Könyvbemutató
admin | Gondolatok, írások | 2011. február 14.
A történelmi igazság kimondása
Boros Ernő sváb deportálástörténetében
Bevezető
Kettős előjele van a mai találkozónknak, fájdalmas, mert megemlékezés, a Szatmárból ártatlanul meghurcolt, mintegy 5000 deportáltra és a deportálás áldozataira. Ünnep is a mai találkozó, mert bemutatjuk Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története című dokumentumkötetét, ami a Volt minekünk jó életünk, van most nekünk jaj című munka második egyben bővített kiadása. Az új kiadás új, sokatmondó borítóját a világszerte ismert nagykárolyi fotóművész Vénig László tervezte. Az életnek semmilyen jele nem mutatkozik az ábrázolt tájon. A sváb deportáltakat szállító vonat, az ismeretlenségbe futó sínpáron, a soha vissza nem térés reménytelenségének útjára indul. Kő, vas és egy eszmerendszer jelképe látható a borító fotóját, egyiknek sincs köze az élethez, sugallja Vénig fényképe.
Hat évvel ez előtt jelent meg először Bors Ernőnek a szatmári sváb deportálásról igazat szóló könyve. Egy történelmi igazság kimondása Kelet-Európában a legnagyobb emberi teljesítmények közé tartozott és tartozik ma is. Többek között ezt az igazságkimondást értékelhette 2003-ban az a bizottság is, amelyik az Erdély-történeti alapítvány pályázatán második díjjal jutalmazta a művet. Ha Boros Ernő személyiségét ismerjük, akkor azt is tudjuk, hogy az Ő esetében a szókimondás és az igazságkeresés nem hősi teljesítmény, életfelfogásából, életszemléletéből adódó szenvedély. Így lett szerzőnk, a mai világban szokatlan, különleges csudabogár, akit sem a pénz, sem zavaros érdekek jól öltözött vagy jól vetkőzött szirénjei nem csalhatnak kalandos utak zátonyaira.
Boros Ernő újságírót, írót, szerkesztőt, helytörténészt és mindenféle titkok kikurkászóját nem csak a betűvel jó barátságban lévőknek, de színházkedvelőknek sem kell bemutatnom. Mint műkedvelő színész és a művészetet kedvelő fiatal, játszott színpadon, és szervezett színházi életet Nagykárolyban. Oldalakon át beszélhetnünk a sportújságíró Boros Ernőről is, a humoristáról is, a műfordítóról és az íróról is. A könyvbemutatóra szánt idő szorításában inkább A szatmári svábok deportálástörténete c. munkájába lapozzunk bele, keresve a fent jelzett igazságokat, amelyeknek bátor felkutatójaként kitüntettük szerzőnket.
A tegnap mai szemmel
Boros Ernő: A szatmári svábok deportálásának története c. kétkötetes munkája szerkezeti és tartalmi szempontból két részre osztható. Az első, közel hatvan oldalon, a történelmi háttér és annak értelmezése kap helyet. Iskolai tananyag kellene legyen Boros Ernő könyvének ez a része, ami azt jelenti, hogy kivétel nélkül mindenki el kell olvassa, mi több, meg kell tanulja, mi is törtét 1945 januárja és 1949 vége közötti időben Szatmár megyében több mint 5.000 ártatlan emberrel.
Igaza van Boros Ernőnek, amikor teret szentel a szatmári svábok történelmének ismertetésére is. Felsorolja azt a 31 települést ahova Károlyi Sándor gróf 1712-1738 között több mint 8.000 német anyanyelvű telepest helyezett el. Többségük a XIX. század végére elmagyarosodott, ami nem csak anyanyelvváltással, hanem kultúraváltással is járt. Kialakult a magyar nótás, magyar anyanyelvű, de munkaerkölcsében, viseletében és viselkedésében sajátos sváb-magyar közösség, akiknek a településeik, házaik, udvaraik, istállóik, szántóföldjeik jól megkülönböztethetőek a környezettől, mert mindig rendezettek, tiszták. Fájdalmasan élték meg ezek a svábok Erdély Romániához csatolását, és még nehezebben Angelescu hírhedt tanügyi törvényeit, amelyekben megtiltotta a német nevűeknek, hogy magyar iskolába járjanak. A svábok ellenérzése nem csökkent akkor sem, amikor német iskolába akarta erőszakolni őket, mert néhány falu kivételével többségük már magyarrá lett. 1945 januárjában ezektől a magyarrá lett sváboktól akart szabadulni Románia, elősegítve a megye, az ország román szempontból kedvezőbb nemzetiségi összetételét. Római katolikus vallásuk, sváb származásuk, magyar anyanyelvük miatt nem nyerték el a Trianon-i döntés által létrehozott új ország, Románia, politikusainak rokonszenvét.
