Pfeifer Tibor beszámolója

admin | Gondolatok, írások | 2013. február 27.

 

Jó volt Gyöngyösön

 Talán kissé elébe mentem Tibor atya kérésének, amikor is élmenybeszámolót kért tőlünk. Nagy örömmel írok az elmúlt hétvégénkről, ugyanis számomra, illetve családom számára felejthetetlen élmény és tapasztalat volt.

Pénteken, közel öt órás buszozást követően megérkeztünk Gyöngyösre, pontosabban a Farkasmály-i Sziluett Hotelbe, ahol nagy szeretettel és odafigyeléssel fogadták igen népes csoportunkat.

Miután elfoglaltuk szálláshelyeinket és megvacsoráztunk, kezdetét vette az önfeledt éneklés, nótázás, melybe házigazdáink, Nagy Imre és kedves felesége, Éva is bekapcsolódtak.

Szombat reggel, meglepetésemre, mindegyikünk pontos volt a reggelinél. Talán a sok gitározás, dobolás, éneklés több energiát kívánt, mint ahogyan számítottuk.

Utunk első állomása az egerszalóki termál fürdő volt. Megjegyzem, sokak számára ez tűnt a legkecsegtetőbb programnak, ami, ottlétünk ideje alatt be is igazolódott. Egyik medencéből ki, a másikba be, váltogatás egyik langyos lábmasszázsos sétából hirtelen a hideg vízi igen csak szaporázott gyaloglásba és természetesen csúszdázás a kisebbeknek.

Mi, mondjuk úgy, hogy a tapasztaltabbak, a Tisztivel az élen, előszeretettel mártogattuk magunkat a forró termálvízbe. No nem az ízületeink miatt, azok úgyis sajognak, csupán a bőrünk és a szép és dús hajunk miatt.

Szép is volt, jó is volt, de a buszon az egri Vár felé tartva, egy mélyen meditáló csoport látszatát keltettük. Ugyanis a víz megtette hatását és mindenhez volt kedvünk, csak várat nézni, vagyis mászni nem. Aztán odaérve, Czibere Zsolti papbácsi kalauzolt bennünket, megmutatta az egri Bazilikát/Székesegyházat, Magyarország második legnagyobb templomát, majd a szemináriumot, papneveldét tekintettük meg.

Az atya és a lányok vajas-felvágott szendvicseket készítettek nekünk, bár én rögtön kiszúrtam a csalást, csak az egyik szelet kenyér volt megkenve. Ennek ellenére férfiasan bevallom, rég nem ízlett úgy szendvics, mint akkor. Később, miután egy kis energiához jutottunk, felkapaszkodtunk az egri Várba. Csodálatos táj tárult elénk, amely kárpótolt a csepergő esőben.

Este nagyon finom vacsora várt bennünket, s közben finom borokat is megkóstolhattunk. Aztán következett ismét az önfeledt éneklés. Olyan jól éreztük magunkat (táncolni azért nem táncoltunk) a nagyböjt ellenére hogy bűntudatom volt. Meg is kérdeztem a Tisztit, hogy nem  követtünk-e bűnt el a nagy jókedvben. Jézus szavaival nyugtatott meg minket: “Ahol ketten vagy hárman gyűlnek össze a nevemben, ott vagyok köztük”.

Jól, nagyon jól éreztem, éreztük magunkat. Mivel én azon kevesek közé tartoztam, akik nem öblögették folyton kiszáradt torkukat borokkal, néhány érdekes dolgot véltem felfedezni környezetemben.

Mindenek előtt kiemelném fiataljaink viselkedését.Kulturáltan, szépen viselkedtek, bár a kisebb lányok visongtak egy kicsit, rájuk is kellet szólnom, de ezt írjuk a bohóság számlájára.

Majd észre vettem, hogy a szomszéd asztalnál, a panzióban megszállt fülöp-szigetek és magyar család legkisebb tagja, egy 7-8 éves kislány velünk énekli a „67-es úton” magyar szövegét.       Majd távolabbra tekintve, egy másik asztal baráti társaságából az egyik hölgy, oly annyira felpörgött a mi ritmusos, gitáros, dobos, szintetizátoros énekeinktől hogy majdnem táncolt az asztalnál.

Mindezek ellenére egy másik dolog ragadott meg igazán, ami számomra tanulságos, önmagában is érték, mégpedig házigazdáink Imre és Éva alázatos viselkedése. Már az is sokat mondó volt ahogyan fogadtak Imre fiúkkal és szakmailag igen felkészült személyzetükkel együtt. Szerénységük azonban végtelenül szimpatikussá tették őket mindannyiunk számára, bár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a tűrőképességüket is teszteltük egy picit. Reméljük nem sokszor.

A kirándulásunk fénypontja számomra a vasárnapi szentmise volt a csodálatos Gyöngyösi római katolikus templomban. A mise felemelő volt nem csak számunkra, az összes jelenlevő hívő számára. Juhász Ferenc atya szeretettel köszöntött bennünket, többször is megköszönve azt, hogy ellátogattunk templomukba. Tibor atya nagyon szépen prédikált, az énekek szépen mentek. Mindezt igazolták azok a kedves hívek, akik mise végén megtapsoltak bennünket, mi több, körénk gyűltek még néhány ének erejéig. Mosolyogtak, könnyektől csillogott a szemük, bevallom az enyém is, kezet szorítottak velünk, üdvözölték mind azt a lelkületet és lelkesedést, melyről ott és akkor tanúságot tettünk.

Azt az érzést sajnos nem tudom ide leírni, de annyit tudok, hogy az utóbbi 10-15 évben, bárhol fordultunk is meg, ilyen meghatódottsággal és ilyen őszinte örömmel én személy szerint nem találkoztam. A mise végén finom pogácsával, teával és „életmentő” kávéval kedveskedtek nekünk. A hazaút  nevetésről, pontosabban a magam hangos nevetéséről szólt. Kölcsönösen nevettünk, ők rajtam és meg mindenen. Nagyszerű hangulat volt. Aztán a kártyák is előkerültek, jót kártyáztunk. Majd Májer Zsolti tablet-es autós száguldásába majdnem belehaltam, na ekkor alig kaptam levegőt.

Köszönet Nagy Imrének és családjának, Merk Csaba fő támogatónknak, Tibor atyának és mindazoknak, akik lehetővé tették számunkra, hogy ezeknek a csodálatos élményeknek a birtokosai lehettünk. Isten áldja meg őket!

Tisztelettel: ifj. Pfeifer Tibor