A nagymarosi találkozók története idén éppen négy évtizedre nyúlik vissza, amikor Sillye Jenő és barátai a Dunakanyarban énekes-imádságos összejöveteleket szerveztek, amelyeket később a fiatalokkal foglalkozó papok, köztük Balás Béla – ma kaposvári megyéspüspök – és Kerényi Lajos pártfogásukba vettek, és segítettek folyamatossá tenni a találkozók megrendezését. Az országos lelkinap sok határon túli fiatalt is vonz, különösen a közeli Felvidékről.

Az új evangelizáció évében megrendezett tavaszi találkozó témája önmagunk evangelizációja lesz. De azt is mondhatnánk, „tánciskolába várunk”, ahol a résztvevők együtt kezdhetik megtanulni, mit jelent Jézusra és az evangéliumra hagyatkozva, Vele együtt folytatni ezt a „táncot”. Az előadást ezúttal Bokros Levente ceglédi plébános tartja, a szentmise főcelebránsa és igehirdetője pedig Erdő Péter bíboros lesz.

A nap programja:
•   9.00 – közös reggeli ima – a Szent Ferenc Antióchia Közösség vezetésével
• 10.00 – főelőadás – Bokros Levente
• 11.00 – fakultációk
• 13.00 – ebédszünet, idő a személyes találkozásokra
• 14.00 – szentségimádás – a Chemin Neuf Közösség vezetésével
• 15.00 – szünet
• 15.30 – énekpróba a szentmisére
• 16.00 – szentmise Erdő Péter bíborossal, majd Mária-köszöntő
• 18.00 – közös éneklés a plébániakertben, majd táncház a Jászok Együttessel

Milyen programok várják a résztvevőket?

Az előadás után a fiatalok különböző fakultációkon vehetnek részt. A főelőadás után a plébánia udvaron a Genfest és a Reménység Fesztivál szervezői mutatkoznak be 10-10 percben. A főelőadót a Művelődési Házban kérdezhetik tovább a témáról az érdeklődők. A templomban a keresők számára tart előadást Kerényi Lajos atya. A református templom szokás szerint egy biblikus témájú előadásnak ad helyet, itt most Jelenits István atya várja az érdeklődőket. A város felett magasodó kálvárián Brückner Ákos Előd és Várnai Péter atyák válaszolnak a fiatalok kérdéseire. A plébániaudvaron Gáspár István nagymarosi plébános tart fakultációt Önmagunk evangelizációja, avagy Jézus szerető tekintetének megtapasztalása címmel. A Duna-parton kiscsoportos beszélgetések zajlanak.

Egy-egy helyszínen férfi, illetve női szerzetesekkel lehet beszélgetni, amelynek lényege, hogy az érdeklődő fiatalok feltehetik kérdéseiket a szerzeteseknek, és közelebbről megismerhetik a rendek életét.  A férfirendekkel a Művelődési Ház oldalsó termében találkozhatnak a fiatalok, a női rendek tagjaival a napközi udvarán lehet beszélgetni.

A plébániatemplom altemplomában a találkozó alatt csendes szentségimádás zajlik. Az előadás végétől a szentmise kezdetéig lehetőség van gyónásra, lelkibeszélgetésre. A találkozó helyszínén egész nap több ifjúsági szervezetet, lelkiségi mozgalmat illetve programot bemutató stand várja az érdeklődőket, mint például a Genfest (Fokoláre Mozgalom), a 72 óra kompromisszum nélkül, a Naphimnusz Egyesület, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom, az Antióchia Közösség, a szaléziak, a verbiták és az Ifjúsági Világmisszió standja.

A Nagymarosi Ifjúsági Találkozó részeként 1989 óta működik a Gyerekmaros, a fiatalabbaknak és a gyerekeknek szóló lelkinap, amelyen rendszerint közel 800 gyerek vesz részt, korosztályok szerint öt altáborban.

