Szentlelek Plebania Szatmarnemeti
440175 Satu Mare, B-dul Sănătăţii Nr. 19
Tel.: 0261-769-078, 0361-401-256
Csak sürgős esetekben: 0770-955-126

Vakmerő szívek

mtibor | Gondolatok, írások | 2013. április 15.

CsK6

Vakmerő szívek […]

Bodó Márta: Mikor és pontosan milyen szakot végeztél Kolozsváron?

Csiszár Klára: 2005 júliusában végeztem római katolikus teológia–német nyelv és irodalom kettős szakon, ezt követően, 2006-ban fejeztem be, ugyancsak Kolozsváron, a magiszterit pasztorálpszichológia szakon, 2009-ben pedig doktori disszertációt védtem egyháztörténelemből, szintén a kolozsvári római katolikus teológia karon.

B. M.: Miért választottad ezt a szakot?

Cs. K.: Már kilencedik osztályban (1996-ban) tudtam, hogy teológia–német szakon szeretnék majd tovább tanulni. Az, hogy miért épp ez a párosítás, már kissé összetettebb. Akkoriban, diákfejjel, egyszerűen azt szerettem volna felnőttként csinálni, mint a tanáraim a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban – akikre én nagyon felnéztem: nevelni és tanítani, innen tehát a tanárképző. A német nyelv közel állt hozzám kisiskolás korom óta, talán azért is, mert nagyapám beszélt még németül és az mindig olyan különleges volt számomra. Nagyon szerettem, amikor egy-egy szót németül mondott. Tőle tanultam az első német szavakat is. Alig voltam második osztályos, amikor elkezdtem német különórákra járni és ez folyamatosan tartott az érettségiig. A szüleim számára fontos volt, hogy egy idegen nyelvet tanuljak és ezért mindent meg is tettek. Én pedig tanultam, és szeretgettem is a nyelvet, majd pedig egyre jobban megszerettem. Lehet, azért is, mert sváb vér van az ereimben, s a gének azért bizonyára meghatározó jelentőséggel bírnak ilyen tekintetben is. A teológia szak Kolozsváron 1996-ban indult. Én akkor kezdtem a kilencedik osztályt és nagyon érdeklődtem a vallásom iránt, egyrészt nagymamámnak köszönhetően, aki gyermekkoromban mindig elkísért a székesegyházi ifi-csoport programjaira, hogy este későn ne járkáljak egyedül haza, másrészt pedig két székesegyházi káplánnak (Merlás Tibornak és Solomayer Sándornak), akik akkoriban fiatal papként egyszerűen sugároztak valamit magukból, ami magával ragadott. Olyan szerettem volna lenni akkoriban, mint ez a két fiatal pap. Vágytam arra, hogy én is úgy beszéljek a fiatalokhoz, mint ők, hogy jó tanácsokkal tudjam őket ellátni, hogy érdekes hittanórákat tudjak tartani nekik, úgy mint ők nekem (nekünk) akkoriban, szervezzek kirándulásokat fiataloknak, meg hasonlók. Kilencedikes diákként aztán nagyon megörvendtem, hogy a papképzésen túl is lehet teológiával foglalkozni, s eldöntöttem: azt fogom választani. A német nyelv már adott volt a sok különóra miatt, a szakpárosítás is körvonalazódni látszott az akkor induló teológia szak révén. Ez a lelkesedés és az ifi csoporthoz való ragaszkodás aztán elkísért az érettségiig. A középiskolás évek alatt ez az egyszerű „sugározni akarás” komolyabbá vált, hiszen én magam is érettebb lettem. Két újabb káplán, Danku Balázs és Vik János voltak azok, akik mellett láttam és megtanulhattam, hogy mit jelent másokért dolgozni, felelősséget vállalni, önfeledten mások számára jelen lenni. Akkor már ez motivált: a másokért való őszinte tettrekészség, felelősségvállalás.

