Starmüller Rita emlékére
admin | Gondolatok, írások | 2011. február 12.
Ez a kép a Genezáret taván készült. Rita tekintetével már a távoli jövőt kémlelgeti. Az alábbiakban Tempfli Imre atya és Merlás Tibor atya elmélkedéseinek vázlata olvasható, amely elmélkedések a Böbingen-i és Szatmárnémeti tetetések alkalmával hangzottak el.
Ritu temetésére – Böbingen, 2011-01-16.
Egy ember beleesett a kútba, és segítségért kiáltott. Arra jött a nagy vallásalapító, Buddha, meghallotta a kiáltozást, és így vigasztalta: „Az élet csupa szenvedés. Legjobb lesz, ha kiegyezel ezzel a gondolattal.” A kínai vallásalapító, Konfucse is arra jött. Behajolt a kút káváján, és ezt mondta emberünknek: „A magad hibájából estél bele, joggal szenvedsz. De ha felém ugrasz, elkaplak és kihúzlak.” Az ugrott ugyan egyet, de nem elég magasra. Visszaesett, és még jobban belesüppedt a sárba. Mohamed is arra jött. Meghallotta emberünket és leszólt neki: „Örülj, hogy szenvedsz. Ha meghalsz, a túlvilágra jutsz, ahol huriknak örvendhetsz.” Ő azonban nem akart még meghalni… Végül Jézus Urunk is arra jött. Szótlanul levetette a köntösét, lemászott a kútba, emberünket vállára vette, és kihozta a világosságra…
– K. Gy. T! Milyen pap az, aki ilyen mesékkel traktál ilyen tragikus alkalommal?
– Ember ő is, akit szintén szíven üt ez a tragédia, keresi a szót…
– Aki ugyanúgy keresi a választ a nagy miértre, mint Ti…
– Aki legszívesebben odaülne mellétek, szótlanul, s megfogná a kezeteket, s Veletek hallgatna,
– de nem teheti, mert neki beszélnie kell!
– Mit mondjon? Mivel az ókor bölcseivel vallja, hogy mindentől és mindenkitől lehet tanulni. Most azt keresi – a Szentírás fényénél -, hogy mit tanulhatunk Ritától? Mi az, amit szent örökségül ránk hagyott? Mi az, amit Isten rajta keresztül nekünk üzen, hátramaradottaknak?
1. Ha Ritára gondolok, az első, ami eszembe jut: a szenvedés. Nem csak az az embertelen fájdalom és kín jut eszembe, amit az utóbbi időben osztályrésze volt, hanem, hogy anyját elveszítette, 13 éves sem volt, nagyanyját is elveszítette… Az otthont otthagyta… És most, 5 évvel ezelőtt beütött a bomba: rák! Küzdött utolsó lehelletéig, végül mégis alulmaradt.
Szenvedés – első látásra – embertelen, igazságtalan és értelmetlen. Embertelen? Igazságtalan? Értelmetlen? Éppen ez a döntő a különböző vallások között. A bevezető történet is éppen ezt volt hivatott megvilágosítani.
1.1. A pogányság és a keleti vallások a beletörődést hirdetik. A szenvedésre nincs válasz, Isten annak küldi, akinek akarja, vagy szerencséd van, vagy nincs. Ha megúszod, örvendhetsz, ha bekopog hozzád, akkor el kell viselned. „Ahol csak lehet, tégy jót; közben gondolj arra, hogy aki szívében jó, azt a sors nem terheli nagy szenvedéssel.” – Püthagorasz „Minden tragédiába torkolló szenvedés oka az, hogy az ember nem számol a végzet hatalmával, mely így is, úgy is beteljesül rajta.” – Szophoklész. „A halál a jutalom az élet szenvedéseiért, ne féljünk vele szembenézni.” – III. Tothmesz.
1.2. Az Ószövetség szerint Isten bűntetése. Noha találni benne részeket, amelyek szerint: „A bűnöst sokféle szenvedés éri, de aki az Úrban remél, azt fenntartja irgalma.” (Zsolt 32,10) „Sokféle szenvedést ismer meg az igaz, de az Úr mindből kiszabadítja.” (Zsolt 34,20) Jellemzőbb a szenvedéssel kapcsolatos felfogásra Jób története. Barátai: „Megérdemled valamiért! Valamilyen rejtett bűnöd van!”
