Kipróbált új stílus az Egyház életében
admin | Nincs kategorizálva | 2013. április 13.
Kipróbált új stílus az Egyház életében
Nézzük Ferenc pápa argentínai ifjúsági miséit a zenélő, éneklő, táncoló fiatalokkal. Nem mellékszereplői, nem csak befogadott vendégei ők a szentmiséknek, közreműködésükkel meghatározzák annak hangulatát, élményvilágát. Nem ministrálnak, nem kiszolgálják a miséző papot, hanem együttműködnek vele. Szóvivők, énekesek, táncosok, felolvasók hozzájárulása segíti az eukarisztia boldog ünneplését széles tömegek számára is még befogadhatóbbá, még felszabadultabbá tenni. Mintha azt mondanák ezek a fiatalok: ez a mi istentiszteletük, és ezt annyira magukénak érzik, hogy képesek érte harcolni is. Nem résztvevő szemlélői, hanem részei a szentmisének.
Ez azt jelentené, hogy a klasszikus zenei kísérettel bemutatott szentmisét már félre kell tenni? Szerintünk nem erről van szó, annál inkább arról, hogy a fiatal generációt nem elégítik ki az egyházi népi énekek, azokat akarják lecserélni érzelmeikhez, gondolatvilágukhoz közelebb férkőző hangulatú zenére, melynek a ritmusa, dallamvilága, szóhasználata hozzájuk, róluk szól. Nem értékesebb és nem értéktelenebb az ő zenéjük a hagyományos népi egyházi énekeknél, de közelebb áll hozzájuk. Olyan lelki, szellemi körülményeket teremtenek maguk számára, ahol a gondolatok és érzelmek valóban szabadon, és ami ennél is fontosabb, valóban őszintén nyilvánulnak meg Jorge Mario Bergoglio érsek szentmiséjén.
Érkeznek a hírek, hogy a pápa elővette pénztárcáját és kifizette lakása költségeit. Ferenc pápa gyalogosan jelenik meg Róma utcáin. A közismerten nagy futballrajongó Bergoglio érsek a San Lorenzo de Almagro csapat szurkolója, Európában pedig a Barcelona a kedvence. Minden játékos közül Lionel Messi áll legközelebb szívéhez. A pápai ornátust a hagyományokhoz képest hiányosan viseli, nem ad sokat a külsőségekre. Egyenlőre nem költözik be a pápai palotába, inkább a Szent Márta-vendégházban egy háromszobás lakosztályban lakik, ahol egyházfői feladatait is elvégzi. Együtt étkezik paptársaival és éppen ott, ahol üres hely van az asztalnál. Lemondott a „papamobilról” és lemondott a pápai trónról, helyette népautót használ szolgálatai elvégzésére. Mit jelentenek ezek az „apró jelek” (dr. Erdő Péter)? Gesztusok a világ felé, vagy nem is akar üzeni ezekkel, hanem éli tovább a maga életét, bizonyítva, hogy a „hatalom” nem szabad megváltoztassa az embert? Ő nem a tekintélyelvű egyház embere, hanem az emberek embere? Éli a bűnös félelem hatalmától szabad ember életét – testőrök, különleges hivatali apparátusok és a hagyományos formákat is felszabadítva? „Nem egy nagy tudóst, hanem egyszerű, igazi elkötelezett lelkipásztor-pápát választotta a konklávé” írja Potyó Ferenc gyulafehérvári általános helynök. Igen a papságot és az egyházvezetést is jó irányba (és lehetőleg egy irányba) kell pásztorolni nem csak a híveket. Példát akar mutatni a papságnak szolgálatból, szerénységből, szeretetből. Azt mondják, a szegények pápája akar lenni, ami nem csak anyagi értelemben vett szegényeket jelent, hanem lelki-szellemi szegénységet, a bűn, az önzés, az önmagába zárkózás, a harag, a gyűlölet nyomorát. Nem egy társadalmi réteg pápája, inkább az enyém és mindenkié, olyan ember, aki pápaként is ember akar maradni. Az emberek embere akar lenni.
Az Egyház talán sohasem volt „egy”, ma tudjuk, hogy csoportosulások, irányzatok, törekvések sokasága szabdalja részekre az egyet. Lényegében Ferenc pápa megnyilvánulásaiból is egy egyházújító szándékú önálló irányzat olvasható ki. A tekintélyelvű egyháztól távolodó, az emberekhez, a társadalomhoz közeledő elképzelésről lehet szó, ahol a pap szolgál, de nem kiszolgál, ahol a pap úgy szolga, hogy megtartja Istentől kapott emberi méltóságát. Nem az Egyház tekintélyének, hanem a papsággal és hívekkel együttesen alkotott Egyháznak az őre.
