A lencse túloldalán
admin | Gondolatok, írások | 2010. december 09.
Villanófény a fügefán
Fényképezőgép a kézben. A pillanat feszültsége: én aki fényképezek, lélegzetem visszatartva próbálom kiragadni az idő folyásából az arcot, a mozdulatot, a helyzetet. Megőrizni, úgymond az utókornak az embereket, a történéseket. Próbálok ilyenkor a lehető legtermészetesebben viselkedni, a legkevesebb feltűnést okozva, hiszen sokszor észrevettem már egy-egy esemény fényképezése folyamán, hogy az emberek inkább rám figyelnek, mint magára az eseményre…mintha az objektív mozgásának lenne valamilyen varázslata….Ugyanakkor az is érthető, hogy fontoskodásnak tűnik az a sok-sok jövés-menés részemről egy-egy szentmise közben, pedig csak egy, na jó, lehet két vágyam van nekem ilyenkor: az egyik, hogy szerény tudásom és a fényképezőgépem technikai adottságaihoz mérten fényes és éles legyen a fénykép és a másik, hogy lehetőleg kicsit új szögeket, arcokat, részleteket, mozgást próbáljak találni, amely által élmény lehet a honlapunkon megnézni a feltöltött képeket.
Eszembe jut Zakeus. Nem tudok róla, hogy a fényképészek védőszentje lenne, ellenben képes fára mászni, hogy Jézust lássa: a tömegben ő a lehető legjobb látószöget keresi, hogy megláthassa az Emberfiát. Ha ez a mi napjainkban történne, erőst el tudom képzelni, hogy lenne nála minimum egy kamerás mobiltelefon, netán egy kis „szappantartó” (ezekre a kis kompakt fényképezőgépekre gondolok), és ha a fényviszonyok megengednék, akkor el is csattogtatná egyszer-kétszer, majd hazavinné a termést és megmutatná a családnak, szomszédságnak: ott voltam, láttam Jézust. Ám a vaku fénye ezeknél kis gépeknél-hacsak saját kezűleg le nem tiltod-több mint valószínű, hogy ha kell, ha nem, rásegít a meglévő fényre… Hát Jézus felfigyelne erre a villanásra és innen folytatódna tovább a történet… „Gyere le, ma nálad kell megszállnom.” Zakeus nem a fényképet vinné haza, hanem magát Jézust viszi, vacsora- és szállóvendégnek…A találkozás nyomán pedig nem a menü, a finom ízek, az esetlegesen még születő fotók lennének elsősorban a maradandók, hanem maga a megtérés, a változás, az Isten-élmény.
Mire a jó ez a honlap? Mire jók a fényképek? Emlékezni csupán vagy biztatást adjanak, hogy új utakat keressünk, hogy újra és újra átéljük, átélhessük azokat a kegyelmi pillanatokat, perceket, amikor Istennel találkozunk a Szentlélek plébánia közösségében, amelyek megtisztítanak, felemelnek, lelkünket boldogsággal, a találkozás és az összetartozás örömével töltik el?
Rengeteg sikertelen fénykép-próbálkozásom van. Sötét terek, életlen arcok, elmosódott, elkenődött mozdulatok. Ezek azért nem jók, mert nem úgy tükrözik a valóságot, amilyen. A mai világban ennek az ellentéte is létezik: oda is szépséget kell varázsolni, ahol a valóság nem szép, nem mutatós…Hát a fényképeimmel amelyeket számotokra a honlapunk által felajánlok egy létező, igaz és nem egy virtuális valóságot szeretnék felmutatni, visszatükrözni: az élő, a hitét élő és ünneplő közösség arcát, pillanatait, találkozásait. Hajlandó vagyok ehhez fára is mászni, várni, remélni a lassan-lassan érkező Jézus megszólítását. Általatok.
Mares Sándor