Kérdem azonban én: Milyen Isten lenne az, aki a szenvedés ostorával verne bennünket… és még kedvét is találná benne?
1.3. Szent Pál apostol: Kolosszeieknek írt levele. Írt nekik, mert nemrég tértek meg. Nem szerette volna, ha ilyen életfontosságú kérdésben nem ismerik a krisztusi tanítást a szenvedésről… „Testvérek! A szenvedés nem a vaksors játéka, nem is büntetés. Értékes gyöngy! Vele váltott ki benneteket Krisztus a bűn hatalmából.”
– Csak álljatok szilárdan és rendületlenül ebben a hitben: „Isten gyermekévé fogadott minket. Értékesek vagyunk, miattunk Jézus feláldozta önmagát, nem élhetünk továbbra is pogányok módjára!”
– Pál: „Örömmel szenvedek értetek, (hogy ez tartós legyen) és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1, 24)
– Szent Pál zseniális – Istentől sugalmazott – meglátása: óriási értéke van szenvedésnek. Jézus szenvedése engem kiemelt a sötétségből. Értékes, megváltott, Istennek tetsző emberré tett!
– Van hatása az imának, van a szentmisének, amelyet másokért mondunk illetve mutatunk be, de legnagyobb – isteni – értéke a másokért felajánlott szenvedésnek van!
– Az én szemvedésemnek is. Értékes kincsként felajánlhatom, hogy másoknak és magamnak is Isten látását biztosítsam, a jót, a világost győzelemre segítsem. És Isten nem utasíthatja vissza, és nem is teszi!
– „Az igaz imája (szenvedése) sokakat ment meg…” (Jak 5,16) A szentek is: Casciai Szent Rita, „Umbria gyöngye”: minden szenvedését másokért ajánlott fel. Volt neki bőven… Ezért is lett a lehetetlenek védőszentje.
– Ez, ebben a mai világban, ahol az egészség, az örök fiatalság hajszolása, a test mértéken fölüli kényeztetése, az irány, idegen beszéd ez. A másokért szenvedés a legértékesebb élet drágakő igazgyöngy.
– Rita tudta ezt. Ha nem hitte volna, hogy kincset talált, nem tette volna. Beszélgettünk: Szenvedését másokért ajánlotta fel. Ezért tudott megnyugodni, belenyugodni a halálba is…
2. Ha Ritára gondolok, a második, ami eszembe jut: az otthon.
– A kórházban olvastunk a Szentírásból, találomra, egyszer sem volt olyan hely, amelyből valamit ki tudtunk volna venni. Most, az elmúlt vasárnap, amikor nála voltam és ismét felütöttük a Szentírást, én olvasni kezdtem a részt, amelyre reszkető ujjával rámutatott, ő pedig ezt suttogta: „Na, most megtaláltam a nekem szólót, úgye?” Ez az evangéliumi szakasz: „Atyám házában sok lakóhely van. Jövök és magammal viszlek benneteket”… (Jn 14,1-6)
– Hova megyek? Kérdés foga rág. Mi lesz velem a halál után? Jézus azt mondja: „Atyám házában sok lakóhely van. Jövök és hazaviszlek.” Ez az ígéret bennünket is vigasztalással tölt el, nyugodtabbak vagyunk, ha nem is tudunk véglegesen megbarátkozni a halál gondolatával.
– Istenem, hogyan szerette itteni otthonát, diszítette, gondozta. Most is vannak félbehagyott tervei, amelyet nem tudott megvalósítani… Ha pedig nem volt itthon, akkor otthon volt, Szatmáron vagy Mezőfényen. A gondolat viszont, hogy odaát is van egy otthona, ahol édesanyja már várja, megnyugtatta. Istenem, hogyan vágyott az édesanyja után! Tudta, találkozik vele és a többiekkel. oda, lábához akart temetkezni… Isten nem tagadhatja meg tőle… Nem is fogja… Jézus viszi magával az örök lakóházba, ahol együtt lesznek…
– T! „Előre megyek, hogy helyet készítsek nektek” – nem kell aggódnunk halottainkért, várnak bennünket odaát.
