Krisztusban szeretett gyászoló testvéreim! 

Születésedkor megmosdatunk, megméretünk,

Azt hisszük pontosan tudjuk súlyodat,

S titok kit szeretünk benned,

Születésedkor megmosdatunk, megméretünk,

Azt hisszük pontosan tudjuk súlyodat,

S titok kit szeretünk benned,

Ott, az anyaméhben: Isten veled,

Itt a világunkba: Isten hozott.

Halálodkor megmosdatunk, felmérünk,

Azt hisszük pontosan tudjuk a veszteséget,

S titok kit szerettél bennünk.

Itt, a világunkban, Isten veled, ott a túlvilágon Isten hozott.

Jókai Anna jeles írónő ezen találó szavaival vezetem be elmélkedésemet, és a paptestvéreket, a kedves híveket lelkiismeretvizsgálatra hívom meg! Ha most filozófia órán lennénk, a tanár úr, akinek a temetési miséjét végezzük, ezt mondaná: Tisztelendő urak! Két biztos dolog van az ember életében: a születés és a halál, és ezt mindannyiunk tudjuk. De vajon tudatosítjuk is magunkban? Hiszen, ha tetszik, ha nem, elérkezik egyszer az a nap, amikor számunkra már nem lesz este, vagy az éjszaka, amit nem követ a reggel.  Ez az a pillanat, amikor az ember Isten hívó szavának engedelmeskedve befejezi földi életét és megjelenik az Ő szent színe előtt. Ilyenkor új, számára még ismeretlen állapotba kerül, megtapasztalja mindazokat a javakat, amelyekről mindeddig csak hite alapján szerzett tudomást, azt látja, amit tanított, amit papként hirdetett.

A halál valósága semmivel össze nem hasonlítható fájdalom. Mi, papok hozzászoktunk a halálhoz, mert hívatásunkhoz tartozik eltemetni keresztény testvéreinket, és mégis, ilyenkor fáj az elválás, mert ezekben a percekben lelkiismeretvizsgálatra szólít fel az Igazságos Bíró. Akik itt vagyunk, mindannyian ismertük Jäger Pétert, ő volt egy fél évszázadon keresztül a filozófia tanár Gyulafehérváron, gyakorlatilag, aki a gyulafehérvári teológiáról beszélt, Jäger tanár úrról is beszélt az utóbbi évtizedekben. Tudjuk azt mindannyian, hogy a Szeminárium már nem lesz ugyanaz nélküle, mint amilyen vele volt! Az utóbbi 45 esztendőben Gyulafehérváron Jäger Péter jelentette a stabilitást, a kitartást, a szívós munkát, a gerincességet. Jäger Péter nem volt egy simulékony ember, nem helyezkedett, nem akart megfelelni, de ennek ellenére megfelelt, és hiszem, hogy Isten előtt is felemelt fejjel áll. Jäger Pétert, mi a tanítványai, tanártársai nem szerettük, mert nem ismertük igazán, nem közeledtünk hozzá, de tiszteltük, felnéztünk rá, adtunk a véleményére. Azt hiszem, hogy most mindannyiunk nevében beszélek: kispapként tartottam tőle, féltem a szigorától! Papként, tanártársként felnéztem rá: értékeltem benne a papi karaktert, a tudást, az eleganciát, és sokszor mondtam magamnak: én is ilyen hűséges szeretnék lenni, mint Ő! A kérdés az, hogy ezután lesznek-e Jäger Péterek az egyházunkban? Lesznek-e közöttünk olyanok, akik felteszik életüket arra, hogy itt, a szórványban, üres templomomban, érdektelen szeminaristáknak hirdessék az örök igazságokat? Könnyű? Nem! De Jäger Péter megmutatta nekünk, a fiatal forradalmároknak, forrófejűeknek, hogy ezt végig lehet, és végig kell csinálni!

K. T. Hisszük, hogy a halál nem vég, hanem inkább kezdet, hiszen a búcsúvétellel együtt jár a találkozás pillanata is. Halálunkkal itt a földön valójában bezárul egy kapu, de megnyílik egy másik, az örök élet ajtaja, amelyiket átlépve, egyszer s mindenkorra együtt leszünk Üdvözítő Urunkkal Jézus Krisztussal. Ezen a kapun áthaladva hitünk szerint örökre részesei leszünk Krisztus szeretetének, az Ő végtelen dicsőségének. S akkor, ott megszűnik az aggasztó érzés, ami most hatalmába kerít minket, mert az Úr letöröl szemünkről minden könnyet, s nem lesz többé fájdalom és gyász.

Fájdalmunkban és szomorúságunkban elhunyt tanárunk és paptestvérünk koporsójánál a Szentírás szavai nyújtanak vigasztalást és megnyugvást. „Tudjuk, hogyha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakóházat, örök hajlékot a mennyben, amit nem emberkéz épített.” – mondja Szent Pál apostol. A feltámadás reménye éltet bennünket és az kell, hogy erőt adjon a fájdalom e nehéz órájában.

Gyászoló testvéreim!  Halott tanárunk testét átadjuk az anyaföldnek. Hallhatatlan lelkét már teremtő Istene kezébe helyezte. Jäger Peterről elmondhatjuk, hogy neki eleven kapcsolata volt Istennel, ezért elmondhatta magáról az apostollal együtt: ”Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk!” A szerető Isten mindannyiunknak megadja ezt a lehetőséget.

Mi mindannyian valamikor az Ő színe előtt kellene méltósággal állnunk. Csakis tőlünk függ, hogy ezt a pillanatot hogyan éljük meg, hogyan készülünk fel erre a nagy találkozóra: A Szentírás az állandó készenlétre buzdít: ” Virrasszatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok sem a napot sem az órát!” Úgy éljünk a földön, kedves testvéreim, mint akik tudjuk, hogy él a mi Megváltónk az élők földjén, és hazavár bennünket, kedves gyermekeit, akik csak átutazóban vagyunk a földön., hiszen tudjuk, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy letérjen útjáról és éljen.

Mit kívánjunk búcsúzóul tanárunknak? Boldog örök életet! Fájdalmaid immár megszűntek, élvezd tieid társaságát Istennél! Volt életedben sok szép példa, sokat tanultunk tőled, Köszönjük őszinte emberségedet, józan papi életedet, köszönjük tudásodat, köszönjük, hogy tanítottál, hogy neveltél, köszönjük neked Jäger Peter, hogy papok vagyunk, és kérjük, fohászkodj értünk, hogy tudjunk helytállani, emléked erejéből a találkozás napjáig élni. Ámen

Szentmise után kikísértük a Székesegyház előtti térre, ahol autó várta Prefektus úr földi maradványait. Ez alkalommal mi nézegettük koporsóját hosszasan, amint az Őt szállító autó lassan beleolvadt a messzeségbe.

Köszönöm, hogy ott lehettem, s legyen e néhány szerény sor őszinte köszönet az egykori hat esztendőért.