Egy ünnep utóélete

admin | Gondolatok, írások | 2010. november 29.

Sártenger és hullámhegy

A Pillangó című regényben az Ördögszigetre száműzött fegyenc hosszú időn keresztül figyeli a hullámverést. A hullámok a messzeségből jönnek és oda térnek vissza…ott, ahol szabadság van. Jó erre gondolni Charriére elítéltnek…jólesik hát figyelni a víz állandó mozgását, hallgatni az óriási morajlást. Igen ám, de valamiféle törvényszerűséget vél felfedezni a hullámok váltakozásában: indulnak a hullámok, egyik a másik után. Néhány megtörik a sziklákon és már nincs ereje visszatérni a nyílt tengerre. De van egy-egy rebellis hullám, amely sokkal mélyebbről indul és miután nekiverődik a sziklafalnak, elég ereje van arra, hogy a mögötte jövő kisebb hullámokat legyőzze és visszatérjen az öblön kívülre. És az elítélt most már tudatosan figyel…és számol. Azt veszi észre, hogy a rebellis hullám mindig a hetedik; ez lesz szabadulásának kulcsa. Bár a kockázat óriási, hiszen ha nem a megfelelő pillanatban dobja majd rá magát, akkor elemi erővel zúzza  szét a hullám a sziklákon, ám ha minden működik majd, akkor ez a hullám dobja majd át az ellenáramlaton és nyitja ki számára szabadság felé vezető ajtót.

Emlékszem a tavalyi, a templomszentelést követő együttlétünkre a templomkertben… A Férfiszövetség jóvoltából főtt a bográcsgulyás, Gábor Pál és felesége, Ilonka jóvoltából sült a kolbász és a szalmakrumpli. Hideg volt, fújt a szél, mégis többen voltunk mint az idén. A gulyás miatt lenne? Lehetséges, hiszen megtörténhet, hogy a hideg szél az utakról beköltözött a pénztárcákba…De hát nemcsak evésről-ivásról, pénzről szól „a templomkert-parti„ sőt talán elsősorban nem. Hát most nekünk nem adatott egy nagy-nagy hullám…Mert most a jó, szép, napos idő nem segített át minket azon a késztetésen, hogy sokan, lehetőleg minél hamarabb hazatérjünk. Ezelőtt egy évvel, ha valaki tavaly nem tesz elém egy tál gulyást, akkor nem hiszem, hogy ettem volna, mint ahogy most sem sikerült. Jó volt azonban találkozni, beszélgetni, kezet szorítani, akivel csak lehetett. Tündik Gézával és Csirák Csabával amolyan lábonálló egyházfórum keretében vitázunk ezekről a a folyamatokról: a csökkenésről, az érdeklődés hiányáról, az egyházi marketingről (avagy hogyan jut vagy nem jut el az Egyház szava az emberekhez) és statisztikákról, majd Tibor atya is társul. Talán jövőre másképpen kell gondolkozni…Közben a Gábor házaspár felpakolja a sütéshez szükséges kellékeket a teherautóra és már indulnának… A kerekek azonban egyre jobban ássák bele magukat a laza talajba. Hiába a kerék alá helyezett kavics, homok, kőtörmelék, hiába a férfierő amely rásegíteni próbál a motor erejére, már lassan a kerékagyig süppedt bele a teherautó a templomkert füves földjébe. Traktor kellene…de hát vasárnap délután honnan? Eszembe jut Balogh Sanyi bácsi a Károlyi útról, hiszen ők sok-sok hektáron gazdálkodnak. Juj de kényelmetlen most kora délután valakinek az ebéd utáni nyugalmát megzavarni. Mellesleg én is már éhes lennék…De hát tenni kell valamit. Bátorkodok kérni és Sanyi bácsi már kormányozza is elő a Zetor gyártmányú erőgépét, majd feszül a lánc, elpattan a láncszem, feszül az acélsodrony, szakad az acéldrót is… Aztán csak sikerül. A végeredmény?  A szabadulás öröme és boldogsága.

Nagy hullám kell a kimozduláshoz, sokszor elemi erő, bátorság és kockázatvállalás a kitöréshez. Vágyni, állandóan vágyni a szabadulás édes örömét és csak nyugodtan figyelni az idők jeleit, számolni a kis hullámokat, hatalmas erőbedobással rákészülni a nagy hullámra. És adott pillanatban halálugrással, a mélybe ugorva, messzire jutni. Szívet melengető jó érzés és nagyszerű gondolat, hogy ez lehetséges.

Mares Sándor

2010, Advent első vasárnapján.