– Az élet nem ez a röpke 50 év, nem is 70, 80. Életünknek célja és értelme van. Nem arra születtünk, hogy a semmibe hulljunk vissza, hanem Isten tenyerébe hullunk… Istentől jön, és Istenhez tért vissza. Isten vár bennünket életünk végén, lakásunk már kész odaát, Ő készítgette nekünk…
4. „Hogy Ti is ott legyetek, ahol én vagyok…”
– Kedves Attila, Feri bácsi, Feri Testvér! Odaát lázasan készül az új házatok. Legkevesebb hárman már vannak benne. Ez csak egy pillanatnyi búcsú, hamarosan találkozunk Velük. Ez a vigasztaló, a legvigasztalóbb! Hisz mindannyiunk számára, AKIK hiszünk Krisztusban, az Ő barátai vagyunk, megvalljuk Őt, értünk is eljön, hogy oda vigyen…
– Ez adjon erőt, vigaszt Nektek! Használjátok ki az időt csak jóra, hogy majd benneteket is kihozzon Jézus a sötét kútból a csodálatos világosságra, ahol Ritával ismét találkoztok. Ahol nem lesz többé sem könny, sem fájdalom, sem szenvedés, csak mosoly és öröm…
Starmüller Rita temetésére – Szatmárnémeti, 2011. január 25.
Barátaim! Szándékosan így szólítalak meg benneteket. Ugyanis mindazok, akik itt jelen vagyunk vagy Rita, vagy Feri bácsi, vagy Ferike kollégánk barátaiként állunk itt. Érezzük, bármennyire nehéz is, de itt kell állnunk, s egyben elsősorban Attila, Feri bácsi és Ferike számára szeretnénk üzenni: fájdalmukban és gyászukban nincsenek egyedül. Itt vagyunk veletek, itt állunk mellettetek!
Olykor a szavak is elégtelenek. Nem tudjuk kifejezni azt, amit valójában érzünk. S bármennyire furcsa is, de éppen szavaink, amelyek szabadságban születnek és szabadon szárnyalhatnak, most korlátot is jelenthetnek. Most mindez hatványozott mértékben is érvényes.
Miért állok itt? Jogos a kérdés. Válaszom egyszerű: Rituka életemben különös helyet foglalt el. Hosszú esztendők emléke ösztökél abban, hogy most itt álljak és szóljak érzéseimről, felelevenítsek néhány képet Ritával kapcsolatosan. Nyilván tisztában vagyok korábbi megállapításom igazságával, szavaink korlátot jelentő erejével, az őszinte feltárulkozás veszélyével, a bele- és kimagyarázás lehetőségével.
Különösen az utóbbi két esztendő közös zarándoklata volt az, amikor magunk hordozta terheinkkel, gyöngeségeinkkel még közelebb kerültünk egymáshoz. Beteg embert csak beteg ember ért meg igazán!
– Elevenen él bennem a közös keresztút Medjugorjeban, ahol mindannyian megtapasztalhattuk, hogy milyen tisztító ereje van adott esetben a fájdalomnak, szenvedésnek. A felszabadító öröm érzése ott a kereszt tövében örökre a mienk marad! Ott is nagyon boldog voltál!
– A kibucban töltött három estére gondolok, hosszas beszélgetésre fájdalomról és szenvedésről. Tudom, hogy elfogadtad életed korlátait, miközben természetesen jövődet, jövőtöket tervezgetted.
– A Genezáret tavánál történő hajóútra gondolok. Tekinteted már a távoli világot kémlelgette. S Te most hazaérkeztél!
– Elevenen él bennem az utolsó este Jeruzsálemben. Életedért kűzdöttünk – Inon, Imre atya, Diána s egy kicsit én is -, akkor sikerrel. S kezdetben a korlátokat jelentő szavakra sem volt szükség. Csak egyszerűen fogtuk egymás kezét. Ez volt a lehető legtöbb, amit tehettem. Aztán pedig búcsúzásként ennyit suttogtál: Tibika, mindent köszönök!
Ma, itt és most én is csak ennyit mondok: Rituka mindent köszönök! Talán sokszor fel sem fogjuk, de tény, hogy minden helyzetben mi tanítunk. Önként adódik a kérdés: Milyen volt Rituka, mire tanít minket?