B. M.: Rögtön sikerült-e egyetem után elhelyezkedned? A szakmádban?CsK1

Cs. K.: A szakválasztás viszonylag könnyen ment, de az egyetem utáni elhelyezkedés már kissé nehezebben, mégpedig azért, mert négy állásajánlat közül kellett választanom. Először is dönteni kellett: német vagy teológia irány. Bevallom, az egyetemi évek alatt láttam és tapasztaltam időközben azt is, hogy az egyháznak nemcsak fényoldalai vannak, hanem néha árnyoldalai is, hiszen az emberek magukkal hozzák gyengeségeiket. Nem egy csalódásmentes terület ez, nem kell túlidealizálni. Volt egy személyes csalódás-tapasztalat is, azonban ezen akkor már túl voltam, így volt fülem és szívem meghallani azt, amit Schönberger Jenő püspök úr már 2004-ben, egy évvel a záróvizsga előtt nekem mondott: „Gyere haza!” Zsinat volt Szatmáron, lelkesedés, megújulás. Vonzott, kihívást láttam az egyházmegye jövőjének tervezésében. A püspök úr és Schupler Tibor gazdasági igazgató akkor arra kértek, legyek a lelkipásztori iroda világi vezetője. Megtiszteltetés és kihívás is volt egyben ez a felkérés, úgyhogy hagytam a német tanszéken való maradásról szóló álmokat és 2005 októberében belevágtam a lelkipásztori tervezésbe és az ifjúság nevelésébe a szatmári püspökség munkatársaként. Ifjúsági referens lettem, és mellette „vezettem“ a lelkipásztori irodát. Szép volt, új volt. Az egyházmegye lelkes volt, emlékszem, gyakran irigyeltek minket mindenhol, ahol csak megfordultunk: milyen nagyszerű püspökötök van, milyen dinamikusan fejlődő egyházmegye! Bevallom: büszke voltam egyházmegyémre, püspökömre és arra, hogy dolgozhatom ezért az egyházmegyéért. Tehát én rögtön a záróvizsga után képesítésemnek megfelelően dolgozni kezdtem.

B. M.: Mit dolgoztál pontosan, és mennyire tudtál beilleszkedni, hasznosítani a tanultakat?

Cs. K.: Az ifjúsági irodában sokrétű munka folyt: programszervezés, az ifjúsági pasztoráció megtervezése, a plébániákon megvalósuló ifjúsági munka támogatása, csoportvezetők képzése, pályázatírás, tanácsadás, ministráns munka szervezése, nemzetközi kapcsolatok ápolása és építése, segédanyagok gyártása. Hát ilyenek. Egyszerűen kolléganőmmel, Bonto Gabriellával mi mindenre kaphatóak voltunk, ami nem szül megosztottságot és a plébániai ifjúsági munkát segíti. A pasztorális irodában is volt munka elég! Pályázatok, a zsinati rendelkezések és javaslatok implementálási stratégiája, pasztorális terv készítése, a rétegpasztorációs területek összehangolása, az együttgondolkodás elősegítése, pasztorális terv bemutatása, a pasztorális tanács gyűléseinek előkészítése és az utómunkálatok, a munkacsoportok tevékenységének követése és munkájuk segítése, lelkipásztori munkatársak képzése, külföldi kapcsolattartás. Hát körülbelül így nézett ki. A beilleszkedés, azt hiszem, alkat kérdése. Ahogy így visszaemlékszem, és a kollégákkal is beszélve később erről, számomra viszonylag gyorsan ment, annak ellenére, hogy ők némi előítélettel fogadtak engem. Tudásomat igyekeztem kamatoztatni, azt az egyházmegye szolgálatába állítani. Szerettem a kollégáimat és azt hiszem, legalábbis remélem, ezt ők is érezték. Szerettem velük dolgozni, jó csapat volt! Így nem volt gond a beilleszkedéssel.CsK2

B. M.: Mennyire voltál elégedett a munkáddal, mennyire tudtad azt csinálni, amit a szakma választásakor (vagy egyetem közben) magadnak elképzeltél?

Cs. K.: Érdekes. Hiszen épp azt csináltam, amire fiatalként vágytam: másokért felelősséget vállalni, önfeledten dolgozni. Bonto Gabriellával rengeteget dolgoztunk az ifjúsági munkában. Szívesen és lelkesen. Voltak persze nehézségek, minden munkahelyen vannak, azonban a cél, amiért dolgoztunk, az nagyobb volt. Ezek a nehézségek igazából nem akadályoztak a munkában. A nehézségek akkor válnak problémává, ha gyökerében érintik a munka gördülékeny menetét és céltévesztően hatnak. Azonban ezt mi akkor nem tapasztaltuk.