Hasonló gyakorlat a szatmári egyházmegyében
Ferenc pápa beiktatása utáni szentbeszéde az egymás és a teremtett világ iránti közös felelősségünkről üzen. A közös felelősségvállalásról szólnak a gitáros ifjúsági misék is, ahol a gitárosoknak, az énekeseknek, a táncosoknak, a híveknek annyi hozzájárulás és felelősség jut, mint a miséző papnak, éppen ez a nagy közösségi óhaj teszi jelenvalóvá Krisztus testét és vérét. Együtt, közösen mutatják be a szentmisét!
Ennek a kérdésnek gyakorlati megvilágításában nem kell túl messzire menni sem az időben sem térben. Elég 30 évre visszatekinteni a mi életünkben és jó példáit találjuk a Szatmári Egyházmegyében is a későbbi Ferenc pápa törekvéseinek.
Tempfli Imre teológus korában kerékpárra (nem kocsiba) pattant Gyulafehérváron és tekerte plébániáról plébániára a szatmári egyházmegyében és vitte a II. vatikáni zsinat új lehetőségeit. Táskájában ott lapultak az ifjúsági énekek. Ő volt a hírhozója és megvalósítója a megújuló szatmári egyházi ifjúsági életének. Mit kapott ezért? Számtalanszor ütközött a politikai hatalom tiltásával és az Egyház konzervativizmusával. Kevesen nyitottak ajtót az új embernek! Reizer Pál püspökségi titkár elsők között fogadta be az „új divatot”. Szatmárnémetiben a Zárda templomban biztatta az ifjúságot, tanuljanak, hozzanak magukkal hangszert és kezdjék el a gitáros miséket. A Zárda templomban történt változások rengeteg embert vonzottak a megújított misékre, és rengetegen íratták gyermekeiket Reizer atya hittanóráira.
Sárközújlakon Merk Mihály plébános, majd az utóda Áib Sándor fogadta be az új embert a ritmusos ifjúsági énekekkel. Még mindég a politikai változások előtti időkben történt, hogy Tempfli Imre Máramarosszigeten csodát tett. Az általa szervezett ifjúsági találkozókra – a hatalom tiltása ellenére – százával gyűltek össze a fiatalok a kommunista diktatúra legvadabb terrorja idején. Énekeltek, előadásokat tartottak, barátkoztak, boldogok voltak, mert hittek, mert együtt voltak. Megtanulták a szeretet és az önzetlenség titkait. A kommunista hatalom pedig ellenállókat, rendszerellenes tüntetéseket vélt felfedezni Tempfli Imre ifjúsági találkozóiban. Zaklatásokkal és élet elleni kísérlettel válaszolt a diktatúra Tempfli Imre újításaira. Azok a fiatalok ma már családosak, de ma is szoros baráti kapcsolatot tartanak fenn Imre atyával és egymással. Ha ennyi az un. gitáros misék és ifjúsági közösségi plébániai élet hozadéka, akkor az legtöbb, amit ember kaphatott a kommunizmus idején. 
A szatmárnémeti Szent Család templomban Merk Mihály lett a plébános, majd ugyanitt Tempfli Imre plébánossága idején csúcsra jutott az új templomi műfaj. Hőskorszak, mondja az akkori segédlelkész Merlás Tibor. Nem csak a templom ülő-és állóhelyei teltek meg, hanem az oltárra fölvezető lépcsősorokon is a fiatalság ült. És mindenkinek a kezében gitár, és tucatjával tanulták az új énekeket, a templom pedig tele volt. A tanítás maga a szeretet, írja Czakó Gábor. Valóban itt jelen volt a szeretet, a tanításnak olyan formájában, amiből a fiatalok számára kiderül, hogy ők fontosak, ők nem olyan tanítványok, akiknek csendben kell ülniük és hallgatniuk, hanem olyan tanítványok, akik csendben ülnek és isszák a tanítást. Ehhez viszont olyan izzó, világító személyiségek és őszinte viselkedés kell, ami Merk Mihályt és Tempfli Imrét jellemezte. Teljes volt a fiatalok lelki egyensúlya, mert érezték, hogy az ő hozzájárulások a közösségi élethez nélkülözhetetlen. Rájöttek, hogy igazi közösségi élet csak ott van, ahol mindenki kivétel nélkül fontos, ahol nem tesznek különbséget fiatalok és idősek, értelmiségiek és kétkezű munkások, nők és férfiak között. Boldog idők, mondják a ma már középkorúvá nőtt anyák és apák és ma is hozzák gyermekeiket a templomba. Sohasem felejtjük el, hogy 1989 decemberében, az un. forradalom idején Merk atya felszólította hittanosait, hogy a leckék elkészítése után menjenek a templomba; megvédeni a plébániát a terroristáktól! Micsoda önértékelést, micsoda önbizalmat, micsoda hitet és erőt csalt ki gyermekeinkből ez a mondat. Rájöttek, hogy ők nem rossz kölykök, ők fontos emberei a plébániának.
Egy másik példa: Merk Mihálynál a misék előtt a gyermekek bevezetőt mondtak, vagy olvastak fel, nem a világhálóról lemásolt történeteket, hanem önálló gondolatokat mondhattak el az evangéliumról és saját életük, gyermeki tapasztalataik valamelyik mozzanatával illusztrálták azt. Kialakult a Szent család plébánián az első önállóan gondolkodni képes generáció.
Merk Mihály atyát saját kérésére egy még nem létező templom plébánosának nevezték ki, és ő az emberekkel, a fiatalokkal felépítette Szatmárnémetiben a Szentlélek templomot. Ezzel a munkával egyidejűleg újra kezdte a közösségépítést. A csoda itt is megszületett. Mindez valóban forradalom volt, valódi forradalom, amely hatalmas, a mai napig ki nem fogyó lelki energiatartalékokat gyűjtött fel fiatalokban és idős nemzedékben egyaránt. „Hinni azt jelenti, átlépni az emberi lehetőségek határait” (Tempfli Imre). Valóban, ezek az emberek lehetetlennek látszó dolgokat műveltek és valósítottak meg: épületalapot ástak, téglát hordtak, betonoztak, és mindezt munkaidő, iskolai órák után. A kor imádkozva alakítói voltak, tették ezt hatalmas politikai és nemzetiségi ellenszélben. Az ügy, a közös felelősségérzet összetartotta az embereket, mondaná ma Ferenc pápa.
Mihály atya eltávozott az élők sorából. A haladó hagyomány azonban nem szakadt meg. A jó tanítvány és jó barát Merlés Tibor vette át a stafétabotot. Az értékes hagyományokat megőrizve, de új elemekkel gazdagítva virágzik az egymás iránti felkelősség erkölcsi alapjaira épített plébániai élet.
Rá kell döbbenjünk, hogy csak a kezdeményezők, csak a megújulni képesek maradnak életben. A régit folyton ismétlők minőségi zuhanásban esnek át és alacsonyabb rendű csoportosulássá süllyednek, hosszútávon pedig meghozzák a maguk halálos ítéletet. Reményeink szerint ettől a halálba dermedéstől fogja megóvni európai Egyházunkat Ferenc pápa.
A bemutatott helyi tapasztalatok bátorítanak ezekre a következtetésekre. Ha sikerült kisközösségi létben Tempfli Imrének, Reizer Pálnak, Aib Sándornak, Merk Mihálynak, Merlás Tibornak egymás iránt felelősséget érző emberekből közösséget gerjeszteni és hitéletet kialakítani olyan eszközökkel és olyan emberi – papi tartással, amilyenekkel Ferenc pápa eszköztárában találkozunk, akkor miért ne sikerülne a világegyházban is?
Mindezek után nagy hittel, bizalommal és a megújulásról gyűjtött némi tapasztalattal a hátunk mögött üdvözöljük és fogadjuk az új pápát. Az ő vezetése alatt nagyszerű eredmények biztosan lesznek, ha nem csak csodáljuk Őt, mint a tanítványok a vízen járó Jézust, hanem merünk elindulni a vízen az ő vezetésével, ha vállaljuk a közös élettel járó felelősséget, ha a papság és a hívek hittel követik Őt. Merjünk Új Emberré válni, mint Szent Pál és a tanítványok, mert a szentlélek sugallatára közénk érkezett Ferenc pápa biztosan jó úton, jó irányba, biztosan jó eszközökkel pásztorolja keresztény katolikus népét. Történelmi vizsga előtt áll a papság és a hívek is, és a pápa szegényei is; vajon képesek lesznek (leszünk) kiállni mellette a rá váró hatalmas erőpróbák idején, mint annak idején Merk Mihály mellett a rábízott hívek?
Csirák Csaba
Az Argentínába kitelepedett olasz szülők gyermek Ferenc pápa mégiscsak félig-meddig európai, mégiscsak olasz is. 1986-ban Németországban fejezte be doktori tézisét.
Filozófiát végzett, majd Németországban doktorált. Széleskörű műveltségét igazolja az ókori görög művészetekben, a világirodalomban, az zenében, különös tekintettel az operairodalomban való otthonossága. Ilyen tekintetben kevés kollegája hasonlítható össze vele. A világhálóról gyűjtöttünk össze néhány olyan emberi tulajdonságát, amelyekben szintén nehezen akad versenytársa: párbeszédre képes, ami nem csak lelkialkatával, hanem széleskörű műveltségével is magyarázható. Nem tud szemet hunyni a társadalmi igazságtalanságok fölött, nem barátja a bankoknak, de barátja a szegényeknek. Vajon kinyílt-e már az emberek szeme, képesek megkülönböztetni a sátánit a jótól? Lehet, fölösleges aggodalmaskodásnak tűnő kérdések, de ez a világ, ahol a maffiák, a spekulánsok, a politikai hatalmat kiszolgálók, a megvásárolhatók, az összeesküvők pattogtatják a történelmi idők ostorát, ahol boldog Scheffler János nevét úton útfélen kimondják, de valójában életfilozófiájuk és gyakorlatuk homlokegyenest ellentéte annak, Ferenc pápa emberileg teljesíthetetlen munkára szánta el magát.
Jorge Mario Bergoglio