát 2007-ben nyerte el az új tetővel és torony festéssel.
Egy ideje nagyon sokat foglalkoztat egy gondolat, melyet egyetlen szóban így tudnék megfogalmazni: gyökerek. Pontosabban gyökereink tisztázása. Nem hunyhatunk szemet a nagy igazság fölött: csak annak a közösségnek van jövője, amely tisztán látja és vállalja múltját. Igen, határozottan fontos gyökereink tisztázása. Tudnunk kell, hogy kik is vagyunk valójában. S ettől a felismeréstől nem kell félnünk! Mi több, bátran és büszkén vállalnunk kell!
Nyilván a visszatekintés, nosztalgia önmagában nem elég. Vajmi kevés lenne, ha csak a múlt emlékeit hívnánk ma segítségül, ha csak abból szeretnénk erőt meríteni a mai nap, hogy milyen is volt az élet itt Sárközújlakon évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Másrészt fejet akarunk hajtani e templom előtt, mert értéket megőrző és közvetítő tevékenysége felbecsülhetetlen kincs! E templom sugározta lelkiség vonásait magunkban hordozzuk, bárhol éljünk is, határon belül, vagy távol az otthontól. S azt hiszem, minél inkább nagyobb a már megtett út, annál inkább érezzük ennek a helynek a fontosságát, ahonnan életünk, sorsunk elindult évekkel, évtizedekkel ezelőtt.
A mai búcsú ünnep figyelmünk középpontjába egy épületet állít. Egy templomot ünneplünk, amely kövekből, téglákból áll: fundamentummal, falakkal, tetővel. Kedves búcsús Testvérek! Sokat töprengtem azon, hogy ha nektek, sárközújlakiaknak meg kellene nevezni egy helyet, egy épületet ebben a faluban/városban, akkor melyik lehetne az? Származástok és neveltetésetek okán azt hiszem nagyon sokan, talán mind e templomot jelölnétek meg. Hiszen a magatok lelkiségének kialakításában is meghatározó szerepe és helye van ennek a templomnak. Innen indult el istengyermeki életetek a keresztség szentségében, itt sajátítottátok el keresztény hiteteknek alapismereteit, itt raktátok le azokat az alapokat és pilléreket, amelyekre építhettetek a múltban, itt alakítottátok ki azt az erkölcsi értékrendet, amely mindig iránytű is számotokra, bárhol éljetek is… Igen, e templom számotokra felbecsülhetetlen érték! Legyetek erre nagyon büszkék!
Egyik kedves hívem, aki rendszerességgel munkát vállal külföldön, teljesen idegen környezetben, mondta a következőket: „Atya, mindent el tudok fogadni és el tudok viselni. Nincs is semmi gond ezzel. Csak a templom hiányzik nagyon! Csak a vasárnapi szentmisék nyújtotta élmények velem lehetnének! „ S hiszem, hogy szavai őszinték, nem játszotta meg magát. Valaki, akinek nagyon hiányzik messze idegenben a templom és közösség.
Mennyire fontos lenne ma nekünk is felismerni ennek az igazságnak a súlyát és mély tartalmát! Kérdezlek hát: Ez valóban a Te templomod? Ez lelki életednek origója? Végig kísér e helynek szellemisége – spiritus loci-ja? Szent Péter apostol félre érthetetlenül fogalmaz: „Emelkedjetek élő kövekké Isten templomában, hogy Istennek jó illatú áldozatot mutassatok be.” Megszívlelendő továbbá Szent Pál apostol figyelmeztetése is: „Testvérek, ti vagytok Isten épülete, Jézus Krisztus az alap, s ti erre épültök rá. Ti vagytok Isten temploma!”
A nyár folyamán egy 33 fős Kolpingos ifi csapatot kísértem el Németországba két hetes táborba, Wiesbaden közelébe. A megérkezést követő napon az ottani kerületi esperessel is találkoztam, s az atya többek között arról számolt be, hogy csak ott a környéken hány templomot és közösséget vontak össze. A templomok új funkciókat kaptak, nincs már rá szükség. Önkénytelenül is magunkra gondoltam: ez lenne a mi jövőnk is? Igen. A szekularizáció, elvilágiasodás szelleme könyörtelenül végig söpör körünkben is. Magunkról, magam közösségéről beszélek: jóval kevesebb fiatal és felnőtt számára érték mára a templom, a vasárnapi szentmise. Jóval kevesebb számára megtartó erő a keresztény erkölcsi értékrend. Könnyen fölmentjük magunkat, ha templomról, szentmiséről, határozott erkölcsi normákról van szó. Ilyen a világ, s nincs mit tennünk. Évekkel ezelőtt egyfajta sajnálkozásban néztem külföldön élő rokonaim és barátaim tehetetlenségét, ha vasárnapról, szentmisékről, avagy erkölcsi elvekről volt szó. S ma ugyan az a helyzet nálunk is. S mi is éppen úgy magyarázzuk bizonyítványunkat. Az ünnep nyújtotta hangulaton túl a kérdés válaszra vár: Mi van lelked templomával? Ne kergesd magad zsákutcába, légy őszinte! Hol van a Te kiinduló pontod? Ahonnan és ahová elindul és visszatér minden.
A következtetés világos mindannyiunk számára: e templom mindig is az a hely marad, ahol megújulhat életünk. Évek során megkopunk, még ha nehezen is akarjuk elfogadni. Fogyatkozik lelkesedésünk, olykor hitünk is meginog. Miközben világunk büszke vívmányaira és határokat megsemmisítő eredményeire, az ember magára marad. Minél több a kommunikációs lehetősége, annál inkább szótlanabb marad. Egy ideig elég önmagának, s aztán úgy érzi, mindenki elfordult tőle, nincs senkije. Büszke civilizációnk büntetése ez! Önmagában véve nincs ebben semmi különös. Fontos, hogy érezzük a megújulás szükségességét!
Kicsiny gyermekként számomra lehető legtermészetesebb volt, hogy minden katolikus templomban a főoltár kép a keresztre feszített Jézus Krisztust ábrázolja. Aztán később rá kellett döbbennem, hogy nem így van! Ma, amikor a Szent Kereszt felmagasztalásának van az ünnepe, templomunk búcsú ünnepe, önkéntelenül is megelevenedik a Szent Kereszt tanítása, misztériuma: Isten emberek iránti végtelen szeretete a keresztre feszített Jézus Krisztus által.
A mai ünnep tehát ismételten a Szeretet ünnepe, amely a Kereszten lett nyilvánvalóvá. Érthető hát, hogy ma erőt kell merítenünk a Szent Kereszt tanításából. Csakis a szeretetben gyökerező és szeretetből táplálkozó életnek van értelme. Élet másokért, másokkal. Szeretetben. Ma úgy kell majd kilépnünk e templomból, hogy mi is ennek a felismert tanításnak akarunk hűséges és hiteles tanúi lenni.
Templom – gyökerek – közösség – életed temploma – búcsú – megújulás – élet szeretetben. Néhány szó, fogalom, s a benne élő valóság, kihívás és biztatás. Köszönöm a megtisztelő figyelmet. D. a J. Kr.!
Merlás Tibor, plébános