B. M.: Mennyire volt elég a fizetés?

Cs. K.: Hát a pénz az ritkán elég. Nem mondom, hogy volt mindig annyi, hogy ne kelljen már rá gondolni, azzal foglalkozni, hogy miből tudok majd ezt vagy azt kifizetni, részleteket, számlákat. Kellett persze ilyesmivel is foglalkozni, ügyesen gazdálkodni. De egy ilyen országban élünk. Azonban nem panaszkodom, volt szolgálati lakás, volt másodállás (a Hám János iskolában voltam óraadó tanár), volt egy átlagos fizetés. Mindig kényes kérdés a pénz, örökös téma. Azt elmondhatom, hogy a szüleim támogatása nélkül, másodállás nélkül, egyéb alkalmi munkák nélkül, nem tudtam volna egy bizonyos alapvető egzisztenciát megteremteni. Gondolok itt arra a minimumra, amire ugye az ember törekszik, ha tud: lakás, autó, kulturális kikapcsolódás, sportolás, egy-egy könyv. Ilyenek. De ez egy ilyen világ, fiatalon szükségünk van támogatásra.

B. M.: Mennyire érezted elfogadottnak, megbecsültnek magad az egyházban?

Cs. K.: Megbecsülést néha éreztem, néha kevésbé. Persze ezt a vágyat az emberben, mármint a megbecsülés iránt, lehet pellengérre állítani, hogy hát nem azért dolgozik az ember, hogy érezze, megbecsülik. De, véleményem szerint, azért is. Ennek az ellenkezőjét állítani álszerénység. Motivációra, elismerésre szüksége van mindenkinek, ez egy tükör, amiben látod magad. Erőt is ad ugyanakkor a további munkához. A megbecsülés és annak kifejezése tulajdonképpen egy formája a motiválásnak. A püspökségen szabad volt dolgozni, nem akadályozott senki, minden körülmény adott volt ehhez, azonban ez a fajta motiváció nem volt annyira magától értetődő, inkább az volt a közhangulatban, hogy ezért a munkáért nem illik különösebb megbecsülést, dicséretet, köszönetet várni. Persze azért néha volt rá példa, hogy azt éreztük, becsülik a munkánkat. Azonban soha sem egyénileg történt ennek a kifejezése. Megbecsülést inkább kollektíve lehetett tapasztalni. Időnként. Persze voltak abszolút ellenpéldák is, cinikus megjegyzések. Volt például, aki a doktori védésem után gyógyszert akart magának felíratni nálam, a frissen sült doktor néninél, mert fájt a torka. Hát az ilyen helyzeteket nem találtam viccesnek, inkább elszomorítónak. De mint mondottam, ezek a nehézségek nem voltak igazi problémák, hiszen nem érintették munkánk célját gyökeresen. Örültünk a fiatalok fejlődésének, lelkesedésének, ez jelentette inkább a megbecsülést. Sok pap bácsival tudunk jól együtt dolgozni, kollégákkal egymás között, a püspök úr engedte, hogy dolgozzunk, jelen volt a legtöbb programon, és ez, ha a sorok között is, de már önmagában is megbecsülést közvetített. Én azt gondolom, azért Romániában általános jelenség a képzett munkaerő megbecsülésének hiánya. Az egyházban is lehet ezzel a jelenséggel találkozni. Hirtelen azzal vádolhatnak, hogy túlképzett vagy.

CsK5B. M.: Jelenleg mit csinálsz?

Cs. K.: Jelenleg habilitálok, ami annyit jelent, hogy a privát docensi cím elnyerésére készülök a bécsi egyetem római katolikus teológia karának gyakorlati teológia intézetében. A kutatási területem pedig a szatmári egyházmegye pasztorális lehetőségei. Készülő tézisem címe: Múlt és jelen dialógusa. A Szatmári Egyházmegye pasztorális távlatai különös tekintettel hagyományőrző spirituális dinamikára. Ezt azért is tartottam fontosnak pontosan elmondani, mert kevesen tudják, hogy mi is a témám, mivel foglalkozom. Elsősorban osztrák, német, nigériai, bosnyák, szlovák, ukrán, lengyel, indiai és pápua új guineai kollégák ismerik részleteiben kutatásomat, és természetesen Zulehner professzor, a mentorom. Főként ők értékelik azt, amin jelenleg fáradozok, és motiválnak, hogy van értelme ennek a munkának.