Boros Ernő kemény bányászmunkával hozta ország-világ tudomására az emberek összeszedésének, begyűjtésének, elszállításának, raboskodásának drámáját. A szatmári svábok sorsa már 1944. december 31-én Bukarestben eldőlt. „1944. december 31-én a Román Belügyminisztérium a 32137-es számú parancsa révén közölte az Országos Csendőrfelügyelőséggel azokat a Minisztertanács Elnöksége által kibocsátott útmutatókat, amelyek egyes német etnikumú személyek internálására vonatkoztak.” olvassuk Boros Ernő könyvében. Három nap múlva 1945. január 3-án a csendőrfelügyelőségnek továbbított végrehajtási utasítás tisztázza, hogy a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti német-sváb etnikumú nőket kell deportálni. Az így született deportálási parancsot Vinogradov tábornok csak 1945. január 6-án írta alá, és ezzel elkezdődött 70.000 német származású román állampolgár deportálása a Szovjetunióba. Ok: a német hadsereg Szovjetunióbeli pusztítása, cél: a háborús károk helyrehozása, a Szovjetunió újjáépítése.
Boros Ernő több oldalról is megvilágítja a németek deportálásának kérdését. Szemnyitogatásának eredményeképpen megtudjuk, hogy a második világháború végső szakaszában, a német-magyar hadsereg kiűzése után, a románok visszaéléseit, garázdálkodásait, rablásait és gyilkolásait megelégelő szovjet Észak-Erdélyt saját közigazgatása alá helyezte. A deportálásra kiszemelteket nem román csendőrök hajtották vagonokba, hanem az itt állomásozó szovjet katonaság a „helyi segítők, un. policok bevonásával”. Szovjet utasításra a helyi baloldal képviselői maguk közül választották ki az alkalmas vezetőséget. Ráadásul a helyi vezetők románok voltak, nem is akármilyenek. „Szatmár megye élén Stefan Anderco személyében 1945 januárjában, olyan román prefektus állt, aki a megyeházán még a magyar beszédet is betiltotta.”
1945 januárjában Szatmár megye olyan volt mintha végítéletének utolsó napjait élné. Nyomor, kimerült, megrabolt, kifosztott falvak, városok képe dereng fel előttünk. Az őszi szovjet bombázások emberáldozatait alig temették el, már hajkurászták a kiszemelt magyar, sváb civil lakosságot Földvárra majd a Szovjetunióba. Hajléktalanná vált ezrek tehetetlen kétségbeeséssel álltak romba dőlt, égő házaik maradványai mellett, könnyeikkel oltogatva a lélekben fellobbanó lángokat. A megváltó-segítségere, az emberséges vigaszra szorult ártatlan lakosságra ekkor törtek rá a deportálás rémei.
Boros Ernő könyve az íróasztalnál és kemény terepmunkával készült. A történelmi háttér megértéséhez szükséges rendelkezések, törvények, utasítások, a svábok Szatmárba telepítési folyamatának feltárása könyvtári-levéltári munka. Ez a munkafolyamat sok örömöt hoz a kutató számára, de keserűséget is, amikor hitelesített szakember állításával vagy valamilyen politikai-gazdasági érdekcsoportot kiszolgálók véleményével kerül szembe. Így járt Boros Ernő is. Hatalmas interjúanyaggal a háta mögött bizonyítékokkal a kezében cáfolja meg Doru Radosav és a mindig jól helyezkedő Ernst Hauler történelemhamisításait.
Harc az igazságért
Amióta tudjuk, hogy a tudományok egyes emberei is megvásárolhatóak, a tudomány hadseregének katonáiba is megrendült a XXI. század emberének bizalma. Boros Ernő igazságfeltáró könyve ilyen szempontból is a megbízható, az értékes kivételek közé tartozik. Ő, aki nem sváb, nem orosz és nem román, békésen a tőle megszokott tárgyilagossággal végezte a feltáró munkát, majd kialakította saját kutatásainak végeredményeképpen a szatmári svábok deportálástörténetét. Nem kis megrökönyödésére kutatásai során útjába akadt két szerző, akik írásban is megnyilatkoztak a szatmári svábok sorsáról, deportálásáról. Boros békés alkotómunkáját az ő hamisításaik zavarták meg. Ezeket Boros Ernő nem tűrte szó nélkül. Magával visz minket is, mai olvasókat, a tudományos alvilág bugyraiba.
