Az „Út a csillagok alatt” című film romániai ősbemutatója elé
admin | Gondolatok, írások | 2012. január 29.
„Hát nem mindannyian zarándokok vagyunk, állandóan úton, emberek, akiknek nincs maradandó lakásuk a földön?”
Karl Rahner
Karl Rahnernak, (1904-1984) a XX. század egyik legnagyobb teológusának szavai, nem éppen derűs gondolatokat ébresztenek az Istentől elzárkózó olvasóban. Hiábavaló munka lenne egy életet feltenni a tömbházi lakásért, a palotáért, a pénzért, mert az útnak egyszer csak végére érünk, és az xy utcában épült lakásom elveszíti jelentőségét, számomra már nem az lesz, amiért egy életen át dolgoztam? A lényeg azonban nem ez, a fő kérdés ki és mi vár bennünket, az út végén? „Utunk célját Istennek hívják” válaszol Rahner. Istenhez tehát menni kell, meg kell őt keresni. A napokban Sebestyén Aba előadásában elhangzott Kocsis István gondolat szerint az „önmagunk legyőzésén alapuló felemelő érzés” lehet a hozzá vezető utunkon a vezérgondolat. A kíváncsi, az állandóan kereső-kutató ember, megpróbálja az életutat lemodellezni. 40-50-80-100 életévet belesűrít néhány napos vagy néhány hetes Istenkeresésbe, vagyis zarándokol.
A zarándoklat lelki gyógymód, alkalmas a hit megszerzésére, alkalmas a hit megerősítésére, alkalmas a megtartására. Nincs terünk és lehetőségünk, hogy itt most az olvasóval bemérjük az utat a hit megszerzésének szándékától a hit gyakorlásáig. De azt leszögezhetjük, hogy a zarándoklat lehetősége mindenki előtt nyitva kell legyen! A zarándoklat nem lehet hitválogató, nem lehet személyválogató. Miért? Ahogy Szent Péter sem volt tisztába az ő hitének szilárdságával (mire a kakas megszólal háromszor tagadsz meg engem), úgy a hitelgyengülés veszélye bennünket is fenyeget, egyszer csak süllyedünk, nem tudunk járni a vízen. Hitminőség dolgában, ahogy Péter, úgy mi sem vagyunk tisztába önmagunkkal. A zarándok számára a zarándoklat, gyakorlás a vízen járásra, a próbatételes helyzetek, napok évek átvészelésére önmagunk legyőzésére.
A zarándokok vértanúk sírját, kegytárgyakat, kegytemplomokat keresnek meg hitük elmélyítése, megerősítése céljából, nem ritkán lelki megtisztulásért. Bűnbánatot tartanak, misét hallgatnak és áldoznak. Ha a csíksomlyói búcsúra gondolunk elmondhatjuk, hogy hatalmas nemzeti népmozgalom ez a zarándoklat, ahol a tömegben már megjelenik az ökumenés színezet, ahol a különböző felekezetekbe tartozó keresztényeket nemzeti, kulturális szálak is összekapcsolják. Hála Istennek napjainkban a fiatalok körében egyre népszerűbb a zarándoklat, egyre többen kapcsolódnak be Istenhez való csiszolódásuk önlegyőző útjára.
Boldog II. János Pál pápa a zarándoklatot nagyjelentőségű közösségi cselekedetként méltatta. A hittel és az egymással való találkozás, a zarándoklat próbatételeiben való közös segítségnyújtás, közös erőpróba, a keresztény ember-emberkapcsolat és ember – Istenkapcsolat gyakorlása, mind a zarándoklat ajándéka. Nem túlzás, ha azt mondjuk, a zarándoklat egymás szokásainak, hitgyakorlásának megismerését is elősegíti, így határozott lépés a béke, a békés egymás mellett éléshez, egymás megértéséhez. Boldog II. János Pál látószögéből a zarándoklatoknak – a hitbeli vállalásai mellett – ugyanakkor lehetnek kulturális, társadalmi, uram bocsánat, politikai kísérői is. És ezzel már eljutottunk Birinyi József és dr. Tokaji Ferenc „Út a csillagok alatt” c. filmjéhez.
Tokaji Ferenc és Szabó Péter a dokumentumfilm két zarándok főszereplője. Ők viszik el a nézőt sok száz kilométer gyalogúton Fatimába „a világ oltárához”, onnan pedig Santiago de Compostelába, a Szent Jakab sírja fölé épített székesegyházba. És egy kicsit tovább, a középkori zarándoklatok mintájára, Európa egyik legnyugatibb pontjáig a „Világ Végéig”, mert a középkorban az istenkeresők ott tették le a zarándokbotot.
Fatima a Mária jelenések egyik színhelye. Az első jelenés 1917. május 13. volt, ami azt jelenti, hogy 2012-ben a Mária jelenés 95. évfordulójára emlékezhetünk. Az „Út a csillagok alatt” c. film ilyen értelemben is időszerű, ugyanakkor felhívja a figyelmet az egyik leglátogatottabb Mária zarándoklatra. Szemtanúi lehetünk a csoda színhelyének, beléphetünk a házba, ahol Lúcia de Jesus dos Santos, a csoda egyik tanúja élte gyermekkorát. Meglepő, hogy a csoda látásával megajándékozott Lúcia gyermekkori otthona mennyire emlékeztet a magyar parasztházakra. Igazolás ez, hogy a csoda látására kiválasztott, nem feltétlenül az emberi társadalom kiválasztottja kell legyen.
Több pápa is ellátogatott Fatimába. II. János Pál első Fatima-i útja alkalmából megköszönte a Szűz Anyának, hogy életben maradt a Szent Péter téri merénylet után. Második útja alkalmával felajánlotta az emberiséget Máriának. Olyan helyre visz el tehát a kamera, ahol csodák történtek, és ahova nem csak híres, de valóban nagy emberek zarándokoltak el.
A film másik zarándok célpontja Santiago de Compostela. János apostol testvére Jakab, egyike volt Jézus első tanítványainak. Jakab Jánossal együtt apjukkal a tengerparton halászhálóikat javítgatták, mikor Jézus meghívta a két testvért. Így lett Jézus egyik legközelebbi munkatársa Jakab. Jelen volt a színeváltozáskor, Jairus leányának feltámasztásakor, ott volt a Getszemáni-kertben. Heródes Agrippa „karddal kivégeztette…”. Jakab apostolt vértanúhalála után a király rendelete miatt eltemetni nem lehetett, ezért tanítványai a holttestet ellopták, márvány szarkofágba helyezték, és egy hajóba rejtették. A hajót azonban elfelejtették a parthoz kikötni, ezért a víz elvitte egész Spanyolországig, itt találtak rá, és eltemették. Santiagó de Compostelában Jakab apostol sírja fölé hatalmas bazilikát emeltek. A XX. században Santiagó de Compostela lett a zarándoklat végállomása.
Zarándokaink részt vesznek vallási eseményeken, vallási nevezetességeket keresnek föl. Megajándékoz a film történelmi események bemutatásával, a keresztény kultúra néhány nagy legendájával, művészeti alkotásokkal. Ízelítőt kapunk forróhangulatú sporteseményről, mi közben megismerkedhetünk a zarándok mindennapi életével, az időjárás szeszélyeinek, a terep változásainak, a biztos bizonytalanságnak kitett zarándokélettel. Sok-sok érdekességre, furcsaságra, szépségre, emelkedettségre villan rá Birinyi József és Baráti Gábor operatörők kamerája. Emberi kapcsolatok, a mi esetünkben a két zarándok barátságának próbaköve is egy ilyen vállalkozás. Gyertyát gyújtanak szerettei emlékére. A velük eltöltött éveket már csak így tudják megköszönni. És a zarándok, legyen a „világ végén”folyton hazagondol, mert a nagy távolság ellenére a haza-hazaszálló gondolatok adnak erőt a következő lépéshez. Az otthont nem lehet feledni, még akkor sem, ha átkelnek a feledés folyóján.
Különösen érvényes ez olyan szép pillanatokban, amikor magyar emlékekkel találkozhatunk az otthontól ezer kilométerekre. Megállhatunk az Ötvenhatosok kálváriájánál, találkozunk a törékeny testalkatú, de erős lelkű Szent Erzsébet emlékével. Felfedezzük a művészet és a hit találkozásából születő remekműveket. Nehéz és hosszú az út (camino) az Úr megismerésétől az Úr megszeretéséig, idézzük a mesélő szövegéből.
Mintha a zarándok ugyanabban az időben több helyen is jelen lenne. Miközben bakancsával tocsog az úti pocsolyákban, vagy épen port ver fel lépteivel, szemei az eget kémlelik, gondolatai pedig hol itt és most, hol a múltban és valahol máshol zarándokolnak. Nincs megállás önmagam és Istenkeresésemben, mert a zarándoklat örök.
Feltűnnek a cél, Santiago de Compostela körvonalai, aztán a Szent Jakab bazilika. Elérkezett a modellbeli üdvösség pillanata, amikor felszabadul a lélek, elszorul a torok, feltörnek az örömkönnyek: a zarándok megérkezett. Most nincs szétszórtság, most a test és a lélek együtt örül. A zarándok az út végén átéli kicsinyített mását annak a találkozásnak, ami mindannyiunkra vár a végső célba éréskor. Mert, hogy mondja Karl Rahner „Utunk célját Istennek hívják” Nagy emberi alkotásokkal való találkozások alkalmával szokott megesni hasonló megrendülés egy verset, egy regényt olvasva, a hangversenyteremben vagy a színházban, képtárban, operában, amikor a katarzis következtében minden rossztól megszabadul a lélek, felemelkedik Istenhez. A fáradtságtól, a testi kíntól, a szelektől cserzett bőrű zarándok szabad lett.
Lírai és drámai, elbeszélő, tájleíró és pergő-feleselő képsorok varázsolják az „Út a csillagok alatt” c. dokumentumfilmet lelket megtisztító élménnyé. Nagy totálképek és a lélek mélyébe beleső kameraállások változatossága mellett könnyű helyzetben van a néző, nem tudja levenni szét a filmvászonról.
A két „színész” Tokaji Ferenc és Szabó Péter, valódi zarándok, tehát nem színészek, akik meg kell játszanak embereket, helyzeteket, találkozásokat. Adva van két önálló személyiség, akik ugyanarra az útra, ugyanazért a célért fog össze és indul el a nagy próbatételre. Ki-ki sajátos egyéni lelkialkatán átszűrve nagyon is eltérő, de teljesen természetes módon éli meg az út eseményeit. A film végén kiderül, hogy a két zarándokban két Istenkereső embert ismertünk meg. Birinyi József rendező úgy dramatizálja a zarándoklatukat, hogy mindkét személyiséget meghagyja saját egyéniségében, nem akarja egyforma zarándokokká csiszolni őket.
A nézőnek pedig jut mindenből. Kap történelmet, egyháztörténete, legendákat, építészetet, megfürdik egy sportkatlan izzó hangulatában, kap néprajzot és sok-sok szép zenét. Birinyi József és Tokaji Ferenc dokumentumfilmje vallási ugyanakkor turista film. Szereplő, operatőr, rendező és a zenei anyag szerkesztője nem hunyja be a szemét az utat szegélyező értékek előtt. Ez a film egy zarándokút nyitott szemű, nyitott fülű, nyitott elméjű, nyitott lelkű résztvevőinek dokumentuma.
2012-ben, a misszió évében, Birinyi József és Tokaji Ferenc filmjét igen hatásos és minden bizonnyal jelentős hitbéli eredményeket elindító munkának számíthatjuk, a hitében meg-meg roggyanó ember számára. És, amikor a misszió szót leírjuk, nem csak a római katolikusok számára szóló üzenetet értünk alatt, hanem a keresztény magyarság megújulására gondolunk, más szóval a jövőre is.
Csirák Csaba