B. M.: Mi motivált a továbbtanulásra, a doktorira és az azutániakra?

Cs. K.: A doktorátushoz annak idején, 2006-ban egyszerűen kedvem volt. Éreztem magamban azt, hogy meg tudom csinálni, kedvem van élesben kipróbálni a kutatómunkát. Ebben talán egykori teológiai tanáraim példája motivált. Úgy éreztem, minden egyes képzési szinttel tágabb világ, tágabb és gazdagabb teológia nyílik meg előttem. Ez vonzott. A gettónak az ellenkezője ez. Amikor már nem csak én vagyok, nemcsak a saját kis portám, hanem az egyház egyetemessége kap hangot: az egyházmegye határain túl, az idő korlátain túl, mindaz, ami előttünk történt, hogy jutottunk oda, ahol vagyunk, és ebből a helyzetből hogyan építhető a jövő, szakszerűen, jólelkűen, krisztusian.

B. M.: Mennyire találtad meg magad a tudományos munkában?

Cs. K.: A doktori alatt kevéssé találtam meg magam a tudományos munkában, hiszen másfél állást vittem mellette, ugyanakkor nem akartam tovább húzni az egészet, mint három év. Voltak szép, érdekes szakaszok benne, izgalmas, új, a jövő számára hasznos részek, azonban voltak nagyon kemény időszakok is, a szakadék széle, ami vezető tanárom, Marton József professzor odafigyelése, a szülők támogatása, a barátok türelme és biztatása nélkül másképp alakult volna. Ez a mostani állapot viszont teljesen más. Ösztöndíjas kutató vagyok. Semmi mással nem kell foglalkozzam, csak az írással, kutatással. Azt hiszem, ez a másik véglet, amikor (majdnem) semmi más nincs, csak az írás. Azért igyekszem gyakorlati teológusként az élettől nem elszakadni, hiszen a teológia, amin dolgozom, időszerűségről és célszerűségről szól, a szatmári egyházmegye jövőjéről, az egyházi gyakorlat lehetőségeiről Európa és a II. vatikáni zsinat kontextusában. Figyelemmel követem a szatmári egyházmegye alakulását, a helyi társadalom kihívásait, azt a környezetet, amiben az egyházi gyakorlat megvalósul. Csakis ennek a valóságnak a talaján állva, a Szentírás alapjait és egyházunk tanításait ismerve lehet időszerűen és célszerűen jövőt építeni. Sem egyik, sem másik nem hiányozhat. Valami már körvonalazódik a célból, hiszen már a vége felé közelít a kutatás, és elmondhatom, lelkiekben, erőforrásokban gazdag egyházmegye a szatmári, számtalan lehetőséggel, amely kiaknázásra vár. Benne van a kapacitás, hogy merjen nagyot gondolni, akkor is, ha önmagában véve kicsi. Merjen még inkább krisztusivá lenni. Van mit adjon a világnak, a helyi társadalomnak, sőt ma már állítom, hogy Európának és a nyugati egyháznak is. Azonban van is mit tanuljon. És éppen ebben a dinamikus tanulok és tanítok folyamatban fejlődik az egyház, a helyi egyház, az európai egyház és benne az ember. Azt hiszem, megtaláltam magam a tudományos munkában, azonban számomra ez azt jelenti, hogy érthetően próbálom a tudományt az élethez közelíteni és engedem, hogy az élet (is) írja a tudományt. Máskülönben két párhuzamos világot kreálunk és ezzel egyházi gyakorlatunk célszerűségét vagy időszerűségét kockáztatjuk.

B. M.: Nem hiányoznak az emberek, a velük való foglalkozás?CsK4

Cs. K.: Nyilván az emberekkel való foglalkozás hiányzik. Azonban jelenleg Bécsben is kiveszem részem kissé a pasztorációból. Bérmálkozási felkészítőt tartok, egy plébánián lakom, ahol szívesen segítek a közösségnek, ott, ahol tudok. Továbbá folytatom az önkéntes munkát a Nemzetközi Ministráns Szövetség vezetőségében, ez is egy jó alternatíva arra, hogy a valóságtól, a mindennapi élettől, a világegyház sokszínű valóságától ne határolódjam el. Nagyon élveztem a két féléves tanítást a kolozsvári teológia karon. Újra rádöbbentem arra, mennyire gazdag az otthoni egyház, mennyire sok, lelkes, tehetséges fiatal tanul teológiát, azonban sajnos kevés az, akire teológusként aztán szükség is lesz a gyakorlatban. Néha az a benyomásom, ha feleannyit tennénk komolyan és merészen azért, hogy az egyházunk virágozzon, mint amennyit nyavalygunk, lendületbe jönne a teológiai oktatás iránti érdeklődés, és az egyházi gyakorlat is felpezsdülne. Teret kell adni a fiataloknak. Bízni kell bennük, hiszen a mi neveltjeink.