Erre kerestem én is a választ néhány életkép felelevenítésével. Ezt tesszük mi is, akik itt állunk – Rád emlékezünk, Érted imádkozunk. A képek és emlékek, melyeket szívünk mélyén őrzünk, kitörölhetetlenül bennünk maradnak, elkísérnek. Időről-időre aztán elővesszük őket, mintegy letöröljük róluk az idő porát, s szemlélve azokat újból tanítanak. Több ez, mint nosztalgia, csupán a múltba történő révedezés. Velünk és bennünk élő múlt, örökre, kitörölhetetlenül, a jelenben.
Hadd álljon itt Horváth János atya néhány sora, aki szintén nagyon jól ismerte Ritát. „Rituka a legjobb paptestvér/pap testvére volt. Minden Stari körül mozgott nála.” Aligha lehetne jobban és tömörebben összefoglalni mindazt, amit Rita bátyjával, Ferikével kapcsolatosan érzett és tett. Most is hallom, amint Kökényesden, Sárközújlakon, Mezőfényen – igaz, itt már ritkábban -, Ritukát szólítod.
Ritunak nagy szíve volt! Az édesanya korai elvesztése ember feletti terhet rakott vállaira. Egyszerre volt édesanya, feleség és Attila hitvese. Kétségtelen, szívében Ti hárman különös helyet kaptatok. S természetesen a többiek is, Terike néni, rokonok, mi Ferike kollégái… Példaértékű volt barátságod, kedvességed és vendégszereteted. Az ahogyan bennünket, édesapád barátait, Ferike paptestvérünk kollégáit, Attila barátait fogadtál, szolgáltál. Köszönet érte.
Szeretnék néhány gondolatot felolvasni Szent Ágoston püspök Vallomásai című könyvéből: „Már küszöbön leselkedett a nap, amelyen anyámnak távoznia kellett földi életéből. Te, Uram, tudtad ezt a napot, nekünk még sejtelmünk sem volt róla. Történt, hogy ő és én az egyik ablakra könyökölve álltunk… Meghitten, édesen beszélgettünk, csupán egymással. Elfelejtettük, ami mögöttünk volt, és nekifeszültünk az előttünk levőknek (vö. Fil 3,13). Fontolgattuk magunk között, jelenlétedben, Uram, örök Igazság, hogy milyen lesz majd a szentek örök élete, melyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (vö. 1 Kor 2,9)… Talán öt nap sem múlt, vagy alig valamivel több, , és láz döntötte ágynak anyámat. Betegsége egyik napján ájulásba esett, és egy ideig eszméletlenül feküdt. Összeszaladtunk, ámde magára eszmélt hamarosan, és amikor meglátott minket ágya mellett, engem és testvéremet, mintegy kérdő hangon így szólt hozzánk: Hol voltam? S mihelyt meglátta, hogy mennyire megrendített bennünket a fájdalom, így folytatta tovább: Tehát itt temetitek el anyátokat. Hallgattam és könnyeimmel gyürkőztem. Fivérem motyogott valamit, talán, hogy inkább azt óhajtaná, ha nem idegenben, hanem a hazai földön zárná le a szemét. Midőn ezt hallotta anyám, gyötrő arccal, mintegy büntetésül, hogy effélékre gondol, rátekintett, majd rám emelte róla a szemét, és szólt: Nézd csak, mit beszél. Majd mindkettőnknek csakhamar ezt mondta: Földeljétek el bárhol ezt a testet. Ne okozzon ez nektek semmi gondot. Csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol is lesztek. Midőn ezen kívánságát, amennyire tudta, szavakba öntötte, elcsendesedett. Tovább küzdött súlyosbodó betegségével.”
Rituka! – Hazaérkeztél. Hamvaidat nagyanyád és édesanyád földi maradványai mellé helyezzük. Így akartad! Ami azonban a legfontosabb, nekünk nagy lehetőség, hogy Rólad is minden nap szentmiséinkben megemlékezhetünk. Csak biztatni akarom a jelenlévőket, hogy éljünk is ezzel a lehetőséggel!
Ha földi életünk sátra leomlik, Istentől kapunk örök otthont… Kedves Feri bácsi, Attila, Ferike! Adjon erőt és vigaszt számotokra Szent Pál apostolnak fent idézett gondolata, melyet a szentmise szentleckéjében is hallhattunk. Rita hazaérkezett, s a földi sátor helyett immár örök otthon a része, ahol nincs könny, fájdalom, sem szenvedés, csak öröm és vég nélküli boldogság. Ámen.