Az egyébként mindig rohanó Boros Ernő szokatlan türelmet és önfegyelmet tanúsítva idéz Doru Radosav volt szatmárnémeti múzeumigazgató, jelenleg a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója által német nyelven 1994-ben Ravensburgban megjelent könyvéből, amely a szatmári svábok deportálását sajátos módon magyarázza. Az átlagember is meglepődik annak a Radosavnak az állításain, aki ma ártatlan fiatal lelkeknek oktatja a történelmet, amikor olyanokat ír, hogy „a lakosság egészéből nagyon sokszor másodrendű szemponttá vált” a svábok kiválogatása, amikor tudjuk az ő deportálásuk volt a történelmi tét. Előbb idézett mondatának mond ellent a professzor, amikor arról ír, hogy ahol nem volt elég sváb, ott más etnikumokkal pótolták. Ha eleve nem játszott szerepet a kiválogatáskor az etnikai hovatartozás, akkor miért beszél más etnikumokkal való pótlásról? (ami elvétve tényleg megtörtént néhány helyen) A későbbiekben már úgy tűnik, hogy Radosav sváb deportálás-könyve nem a svábok deportálásáról, hanem a románok együtt érző, segítőkészségéről és szenvedéseikről szól.
Érdekes követni Boros küzdelmét az igazságért. Egy adott pillanatban elveszíti türelmét és egyértelműen fogalmaz „Doru Radosav könyvében hemzsegnek a hibák, a megalapozatlan, elhamarkodott, téves, sőt a valóságnak homlokegyenest ellentmondó következtetések…” Majd újból erőt gyűjt és több tucat interjúval cáfolja meg a felkent szakember munkájában talált állításokat, és a szerző munkamódszerére is tesz néhány elmarasztaló megjegyzést (pl. személyesen nem kereste fel a deportáltakat, csupán egy kérdőív kitöltéséig volt kíváncsi emlékeikre).
Az igazság kiderítéséért folytatott csatározásainak másik réme Ernst Hauler úr, aki az átkos idején a Német Nemzetiségű Dolgozók Szatmár Megyei Tanácsnak elnöke volt, aki a diktátor közelében melegedve múlatta román állampolgárként napjait. A rendszer kiszolgálója és haszonélvezője, a kommunista eszme által csontvelőig átitatott szolga, az ellenfél. Igen Boros Ernő ellenfélként kezeli őt is, bár Hauler irományaiból egy megátalkodott következetességgel elszánt magyar gyűlölő képe rajzolódik ki, aki nem ellenfele, hanem ellensége minden magyarnak. A diktátor kiváló tanítványa és szellemi utóda a rendszerváltás után is ellenségképre építve akarja német létét igazolni és mentséget keresni a svábok elmagyarosodására. Ügybuzgósága fölösleges, mert Hauler urat egyetlen jóérzésű sváb ember sem tekinti közibük valónak.
Egyetértünk Boros Ernővel, amikor határozottan visszaüti minden magyarellenes, miden németellenes, minden románellenes, minden zsidóellenes erkölcsi, politikai és minden valószínűség szerint gazdasági hasznot remélő Hauler-féle támadását. Ennek a fejezetnek a végére szerzőnk úgy tesz hangsúlyos pontot, hogy idézi három sváb ember nem éppen kedvező nyilatkozatát Hauler úrról.
Az interjúk
Boros Ernő munkájának másik része interjúk hosszú sora mellett az egyes települések rövid történetét ismerteti, felsorolja az elhurcoltak névsorát. Forrásai deportált személyek visszaemlékezései, az illető település templomának Histori Domussza, a településről megjelent tudományos, helytörténeti munkák. Hatalmas terepmunkával végigjárt 42 települést. Felkutatta kik élnek még a deportáltak közül. A 24. órában felkereste a szemtanúkat és nem kevés rábeszéléssel sikerült szóra bírnia néhány százat közül. Volt olyan néhai rab is, aki naplót írt. Boros Ernő bátorítására ezek a feljegyzések is előkerültek. Megörökíti a szovjet martalócok itteni visszaéléseit, garázdálkodásait, lopásait, erőszakoskodásait, gyilkosságait.
