Adventi ebéd

admin | Gondolatok, írások | 2010. december 16.

Jó ebédhez, hétköznapi csodáról szól a nóta!

Ismeritek a viccet, amikor négy szerzetes: egy bencés, egy domonkos, egy ferences és egy jezsuita együtt imádkozza a zsolozsmát és kialszik a villany. A bencés továbbmondja az imát, mert ő fejből is tudja, a domonkos prédikálni kezd a világosságról és a sötétségről, a ferences imádkozni kezd, hogy legyen világosság,  a jezsuita pedig elmegy és kicseréli a biztosítékot. Ez jutott eszembe akkor amikor Böjte Csaba OFM, a Hildegárdában tartott lelkigykorlatos esték második estéjén arról mesélt, hogy gyermekekkel ment virágot szedni a domboldalra. Az idő eltelt, a gyermekek éhesek lettek és mivel nem készültek uzsonnával, hát Csaba testvér – kicsit figyelemelterelő szándékkal is – megkérte őket imádkozzanak. A kicsik el is mondták a Miatyánkot…Ahogy mennek tovább, az út közepén találnak egy kosár péksüteményt, majd tovább még egyet. Hm, érdekes….“Biztos volt ennek logikus magyarázata is”-mondta a ferences szerzetes, de a gyemekek elkönyvelték a csodát. Mondhatnád, rendben van, de hát Csaba testvér, ugye az ő hite olyan nagy, meg így, meg úgy, hát biztosan ez a magyarázata az egésznek, meg egyáltalán lehet, hogy csak tanítómese az egész?

Én úgy tapasztaltam, hogy vannak, hát, hogy úgy mondjam “hétköznapi csodák”. Abban ami történik nincsen semmi különleges, de valahogy a körülmények olymódon játszanak össze, hogy a lélegzeted eláll és nagy levegőt kell venned, hogy csak úgy továbblépj…

Több évvel ezelőtt történt, egy márciusi napon. Gyikének magas láza volt  és Eszter is betegen feküdt. Ez már több napja tartott, ingáztam kettejük között, tettem amit tudtam. Időm nem nagyon volt főzni, de már tartalékaink se nagyon voltak. Kicsit kedvetlenül tettem-vettem a lakásban, és csengettek az ajtón. Éva barátnőnk volt, innen a Szentlélekből,  kedves mosollyal az arcán.  Beugrott Sándor napot köszönteni… egy sült csirkével. Torkomon akadt a szó, kiment a lábamból az erő és azt mondtam magamban: ez maga a csoda. A mi hétköznapi, kicsit szürke, ám sültcsirke-ízű és finom csodánk.

Gondolom a mi közös, adventi ebédünk is erről szól. Mi magunk leszünk az eszközei, “logikus magyarázata” a csodának. Mert el tudom képzelni, hogy lesz olyan is, aki – ugyanúgy mint én – gombóccal a torkában, nehezen találva a szavakat azt fogja mondani, vagy esetleg csak magában megfogalmazni: hát most is? Az idén is? Pedig már azt hittem hogy….

És azt gondolom,hogy  másról is szól a vasárnapi ebédünk, nemcsak a segítésről. Szól a felszabadult, jókedvű, beszélgetős, nem sietős együttlétről. Hiszen vasárnap van! Miért találjuk nehezen a szavakat a beszélgetéshez? Miért kellene a széken feszengve, csöndben beszélgetve elköltenünk az ebédet, éppen a legszükségesebbeket megbeszélve az asztalszomszédunkkal?  Olyan jó, amikor vidám nevetés, és beszélgetés jóízű alapzaja tölti be a Merk Mihály terem minden sarkát… Én hiszem, hogy miénk itt a tér. Hiszem, hogy nem kényszerűségből vagyunk ott, mert “kell”…

A csomagokba sok minden fog kerülni jókedvű adakozásunk által… De jó lenne vidámságot, melegséget is becsempészni a csomagokba. Honnan gyűjtsük ezt össze, ha nem most vasárnap?  Ebből haza is lehet majd vinni…

Mares Sándor