• Kis altábor – óvodások és 1. osztályosok
• Nagy I. altábor – 2-4 osztályosok
• Nagy II. altábor – 5-6 osztályosok
• Kamaszmaros – 7-8 osztályosok
• Diákmaros – 9-10 osztályosok

Egy-egy altábor több kiscsoportot foglal magában, amelyekben 10–12 gyerek alkot közösséget egymással és csoportvezetőikkel. A programok (kiscsoportos foglalkozás, közös imádság, énekek és sok-sok játék) igyekeznek hozzásegíteni minden résztvevőt, hogy valóban találkozhasson Jézussal és az ő barátaival. A lelki épüléshez az ugyancsak korosztályonként megtartott hittan is hozzájárul, majd a gyerekek közösen vesznek részt a szentségimádáson és a szentmisén is. A Gyerekmaros helyszíne a Szob irányában 10-15 percnyi gyaloglással elérhető Duna-part.

A sajtó képviselőit arra kérik a szervezők, hogy érkezéskor jelentkezzenek be a regisztrációs asztalnál, a plébániakert bejáratánál. Aki az előadókkal vagy a szervezőkkel interjút szeretne készíteni, Marton Zsolt atyát keressék (30/462-8925) előzetesen vagy a találkozó helyszínén.

MKPK Sajtószolgálat/Magyar Kurír

Kedves Testvéreim!
A 2012-es tömegtájékoztatási világnap közeledtével szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot az emberi kommunikáció folyamatának egy olyan vetületével kapcsolatban, amelyet – annak ellenére, hogy nagyon fontos – néha elfelejtünk, és ma különösképpen szükségesnek tűnik felidézni. A csend és a szó közötti kapcsolatról van szó: a kommunikáció két eleméről, melyeknek egyensúlyban kell lenniük, egymást követniük kell és kiegészíteniük ahhoz, hogy hiteles párbeszéd alakuljon ki és az emberek valóban közel kerüljenek egymáshoz. Amikor a csend és a szó kölcsönösen kizárják egymást, a kommunikáció megromlik: vagy azért, mert megszédíti az embert, vagy, mert éppen ellenkezőleg, fagyos légkört teremt. Amikor viszont egymást kiegészítik, a kommunikáció értéket és jelentőséget nyer.
A csend a kommunikáció szerves része, e nélkül nem léteznek tartalomban gazdag szavak. A csendben jobban meghalljuk és jobban megismerjük önmagunkat, megszületik és elmélyül a gondolat, világosabban megértjük, mit is szeretnénk mondani, vagy mit várunk a másiktól és eldöntjük, hogyan fejezzük ki magunkat. Hallgatásunk lehetővé teszi a másik személynek, hogy beszéljen, hogy kifejezze önmagát, nekünk pedig azt, hogy ne ragadjunk le saját gondolatainknál és szavainknál a másikkal való véleménycsere híján. Így lehetőség nyílik egymás meghallgatására és teljesebb emberi kapcsolatok születhetnek. A csendben érhetők tetten például az egymást szerető emberek közötti kommunikáció leghitelesebb mozzanatai: a gesztus, az arckifejezés, a test, mind olyan jelzés, amely kifejezi a személyt. A csendben beszél az öröm, az aggodalom, a szenvedés. Ezek éppen a csendben találnak különösen intenzív kifejeződési formát. A csendből tehát még igényesebb kommunikáció ered, amelyben szerepet játszik az érzékenység és az a meghallgatásra való képesség, amely gyakran megmutatja az egymás közötti kapcsolat mélységét és természetét. Ott, ahol bőséges a mondanivaló és az információ, a csend elengedhetetlenné válik ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni azt, ami fontos, attól, ami fölösleges vagy mellékes. Ha mélyen elgondolkodunk, az segít felismernünk, hogy van kapcsolat azok között az események között, amelyeknek első látásra nincs közük egymáshoz; segít értékelni és elemezni az átadott üzenetet. Ez pedig lehetővé teszi, hogy megfontolt és tárgyszerű véleményeket osszunk meg egymással, megalapozva ezzel egy hiteles, közös tudást. Ezért szükséges, hogy megfelelő környezetet, egyfajta „ökoszisztémát” hozzunk létre, amely egyensúlyt tud teremteni csend és szó, képek és hangok között.
A kommunikáció jelenlegi dinamikájának nagy részét a kérdések határozzák meg, amelyekre választ keresünk. A kereső programok és a közösségi hálók a kommunikáció kiindulópontjai sok ember számára, akik tanácsot, ötletet, információt, választ keresnek. Napjainkban az internet egyre inkább a kérdések és válaszok színterévé válik; sőt korunk emberét gyakran olyan kérdésekre adott válaszok bombázzák, amelyeket ő maga sosem tett fel, és olyan szükségletekre vonatkoznak, amelyeket ő nem érzékel. A csend nagyban elősegíti a szükséges megkülönböztetést a sok-sok inger és válasz között, amiket kapunk, hogy felismerjük és középpontba tudjuk helyezni a valóban fontos kérdéseket. A kommunikáció összetett és sokszínű világában mindenesetre sokak figyelme irányul az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire: ki vagyok? mit tudhatok? mit kell tennem? miben reménykedhetek? Fontos befogadnunk azokat az embereket, akik felteszik ezeket a kérdéseket, lehetőséget adni mély párbeszéd folytatására, amelyben ott vannak a szavak, a megvitatás, de a meghívás is az elgondolkodásra és a csöndre, amely olykor többet mondhat egy elsietett válasznál, és lehetővé teszi annak, akiben felmerül a kérdés, hogy a lehető legmélyebben magába nézzen és elinduljon a válaszadásnak azon az útján, amelyet Isten az ember szívébe írt.
Ez a szüntelen kérdésáradat alapjában az embernek a nyugtalan igazságkeresését fejezi ki, kicsi vagy nagy igazságokét, amelyek értelmet és reményt adnak létének. Az ember nem elégedhet meg szkeptikus vélemények és élettapasztalatok egyszerű és toleráns megosztásával: mindannyian keressük az igazságot, bennünk van ez a mély vágy. Még inkább korunkban, amelyben „amikor az emberek információkat cserélnek, máris önmagukat osztják meg másokkal, világképüket, reményeiket, ideáljaikat”. (Üzenet a tömegtájékoztatás világnapjára, 2011).