Megrázó rádöbbenni arra a félelemre, ami mai napig is eluralja a meghurcoltak és hozzátartozóik lelkét. Az interjúk végére érve érezzük, hogy az egyes személyeken keresztül nem csupán 5000 fogoly sorsáról kapunk képet. Az eldeportáltaknak voltak közvetlen szomszédjaik, rokonaik, barátaik, utcabelijeik, akik folytonos rettegésben, lelki kalodában, félelemben élték meg azokat az éveket, mert nem tudták mikor kerül rájuk is a sor. Kínzó bizonytalanság lágerében tengődtek az itthon maradt lelkek is. Boros Ernő könyve az itthoniak társadalmi méretű rettegéséről, teljes kiszolgáltatottságáról, a lélek száműzetéséről, a békés munkás élet elorozásáról is szól.
Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla hősies népdalgyűjtésével tudjuk összehasonlítani Boros Ernő terepmunkáját. Boros Ernő is kiment a tiszta forráshoz, onnan merített, hogy az igaz, hiteles emberi szó erejével mutassa fel 42 település megrendítő történetét. Mintha valamelyik görög tragédia kórusából szólalnának meg külön-külön a riportalanyok.
Sorra veszi a könyvben azokat a településeket, ahonnan eldeportálták az embereket. Megtudjuk a visszaemlékezőktől hogyan gyűjtötték be, hogyan szállították el marhavagonokban őket. A szemtanúk magukkal viszik az olvasót szenvedéseik színhelyeire. Golgotajárásukkal együtt haladva kolhozokba, fűrésztelepekre, higanybányákban, higanyolvasztókban, kő-, réz-, ólom-és szénbányákba szállunk alá, majd a megvesztegetések sötét bugyrai tárulnak az olvasó elé, és annál is mélyebbre a nyomorúságok, betegségek, jajkiáltások és a halál világába visz a mi Danténk. Szögesdrótok, rácsok mögött találjuk magunkat. Deportálttemetésen veszünk részt. Eljutunk az oroszországi, szibériai kegyetlen telekbe és tikkasztó nyaraiba. Csanáloson az otthon maradottak segítségért folyamodnak a Szentatyához, hogy eszközölje ki, szeretteik szabadulását. Ahány visszaemlékező annyi dráma, annyi nyomor, annyi fájdalom. Ma már nem értjük, hogy a kiszolgáltatottságnak, a megalázottságnak, a szenvedéseknek azon a fokán, ahogy az interjúalanyok tanúsítják, hogyan maradhat életbe az ember, és az ember, megmaradhat –e még embernek?
Amikor az olvasó leteszi a könyvet
Egy könyvbemutató feszes időkeretei között megpróbáltuk felvillantani Boros Ernő könyvéből azokat a címszavakat, gondolatokat, amelyekre fel akarjuk hívni az olvasó figyelmét. A könyvben az áldozatok golgotája mellett kitapinthatóan érződik a szerző lázas igazságharca, ami alól nem tudja kivonni magát az olvasó sem. Azt vesszük észre, hogy Boros Ernő harcostársai leszünk, felvesszük az ő ritmusát, együtt töprengünk, keresünk, vajúdunk a szerzővel, közben csiszolódik igazságérzetünk, nő bátorságunk, a jó és szép melletti elkötelezettségünk is megerősödik. Úgy gondoljuk, hogy ezekben az emberi értékekben való növekedésünk még a történelemtanulásnál is fontosabb végeredmény lehet az olvasó számára. Mintha írás közben ott lenne Boros mellett már a másik szereplő, az olvasó is, mint a fontos gondolatokat megértetni elszántan akaró színész a színpadon, újból és újból nekiveselkedik, magyaráz, érvel, vitatkozik, bizonyít, állít. Amikor az olvasó leteszi a könyvet és visszalapoz jegyzeteibe elégedetten tapasztalhatja, hogy tudományos ismeretben, ön-és nemzetismeretben is több lett, őt már nem vezethetik félre hazug legendák sem népeket egymás uszító kalandorok. Ismét rájön arra, hogy a történelmi igazság kimondása szép, mert nem akar sem kevesebbet, sem többet mondani annál, ami megtörtént.
Csirák Csaba