B. M.: Gondoltál valaha arra, hogy külföldön boldogulj?

Cs. K.: Gondoltam és jelenleg is gondolok arra, hogy külföldön boldoguljak. Mindeddig egyszerűen azért, mert azzal a tudattal jöttem el, hogy otthon nincs már rám szükség, a szatmári egyházmegyében nem fognak újra alkalmazni. Máshonnan nem kaptam semmi ajánlatot, állások nincsenek otthon meghirdetve úgy, hogy arra, mint itt, pályázni lehessen. Jelenleg külföldön adtam le egy álláspályázatot, természetesen Zulehner professzor ajánlásával és beleegyezésével, hiszen nyilván az ösztöndíj értelmében haza kellene térnem, hogy tudásommal, itt szerzett tapasztalataimmal az otthoni egyházat gazdagítsam. De ha otthon nincs rám szükség, és itt igen, hát maradok.

B. M.: Miért maradnál kint?

Cs. K.: Itt egyértelműen van értéke a munkának, ami motiváló számomra. Megtapasztaltam a kollegiális dialógus légkörét attól függetlenül, hogy a „beszélgető partnerek“ milyen egyházi hivatalt töltenek be. Itt minden megkeresztelt elsősorban Isten népe, aztán következnek a hivatalok. A hivatalok pedig felelősségvállalást jelentenek és nem alá vagy fölérendelő viszonyt. Megtapasztaltam, milyen (munka)légkört jelent az, ha a laikus értékes, és hivatása, vagyis az, hogy az egyház alakításán, annak egyre krisztusibbá tételén fáradozzon, megbecsült. A klerikusok elsődleges feladata pedig nem más, mint segíteni őt ebben a hivatásában. Ez egy csodálatos kommunió-egyház tapasztalat. Ami külföldön, Ausztriában, ahol jelenleg élek, többé-kevésbé megvalósul. Pozitív tapasztalataim otthon is voltak, azonban ezt nem nevezném irányadónak. Itt ez az irányadó, ez a konvencionális kultúra. Túlkapások természetesen itt is vannak, laikusok és klerikusok részéről egyaránt. Jobbra is, és balra is. Ezzel meg kell tanulni félelem nélkül bánni, nem pedig elbánni.CsK3

B. M.: Miért jönnél vissza?

Cs. K.: Ez érdekes kérdés, és lehet, furán hangzik, azonban mindaz, ami itt, Ausztriában irányadó, otthon éppen azért, mert még nem teljesen az, kihívást jelentene számomra. És ez vonz. Nyilván az anyagiak teljesen más szempontok szerint oszlanak otthon és itt. Ennek értelmében végzettségemnek megfelelően egy itteni és egy otthoni fizetés egymás mellé sem állhat. Ennek ellenére azt hiszem, nyitott lennék egy középút keresésére, és szívesen hazamennék.

B. M.: Hogy tervezed az életedet a jövőben? Hol látod magad tíz év múlva?

Cs. K.: Azért egy dologban biztos vagyok: ha úgy alakul, hogy külföldön találok munkát, mindig készen leszek arra, hogy lehetőségeim szerint tudásommal, képességeimmel kivegyem részem a romániai katolikus egyház alakításában, formálásában. Tíz év múlva, remélem, akár külföldről, akár otthon, helyben, de továbbra is a romániai társadalom és benne az egyház fejlődésén dolgozom majd.

B. M.: Hogy érzed magad az egyházban?

Cs. K.: Az egyházban én jól érzem magam. Lassan megtanulok bánni az árnyoldalakkal is. Azt gondolom, ez kell ahhoz, hogy insiderként jól érezd magad benne. Sok mindent láthatsz és tapasztalhatsz, ami irritáló. Nem akarom itt nagyon elspiritualizálni a dolgot, de szükséges mindehhez egy mély istenkapcsolat, amit nem a félelem határoz meg, hanem a szeretet. Sok bátorságra van szükség. Szerencsére azonban mindig kerültek eddig utamba olyan emberek, akik támogattak, bátorítottak, hogy amit gondolok, az építő. Sokat jelentenek számomra a barátok. Mindig hálás vagyok olyan emberek barátságáért, akik idősebbek, több tapasztalattal rendelkeznek és úgymond magasabban állnak a „hierarchia létráján”. Tőlük szeretek tanulni és hatásukra lelkesedni. Ez mindig biztonságot ad. Jól érzem magam az egyházban. Nem vagyok egyedül és ez jó érzés.

B. M.: Kapsz-e feladatot, szerepet, hogyan kezelnek?

Cs. K.: Kapok, és ha nem kapok, akkor keresek. Feladat mindig van. Én soha nem unatkozom. A szerepem most kissé korlátozódik, hiszen a kutatás idején mondhatni mellékvágányon állok. Készülök inkább a szerepemre, amire reményeim szerint hamarosan rátalálok majd.

B. M.: Mennyire vagy ezzel elégedett?

Cs. K.: Három éve már, hogy tart ez a mellékvágányos állapot. Vágyom arra, hogy ismét dolgozzam, tanítsak, szervezzek, tehát hogy újra aktívabban kivegyem részem az egyház életéből. De ez nem jelenti azt, hogy most elégedetlen lennék. Talán kissé türelmetlen és kíváncsi is vagyok, hogy mi lesz számomra a következő megállás és feladat. Addig azonban még hátra van a habilitáció befejezése, a dolgozat megírása, aztán a habilitációs előadás. Vannak kihívások előttem, tehát elégedett vagyok.

B. M.: Mi az, amit esetleg messziről másképp látsz?

Cs. K.: Másképp látom talán az ökumenizmus kérdését, a román-magyar együttélést Romániában. Úgy látom, ezeket a lehetőségeket ügyesen ki kell aknázni. Nem szabad, hogy a félelem és büszkeség határozza meg sem egyiket, sem másikat. Ez persze nem azt jelenti, hogy relativizálni kell a problémákat, hanem sokkal inkább azt, hogy ezekről beszélni kell. Másképp látom a teológiai oktatás helyzetét Romániában. Amíg otthon voltam, kicsit szűkebben láttam ezt. Jelenleg úgy gondolom, hosszútávon hatékony teológiai oktatás Erdélyben csakis a megfelelő hálózatok kialakítása mellett valósulhat meg. A katolikusok száma nem éri el országunkban az öt százalékot. Ebben a helyzetben a tudatos tervezés, az egyházmegyék együttműködése az egyházi gyakorlat tartalmi kérdéseit tekintve, az oktatási intézmények (különösen a felsőoktatás) és a püspöki kar jövőbe mutató együttgondolkodása nem hanyagolható és nem kerülhető meg a jövőben. Másképp látom a dolgokhoz, szokásokhoz való ragaszkodás és elengedés kérdését. Magam is nehezen tudok elengedni dolgokat. Azonban belátom azt, hogy az egyházban egyfajta elengedni tudásra előbb-utóbb nálunk is nagy szükség lesz. A világ változik, akár elfogadjuk ezt, akár nem. Ebben a gyors változásban a kairosz különös jelentőséggel bír. Német László püspök úr visszaemlékezései jutnak eszembe, egy interjúkötetben tették közzé. Megélte, ahogy az ausztriai Mödlingben a verbita rend bezárta a teológiai főiskoláját. Egyszerűen azért, mert nem volt több diák. 2000-re a diákok száma 17-re csökkent. Egy idős német professzor történelmi mulasztásnak nevezte a diákok csökkenésének tétlen tudomásul vételét. Véleménye szerint a 70-es években, amikor még 60-70 növendék volt a házban, Mödling környékén pedig a rendek sorra zárták be főiskoláikat, a verbita főiskola meg kellett volna hogy nyissa kapuit más rendek növendékei előtt. Azonban ezt a nagy lehetőséget elszalasztották. Megtették ezt a heiligenkreuzi ciszterciek, létrehozták a szerzetesrendek közös főiskoláját, ahol jelenleg is 170 diák tanul. Nyilván ezzel nem azt akarom mondani, hogy szerzetesi főiskolát kell nyitni Erdélyben. Nem. Sokkal inkább azt próbáltam kihangsúlyozni, mennyire fontos az idők jeleit érteni, és nem elég ezeket érteni, hanem bátran tovább kell lépni, új utakat kell keresni akkor, amikor a történelem még nem előzött le. Hát ezeket a dolgokat látom én ma másképp innen a távolból.

B. M.: Különbözik-e az osztrák és a mi egyházunk? Egyházképünk? Híveink/papjaink? Hozzáállásunk?

Cs. K.: Nyilván vannak különbségek. Már csak az is óriási különbség, hogy az osztrák egyház gazdagabb és nagyobb. Szervezetileg is vannak eltérések, főként a személyzeti politikát illetően. A pasztorációban főállásban kifejezetten csak megfelelő szakképesítéssel rendelkezők nyernek alkalmazást. A teológiai vagy valláspedagógiai végzettség elengedhetetlen pasztorális munkát végzők körében. A püspökségen külön teológus szakember(ek) gondoskodnak arról, hogy az egyházi gyakorlat, a különféle megnyilatkozások teológiailag rendben legyenek. Az osztrák egyházban, de nyugatabbra is jellemző, hogy a pap nem automatikusan teológus is. Ez a kettő nem tartozik feltétlenül össze. Maga a bíboros is ráhagyatkozik fontos események előtt a teológusok szakvéleményére, nagyobb események előtt konzultál a teológia kar dogmatikusával, egyháztörténészével, egyházjogászával, pasztorálteológusával, annak ellenére, hogy tudjuk, ő maga is a dogmatika professzora volt. Egyszerűen itt kikérik a teológusok véleményét. Otthon ezzel ritkán találkozni. Nagy hangsúlyt fektetnek továbbá a főállású alkalmazottak továbbképzésére. Külön szakemberek foglalkoznak ezzel, hogy mindenki a munkakörének megfelelő továbbképzésen vegyen részt: plébániai titkárnők, házvezetőnők, pasztorál-asszisztensek, papok és sorolhatnánk tovább. Persze ez egyrészt pénz kérdése, de nem csak. Ha belegondolunk, itt a könyvesboltokban is szakképzett elárusítók dolgoznak, akik például a filozófia polc mellett szükség esetén szakszerű felvilágosítást tudnak adni. Ez nem az a világ, ahol a véletlenek és a kapcsolatok döntik el, ki hol dolgozik. Persze az is kell, azonban a megmaradáshoz a helytállás nagyon fontos. Említetted az egyházképet. Az kicsit fordított, mint otthon: nem a papoktól a hívek felé, hanem a hívektől a papok felé értelmezik azt. Itt nem annyira a hívek tartoznak elszámolással bűneikkel, erkölcsi életükkel a papnak, hanem a pap tartozik elszámolással a híveknek: célszerű lelkipásztori munkájával, párbeszédkészségével, a plébánia anyagi helyzetével. Sokkal nagyobb és hangosabb a hívek részéről úgymond a kontroll. De ez tapasztalható a társadalomban. Itt a politikusok sem csinálhatnak azt, amit akarnak, mert számon kérik rajtuk. A közösség szolgálata ilyen szempontból itt szó szerint értendő. A plébániákon a plébános mellett csaknem kivétel nélkül mindig dolgozik egy főállású pasztorál-asszisztens is, akit körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy káplánt, azzal a különbséggel, hogy nem gyóntat és nem misézik, de azon felül minden más feladatot elláthat. A plébánosok helyezése itt nem divat. Ha nem kell valamilyen ok miatt menni, akkor akár 25-30 évig is maradhat egy plébánián. Ez a papot is minősíti, hiszen ha ennyi ideig megmarad egy közösségben, az arról árulkodik, hogy szeretik és elfogadják, mert ha ez nem így lenne, előbb-utóbb mennie kellene. Ezeket a dolgokat emelném ki talán lényeges különbségként. Mindehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy nem helytálló az a megállapítás, amivel otthon gyakran találkozni, hogy a nyugati egyházban a hívek túlzott részvétele az egyház ügyeiben a templomok kiüresedéséhez vezetett. Vannak üres templomok itt is, otthon is. A hívek beleszólása az egyház ügyeibe nem kiváltság és önkény kérdése, hanem annak jól meghatározott formái és lehetőségei vannak. Ezekkel azonban élni kell. Az üres templomok kapcsán pedig végezetül egy egyszerű ellenpélda: XVI. Benedek pápától a bécsi dómban, február 28-án az esti szentmise keretében 4500 ember búcsúzott. Nem olyan rossz a nyugati társadalom és egyház. Érdemes megismerni!

(Forrás: Keresztény Szó)

Állandó programok
Szentmisék: Hétfő-Szerda: 7 óra
  Csütörtök, Péntek: 18 óra
  Szombat: 7 óra
  Vasárnap: 9 óra, 11 óra


Facebook oldalunk