Érdeklődéssel kell figyelembe vennünk azokat a különböző honlapokat, alkalmazásokat és közösségi hálókat, amelyek segíthetik korunk emberét, hogy elgondolkodjon, valódi kérdéseket tegyen fel, de abban is, hogy teret adjon életében a csöndnek, alkalmat találjon az imádságra, az elmélkedésre, Isten igéjének megosztására. A rövid, lényegre törő üzenetekben, amelyek gyakran nem hosszabbak egy bibliai versnél, mély gondolatokat lehet kifejezni, ha az ember nem hanyagolja el belső életének gondozását. Nem meglepő, hogy a különböző vallási hagyományokban a magány és a csend kiváltságos teret jelentenek, mert segítik az embereket megtalálni önmagukat és azt az Igazságot, amely mindennek értelmet ad. A bibliai kinyilatkoztatás Istene szavak nélkül is beszél: „Ahogy Krisztus keresztje megmutatja, Isten a csöndjén keresztül is beszél. Isten csöndje, az Atya és Mindenható távolságának megtapasztalása döntő szakasz Isten Fiának, a megtestesült Igének földi útjában. (…) Isten csöndje folytatása a korábban kimondott szavainak. Ezekben a sötét pillanatokban Ő a csendjének misztériumán keresztül szól” (Verbum Domini apostoli buzdítás, 2010. szeptember 30., 21). A kereszt csendjében Isten szeretetének meggyőző ereje beszél, azé a szereteté, amely elmegy a legteljesebb odaadásig.  Krisztus halála után csend borul a földre, és nagyszombaton, amikor „a király alszik, és az emberré lett Isten felkelti mindazokat, akik századok óta alszanak” (vö. nagyszombati olvasmányos imaóra), ismét felhangzik Isten hangja, mely telve van szeretettel az emberiség iránt.
Ha Isten a csendben is szól az emberhez, az ember is felfedezi a csendben rejlő lehetőséget, hogy beszéljen Istennel és Istenről. „Szükségünk van arra a csendre, amely szemlélődéssé válik, amely bevezet minket Isten csendjébe, és így eljuthatunk arra a pontra, ahol megszületik a Szó, az Ige, a megváltó Ige” (Homília, Szentmise a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaival, 2006. október 6.). Amikor Isten nagyságáról beszélünk, nyelvezetünket sosem találjuk elég megfelelőnek, így tér nyílik a csendes szemlélődésre. Ebből a szemlélődésből születik meg teljes belső erejével a misszióra való sürgető hívás és annak feltétlen szükségessége, hogy elmondjuk, „amit láttunk és hallottunk” azért, hogy mindenki közösségben legyen Istennel (vö. 1 Jn 1,3). A csendes szemlélődés belemerít minket a Szeretet forrásába, amely a felebarátunk felé vezet minket, hogy átérezzük fájdalmát, elvigyük neki Krisztus fényét, az életről szóló üzenetét, szeretetének teljes odaadottságát, mely üdvözít.
A csendes szemlélődésben aztán még erőteljesebben emelkedik ki az az örök Ige, amely által a világ teremtetett, és megértjük azt az üdvözítő tervet, amelyet Isten szavakon és tetteken keresztül valósít meg az emberiség egész történelme során. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet, az Isteni „kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot” (Dei Verbum, 2). És ez az üdvözítő terv a Názáreti Jézus személyében éri el csúcspontját, aki az egész kinyilatkoztatás teljessége és közvetítője. Ő megismertette velünk az Atya Isten valódi arcát, és keresztjével és feltámadásával átvezetett minket a bűn és a halál szolgaságából Isten gyermekeinek szabadságára. Az az alapvető kérdés, hogy mi az emberi élet értelme, Krisztus misztériumában olyan választ talál, amely békét tud adni a nyugtalan emberi szívnek. Ebből a misztériumból születik meg az Egyház missziója, és ez a misztérium ösztönzi a keresztényeket, hogy a remény és az üdvösség hirdetői legyenek, és tanúságot tegyenek arról a szeretetről, amely előmozdítja az emberi méltóságot, építi az igazságosságot és a békét.
Szó és csend. A kommunikációra nevelni magunkat azt jelenti, hogy nem csak beszélni tanulunk meg, hanem hallgatni, szemlélődni is, és ez különösképpen fontos azoknak, akik evangelizálnak: a csend és a szó is alapvető és szerves része az Egyház kommunikációs tevékenységének annak érdekében, hogy megújultan hirdesse Krisztust a kortárs világban. Az Egyháznak a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül végzett egész evangelizációs tevékenységét Máriára bízom, akinek csöndje „meghallgatja és kivirágoztatja az Igét” (Imádság a fiatalok loretói találkozójára, 2007. szeptember 1-2.).

XVI. Benedek pápa

Húsvét negyedik vasárnapja Jó Pásztor vasárnapja és egyben a hivatások világnapja. A Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a papokhoz, szerzetesekhez és minden hívőhöz ezen a napon. XVI. Benedek pápának a Hivatások XLIX. Világnapja alkalmából íródott üzenetét az alábbiakban közöljük.

Kedves testvérek!

A Hivatások XLIX. Világnapja, amelyet 2012. április 29-én, húsvét negyedik vasárnapján fogunk megünnepelni, arra hív bennünket, hogy gondolkozzunk el erről a témáról: A hivatások Isten szeretetének ajándékai.

Minden tökéletes ajándék forrása Isten, a Szeretet (Deus Caritas est): „aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1 Jn 4,16). A Szentírás elbeszéli ennek az Isten és az ember közötti eredeti kapcsolatnak a történetét, amely megelőzi még magát a teremtést is. Szent Pál, amikor az efezusi keresztényeknek ír, a hála és dicséret himnuszát fogalmazza meg az Atya iránt, aki végtelen jóakarattal gondoskodik az évszázadok során az üdvösség, a szeretet egyetemes tervének megvalósulásáról. Fiában, Jézusban – állítja az apostol –, az Atya „kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte” (Ef 1,4). Még azelőtt szeretett bennünket, hogy létrejöttünk volna! Kizárólag feltétel nélküli szeretetétől indíttatva, a „semmiből teremtett bennünket” (vö. 2 Mak 7,28), hogy elvezessen a Vele való teljes közösségre.

A zsoltáros, megrendülten szemlélvén Isten Gondviselésének művét, így kiáltott fel: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Létezésünk mély igazsága tehát ebben a meglepő misztériumban rejlik: minden teremtmény, főként minden emberi személy, Isten gondolatának és szeretetteljes cselekedetének gyümölcse, ennek a végtelen, hűséges és örök szeretetnek (vö. Jer 31,3). Ennek a valóságnak a felfedezése az, amely valóban átalakítja életünket teljes mélységében. A Vallomások egy híres szakaszában Szent Ágoston azt fejezi ki, mennyire intenzív élmény volt számára, hogy Isten a legteljesebb szépség és a legteljesebb szeretet. Olyan Isten, aki mindig is ott állt mellette, s akinek végre megnyitotta elméjét és szívét, hogy átalakíthassa: „Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!” (X, 27.38; ford.: Dr. Vass József). Ezekkel a képekkel igyekezett visszaadni Hippo szent püspöke az Istennel, az ő szeretetével való találkozás kimondhatatlan titkát, amely átalakítja az ember egész létét.

Olyan szeretet ez, amely feltétel nélküli és megelőz bennünket, támogat bennünket és hív bennünket életünk útja során és Isten teljes ingyenességében gyökerezik. Különösen a papi szolgálatra vonatkoztatva elődöm, Boldog II. János Pál pápa kijelentette: „a szolgálat minden megnyilvánulása, ha arra irányul, hogy az Egyház iránti őszinte szolgálatot és szeretetet fejezze ki, egyidejűleg érleli a Jézusnak nyújtott szeretetet és szolgálatot is, mert Ő az Egyház Feje, Pásztora és Vőlegénye” (Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, 25). Minden hivatás ugyanis Isten kezdeményezéséből fakad, Isten szeretetének ajándéka! Ő az, aki megteszi az „első lépést”, és nem azért teszi, mert különös jóságot tapasztal bennünk, hanem szeretetének jelenléte miatt, amely „a Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5).

Az isteni hívás forrása minden korban a kezdeményező Isten végtelen szeretete, amely teljességében Jézus Krisztusban mutatkozik meg. Amint első, Deus Caritas est kezdetű enciklikámban írtam: „Valójában Isten sokféleképpen látható. A szeretet történelmében, amit a Szentírás beszél el nekünk, elénk jön, meg akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten átszúrt Szívig, egészen a Föltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok tevékenysége által a születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk – emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben, különösen az Eucharisztiában” (17).

Isten szeretete mindig megmarad, hűséges önmagához, ahhoz a szóhoz, „amelyet ezernyi nemzedékre adott” (Zsolt 105,8). Ezért kell újra hirdetni, főként az új nemzedékek számára, ennek az isteni szeretetnek a hívó szépségét, amely megelőz és elkísér bennünket: ez a titokzatos mozgatórugó, motiváció, amely soha nem csökken, a legnehezebb körülmények között sem.

Kedves testvérek, erre a szeretetre kell megnyitnunk életünket. Jézus Krisztus az Atya szeretetének tökéletességére (vö. Mt 5,48) hív meg bennünket nap mint nap! A keresztény élet magas mércéje ugyanis abban áll, hogy úgy szeressünk, „mint” az Isten. Olyan szeretetről van szó, amely a hűséges és termékeny önátadásban nyilvánul meg. Keresztes Szent János, amikor hosszabb időre fel volt függesztve, a drámai helyzete miatt aggódó segoviai perjelnőnek válaszolva buzdítja őt, hogy Isten tervének megfelelően cselekedjen: „Ne gondoljon másra, csak arra, hogy mindent Isten rendezett így; és ahol nincsen szeretet, oda vigyen szeretetet és Ön is szeretetet fog ott gyűjteni” (Levelek, 26).

Az önátadásnak ezen a talaján, az Isten szeretetére történő megnyílásban és mint e szeretet gyümölcse jön létre és növekszik minden hivatás. Ebből a forrásból merítve az imádságban, az Ige állhatatos hallgatása és a szentségek, különösen az Eucharisztia gyakori vétele által lehetséges megélni a felebarát iránti szeretetet, ebből tanulhatjuk meg Krisztus Urunk arcának felismerését (vö. Mt 21,31-46). Ahhoz, hogy kifejezze az elválaszthatatlan kapcsolatot e „két szeretet” – az Isten iránti és a felebarátok iránti szeretet – között, amelyek egyazon isteni forrásból erednek és ugyanarra irányulnak, Nagy Szent Gergely pápa a kis növény példázatát használja: „Szívünk talajába ültette [Isten] először az iránta érzett szeretet gyökerét, és ebből fejlődött ki növényként a testvéri szeretet” (Moralium Libri, sive expositio in Librum B. Job, Lib. VII, cap. 24, 28; PL 75, 780 D).

Az egyetlen isteni szeretetnek ezt a két kifejezési formáját különösen intenzíven és tiszta szívvel kell megélnie azoknak, akik a papi szolgálat vagy a megszentelt élet útját választják – ezek jelentik hivatásuk megkülönböztető jegyét. Valóban: az Isten iránti szeretet, amelynek a papok és szerzetesek látható – noha sosem tökéletes – képmásaivá válnak, ez jelenti az okot, amiért válaszolnak a hívásra, hogy különleges módon is az Úrnak szenteljék az életüket a pappá szentelésben, illetve az evangéliumi tanácsok megfogadásában. A teljesen odaadott és megélt, és ezért mélységes örömmel teli élet titka Szent Péter válaszának ereje, amit isteni Mesterének ad: „Uram, tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,15).

A szeretet másik kézzelfogható megnyilvánulása, vagyis a felebarátaink, főképpen a leginkább nélkülözők és szenvedők iránti szeretet az a gesztus, amelynek révén a pap és a megszentelt életet élő személy az emberek között a közösség kezdeményezője és a remény magvetője lesz. A megszentelt életet élők, különösképpen a papok kapcsolata a keresztény közösséggel létfontosságú és egyben alapvető szerepe van érzelmi világuk alakulásában is. Ezzel kapcsolatban a szent ars-i plébános ezt szerette mondogatni: „A pap nem magának pap, hanem a ti számotokra.” (Le curé d’Ars. Sa pensée – Son coeur, Foi Vivante, 1966, 100).

Kedves püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, hitoktatók, lelkipásztori kisegítők és mindazok, akik az új nemzedékek nevelésén fáradoztok, arra buzdítalak benneteket, hogy figyeljetek oda és vegyétek észre azokat, akiknél a plébániai közösségekben, az egyesületekben és a mozgalmakban a papi vagy speciális megszentelt élethivatás jelei érzékelhetőek. Fontos, hogy az Egyházban megteremtsük a kedvező körülményeket ahhoz, hogy számos „igen” születhessen, számos nagylelkű válasz Isten szeretetének hívó szavára.

A hivatásgondozás feladata lesz olyan tájékozódási pontokat nyújtani, amelyek gyümölcsöző utat jelölnek ki a számukra. Ennek központi eleme az Isten Igéjének szeretete a Szentírás egyre mélyebb megismerése és a figyelmes és kitartó személyes és közösségi ima révén, hogy az illető személyek képesek legyenek meghallani az isteni hívást a számos hang között, amelyek megtöltik hétköznapjaikat. Főleg azonban az Oltáriszentségnek kell a hivatásbeli út „éltető középpontjának” lennie, hiszen itt érint meg minket Isten szeretete Krisztus áldozatában, a szeretet tökéletes kifejeződésében, és itt tanuljuk meg mindig újra, hogy az isteni szeretet „magas mércéje” szerint kell élnünk. Az Ige, az imádság és az Eucharisztia hármasa az az értékes kincs, amely segít megérteni a teljesen az Isten Országáért odaadott élet szépségét.

Azt kívánom, hogy a helyi egyházak, minden összetevőjükben, legyenek a figyelmes és mély hivatástisztázás „helyszínei”, amelyek képesek a fiatal nőknek és férfiaknak bölcs és határozott lelki segítséget adni. Ilyen módon válik a keresztény közösség maga is az Isten szeretetének megnyilvánulásává, amely magában őriz minden meghívást. Ez a folyamat, amely megfelel Jézus új parancsának, különlegesen szép és egyedülálló módon jelenhet meg a keresztény családokban, amelyek szeretete Krisztus szeretetének megjelenése, aki önmagát adta oda Egyházáért (vö. Ef 5,32). A családokban, amelyek „az élet és a szeretet közösségei” (Gaudium et spes, 48) az új nemzedékek csodálatos módon megtapasztalhatják ezt az önfeláldozó szeretetet. A családok ugyanis nem csupán az emberi és keresztényi formálódás kiemelt helyei, hanem egyben „az Isten országának szentelt életre szóló hivatás első és legjobb szemináriuma” lehetnek (II. János Pál, Familiaris consortio apostoli buzdítás, 53), ahol újra felfedezhetik, éppen a családon belül, a papság és a megszentelt élet szépségét és fontosságát. Minden lelkipásztornak és minden világi hívőnek mindig együtt kell működni, hogy az Egyházban minél több „otthona és iskolája legyen a közösségnek” a názáreti Szent Család mintájára, amely a földön a Szentháromság életének harmonikus tükörképe.

Ezekkel a kívánságokkal adom rátok szívből apostoli áldásomat, tisztelt püspök testvéreim, s rátok, papokra, diakónusokra, szerzetesekre és szerzetesnőkre és minden világi hívőre, különösen azokra a fiatal férfiakra és nőkre, akik engedelmes szívvel igyekeznek meghallani Isten szavát, nagylelkű és hűséges beleegyezéssel készen annak elfogadására.

XVI. Benedek pápa

Tíz évvel ezelőtt hunyt el Reizer Pál püspök – Máriás József írása.

„Egyéniségét mély papi buzgóság, őszintén együtt érző szív, a fiatalság szeretete, önzetlen munka, egyházhűség és lelkiismeretes kötelességteljesítés jellemezte. Egyházmegyénket lelkileg és intézményeiben újjáépítő püspök volt.”

A Szatmári Római Katolikus Püspökség által kiadott gyászjelentés szavait idéztük, melyek tömör jellemzését nyújtották a 2002. április 18-án elhunyt főpásztor élete és tizenkét éves egyházkormányzati szolgálatának.

Életének 60., papságának 36., püspökségének 12. évében szólította el az Örök Hazába a Teremtő. Most, a halála óta eltelt tíz esztendő múltán elgondolkozhatunk azon, hogy mi is fért ezen időértékek keretei közé…

1943. január 6-án született, Túrterebesen. A hatvan év mögött ott rejlik a vallásos családi élet, mely már kora ifjúságában eljegyezte őt az egyház szolgálatára. A szülői és testvéri szeretet mindenkor meghatározó volt számára, amint a ragaszkodás is a szülőfaluhoz, annak népéhez, az onnan hozott és a tanulmányai során arra ráépített kultúrához, melynek alapját az elmélyült hit, imádságos lelkület, odaadás, szorgalom, fegyelmezettség, szerénység, engedelmesség és jóság, az embertársai iránti nyitottság, segítőkészség, megbecsülés és tisztelet, a társadalmi kérdések iránti nagyfokú érzékenység, a munka szeretete, szellemi örökségünk őrzése és ápolása képezte.

A harminchat évi papi szolgálatra Isten Szolgája Márton Áron áldása indította, 1967-ben, oly időben, amikor – az uralkodó rendszer és ideológia szemében – katolikus papnak lenni semmiképp sem jelentett sikerpályát. Teológiára csak valóban elhivatott, Isten szavát meghalló ifjak jelentkeztek, vállalva Krisztus keresztjét. Reizer Pál lelki formálódása mögött, a vallásos családi háttér mellett ott volt Barna József túrterebesi plébános tanítása és életpéldája, a kántoriskola és a teológia szellemisége, mely gondolkodását, papi arcélét oly karakteressé tette. A fiatal káplán első lépéseit dr. