Imre atya gondolatai az ezüstmisére

admin | Gondolatok, írások | 2011. június 28.

FT. MERLÁS TIBOR EZÜSTMISÉJÉRE

Szatmár, 2010. június 26.

Iz 43,1-3 – Róm 12,1-6 – Mt 10,1-8

 
Ezen a szép 25 éves papi jubileumon engedtessék meg nekem, hogy magamról kezdjem egy vallomással: Egyik legkedvesebb művészem Albrecht Dürer (1471-1528). Miért? Talán mert szülei a magyarországi Ajtósról származtak és a németországi Nürnbergbe vándoroltak ki. Talán mert korának legsokoldalúbb festőművésze és grafikusa volt, és egy gazdag, tartalmas életművet és örökséget hagyott maga után. Talán az is hathatott rám, hogy művészi hitvallásában ezt írta magáról: „Életemnek csak egy célja lehet, az élők képmásának megörökítése és Krisztus életének formába  öntése.” Azt hiszem azonban, hogy azért művészem ő, mert egyik képe állandó kísérőm: két összetett kéz, amelyet Te is most jubileumi képednek választottál. A művészettörténészek szerint édesanyja kezét festette meg a festő. De egy kis beleéléssel lehet ez a mi kezünk is, amikor imára kulcsolódik és áldást kér Istentől, illetve hálát ad neki…

Istené vagy (Iz 43,1-3)

…Kezek…

Kedves Testvér! Talán nem is gondolod, hogy a Te papi életedben is milyen nagy szerepet játszottak a kezek. Emlékszel, amikor 25 évvel ezelőtt – pontosabban 1986. június 22-én – Gyulafehérváron, dr. Jakab Antal  püspök fölszentelt? A szertartás keretében hirtelen nagy csend lett, és a püspök – semmit sem szólva – fejedre tette a kezét. Nem a maga nevében és hatalmából tette ezt. Ő ott akkor más Valakit képviselt. Abban a pillanatban maga Isten volt az, aki fejedre tette a kezét, hogy kiválasszon magának.

Ugyanis föltenni a kezet valamire, a kézföltétel, ahogyan mi azt egyházi zsargonnal mondjuk, azt jelentette az Ószövetségben – és azt jelenti ma is, hogy valamit birtokba veszek. Így, ebben az értelemben helyezte fejedre az Úr a kezét: Enyém vagy!

Az ember leghőbb vágya, hogy valakihez tartozzék, hogy valakié legyen! A vallásos emberé, hogy Istenhez tartozzék, az Övé legyen. Tudta ezt Isten is, ezért is üzente népének a ma felolvasott szentírási részben prófétáján, Izajáson keresztül ezeket: „Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy.”

Ezt mondta Neked– a keresztséged után – immár másodszor pappászentelésed pillanatában: „Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy.” És Te akkor felfogtad: „Ezen túl nem vagyok a magamé, az Úr magának jelölt ki, birtokba vett és arra rendelt, hogy emberszeretetét hirdessem ebben a világban. Életem nem lehet egyéb, mint az Ő szolgálata!”

Első szentmiséd alkalmával, amelyet 1986. július 6-án mutattál be Sárközújlakon, talán Te is azt gondoltad, mint én az enyémen: „Ha csak egy szentmisét mutatok be és Isten elveszi életemet, már akkor is megérte.” Isten azonban többet is megengedett Neked. Talán így akarta jelezni, hogy papi jelmondatodat: „Mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9,22) – elfogadta és komolyan vette. Arra méltatott: „…hogy 25 évig színe előtt állhattál és szolgálhattál Neki.” (vö. II. kánon)

Egy évig voltál segédlelkész Kaplonyban, 2 évig a Szatmári Székesegyházban, majd 1 évig a Nagykárolyi Szentlélek templomban. 1990-től a Szatmári Szent Család következett, hogy 1 év múlva ismét a Szatmári Székesegyháznál légy segédlelkész. Mindemellett voltál – 8 éven át! – püspöki titkár, hittanár és ifjúsági lelkész. 1999. február 1-től, Merk Mihály atya halála után kerültél ide, a Szentlélek Plébániára, ahol immár 12 éve működsz. Papságod majd felét itt töltötted, és látszik minden szavadon, mozdulatodon és tetteden, hogy épp úgy a szívedhez nőtt, mint a Kolping, amelybe – bár látszólag – véletlenül csöppentél bele, de szerintem ebben is Isten keze volt, hogy a Szervezetet talpra állítsd, és benne is mindenkinek mindene lehess…

25 éve állsz Isten vagy Istené és szolgálod Őt!

Tapasztalatból mondom, hogy nem volt könnyű! Igen, nem könnyű osztatlan szívvel, az élet sok gondja és baja között, egyedül, nem egyszer kirekesztve, kitaszítva, kicsúfolva, meg-nem-értve, meg-nem-hallgatva Istennek szolgálni.

Éveken keresztül szolgálhat így valaki, de egyszer csak feltör belőle a kérdés: Kiért teszem ezt valójában? Csak magamért? „Kinek a nevében járok és működöm?” Egyéni érdekeimért és egyéni ügyeimért? Vagy másért és másokért? Miért teszem amit teszek? Csak egy darab kenyérért? Vagy elismerésért? Mi az, amit csinálok? Egy kis hagyományt, egy kis vallási kultúrát adok tovább? Ez nem lehet igaz! Ez nem elégíthet ki! Erre nem lehet rátenni egy életet!

Ezt, Testvér, Te is érezted, mert elsőmisés jelmondatodat – tudatosan vagy tudattalanul? – ezüstmisés képedre is rátetted, hogy erősítsd magad és ismételgesd: „Mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9,22).

Ez a helyes magatartás: Isten szólított neveden, Ő választott ki Téged magának, Övé vagy pappászentelésed óta – jó és rossz sorsban egyaránt! Akkor is az leszel, ha innen tovább mész. Akkor is az, ha nem lesz ennyi híved és barátod. És akkor is, ha esetleg majd senki nem számol többé veled… Ezt soha ne feledd!

Isten áldása vagy (Mt 10,1-8)

…Kezek…

A kézföltétel az ószövetségi szentírás értelmében azonban valami többet is jelentett. Ez a cselekedet, ez a gesztus azt is jelezte, hogy erőmet a másik embernek adom, megbízom azzal, hogy áldásomat továbbadja. Emlékszel, amikor a szertartás vége felé járt, a püspök kezébe vette a szentelendők kezeit, és ezt mondta: „Isten, aki a jót megkezdte benned, fejezze is be!” Ekkor kaptad társaiddal együtt arra a küldetést, hogy Isten áldása légy, az Ő áldását mindenkinek osztogasd.

Testvér, nemcsak Istené vagy, de áldássá is tett Téged az Úr, hogy népét, bárhova megy, bárhol is jár, megáldd.

25 éven át kaptál Isten kezéből jót, áldást és kegyelmet, és ezeket nyitott kezekkel osztogatod tovább – híveidnek. Közben oda mentél Te, Isten Halásza, amerre Isten Halai vonultak. Kaplonyban, Nagykárolyban, Szatmáron – és ahol az Ő nevében megfordultál.

Hány és hány gyermeket kereszteltél meg az elmúlt 25 év alatt? Hány és hány alkalommal tartottad kezedben és nyújtottad híveidnek – felnőtteknek és elsőáldozóknak egyaránt – Krisztus Testét? Hány és hány gyermeknek rajzoltál kezeddel keresztet a homlokára és áldottad meg? Hány és hány betegnek és haldoklónak a kezét tartottad kezedben, és adtad fel nekik – kezeddel – a szentkenetet, hogy így segítsd őket utolsó nagy útjukra? Hány és hány házasságot áldottál meg, és miközben a házasulandók egymás kezét fogták, Te kezeddel megerősítetted eskűjüket? Hány és hány embert oldoztál fel, és miközben keresztet rajzoltál feléjük, őket Istennel kibékítetted?

Ha nem is jutottak eszedbe Jézus Urunk szavai a mai evangéliumból Máténál, de mégis azokat követted: „A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, ördögöket űzzetek ki.” (Mt 10,8) Te is így tettél, mert tudatában voltál annak, hogy áldássá tett Téged az Úr!

Természetesen papi életed alatt – a papi szolgálat mellett – kezeid mással is el voltak foglalva: az építkezésnél követ hordtak, a kertben virágot neveltek, filiákba menet autót vezettek, az irodában levelet írtak, a hívekkel kezet fogtak. Annyi minden egyebet tettek, hogy felsorolni sem lehet. De tudom, hisz évek óta ismerlek, hogy legszívesebben azt tették kezeid, ami papi életedben a leglényegesebb: Nem épületeket építeni, bármennyire fontos is az, hanem embereket „felépíteni”. Nem virágokat termeszteni, bármilyen szép is az, hanem embereket nemesíteni. Nem autót vezetni, bármennyire is második életelemeddé válni látszik, hanem embereket vezetni az Isten felé vezető úton.

Ha papi és emberi erősséged után kérdezne valaki, azt kellene neki válaszolnom: A Te kétség kívüli legnagyobb erősséged: az emberek. Ahogyan őket szereted és segíted. Mindig csodálom, ahogyan megtalálod nekik a helyes megfelelő szót, ha keresztelsz, ha esketsz, ha betegeket látogatsz, ha a gyászolókkal a sír felé mész, ha egyházközséged tartalmas és színvonalas kis lapját, az „Ajándékot” szerkeszted. Tudom, hogy híveidet, olvasóidat nem számolgatod, hanem számon tartod, és rájuk – kezeiden keresztül – Isten áldását árasztod.

Ha néha erőt venne rajtad az életkrízis, a steril köldöknézés, a meddő önsajnálat, vagy akár – számos teljesítményeidre visszanézve – a kivagyomság kísértése. Soha ne feledd, Testvér: Isten áldása vagy! Se több, se kevesebb!

Isten áldozata vagy (Róm 12,1-6)

… Kezek…

A legszebb rész a papszentelés szertartásában viszont az volt, emlékszel rá, amikor átvetted a kelyhet és a paténát. Jelezve: Papi életed legfontosabb cselekedete az áldozatbemutatás.

Nem véletlenül olvastuk fel a Szentírásból azt a részt, amelyet Szent Pál apostol írt a római híveknek. Pál Rómába készül, hogy felrázza, megerősítse hitükben az ottani maroknyi keresztény csoport tagjait. Előtte levelet ír nekik. Ebben kiemeli, hogy az üdvösség nem a parancsok teljesítéséből, hanem a Krisztusba vetett hitből származik. És, hogy a törvénynél sokkal fontosabb a kegyelem, amely a Krisztus nevében való megkeresztelésből árad.

Így jut el a 12. fejezetig, amelyben aztán kimondja a rómaiak és a mi számunkra is legmegdöbbentőbb dolgot: a hit legfelsőbb foka az önátadás, a Krisztussal való élő, eleven kapcsolat. A fejezet 1. verse tartalmazza azt a részt, amelyre most hivatkozni szeretnék: „Testvérek! Isten irgalmára kérlek benneteket: adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Legyen ez a ti értelmetek hódolata.” (Róm 12,1)

Az embert mindig is kísértette a gondolat, hogy Istent „égő áldozatokkal” és apró adományokkal és morzsákkal „etesse” és „lakassa jól”. Az igazi szeretet azonban sohasem elégszik meg kicsivel, morzsákkal és kolduskenyérrel. Ha valakit szeretünk, azt akarjuk, hogy egészen megossza velünk életet, hogy aztán mi is egészen megoszthassuk vele életünket.

Isten sem valamicskét akar tőlünk, hanem egész lényünket, azt akarja, hogy egész életünk egy égő  istentiszteletet legyen, az Ő örömére és dicsőségére. Isten sem apró figyelmességet, szépen becsomagolt ajándékokat, értsd: parancsok, előírások kötelességszerű, lelketlen betartását akarja tőlünk, hanem egész szí­vünket  kéri. Azt akarja, hogy teljesen neki adjuk önmagunkat és neki él­jünk.

A pap egyik legnagyobb kísértése épp ez a formalizmus. Azt hisszük, hogy ha a parancsokat és az előírásokat megtartjuk, azzal Istennek eleget tettünk. Azt hisszük, hogy az istentisztelet csak abban a templomban zajlik, amelyet olyan jól ismerünk, amelyben olyan otthonosan mozgunk. Azt hisszük, hogy csak a templom csendjében és magányában lehetünk Istennel, ahol nem zavar senki és semmi.

Az élő istentisz­telet azonban nem csak a templomban folyik, és soha sem fejeződik be a vasárnapi szentmisével, hanem  igazából azzal kezdődik! Kinn a hívek között, a mindennapokban, az élet forgatagában…

A pap egész élete Istennek tetsző ajándék, „istentisztelet” kell, hogy legyen.

Ha valóban az, akkor a mise után is, a templomon kívül is pap vagyok.

Akkor a munka nem teher, hanem megszentelődésem eszköze.

Akkor a hívek nem izgága, akadékoskodó emberek, hanem Istent kereső lelkek, akiket türelmesen vezetek a jóra.

Ha életem „égő áldozat”, akkor az adminisztráció nem unalmas időtöltés, hanem életszükséglet ahhoz, hogy egyházközségemet anyagilag rendben tartsam, menedzseljem.

Ha életem Istennek tetsző áldozat, akkor a hosszú út a filiákba nem szükséges rossz, hanem mind megannyi lehetőségek új lelkek toborzására és a régiek megerősítésére.

Ha papi életemet „égő, Istennek tetsző áldozatként” fogom fel, akkor a magam ellátása, az egyedüllét, a magányos papi élet nem valami értelmetlen egyházi parancs, hanem a testemről és lelkemről való egészséges gondoskodás szerves tartozéka, hogy – papi jelmondatodat idézve és ezuttal befejezve – „Mindenkinek mindene lehessek, hogy mindenkit üdvözítsek” (1Kor 9,22).

Kedves Testvér! Papi életed sohasem volt könnyű. Te is sokat filiáztál, adminisztráltál, menedzseltél. Soha nem volt nagy elismerésekben részed, egyházi kitűntetésekre sem vágytál, csak egy volt a szíved vágya: Istent szolgálni, és minél több embert hozzá vezetni. Mégis  – látom, érzem rajtad -, ha még egyszer előlről kellene kezdeni, ismét, újra csak pap lennél, mert annyi szépséget fedeztél fel e 25 év alatt ebben a hivatásban. Ez a helyes életszemlélet. Ha továbbra is így élsz, akkor légy meggyőződve arról, hogy Isten elfogadja majd papi életedet, mint „élő, szent, Istennek tetsző áldozatot”.

Albrecht Dürer: Kezek…

Nem tudtam, miért szeretem őket. Most már tudom. Isten kezeit juttatják eszembe, amelyek minket, papokat  – de minden embert is! – kiválasztottak, és áldássá, áldozattá tesznek, ha engedjük, ha együttműködünk kegyelmével.

Kedves Testvér! Hadd mondjam mindnyájunk nevében: Köszönjük, hogy 25 éve élsz papként közöttünk, hogy létezel, hogy vagy. Köszönjük, hogy azt teszed, amit teszel. Isten áldja meg kezeidet, és egész papi lényedet, hogy még sokáig áldás és jóillatú áldozat lehess számunkra! Amen.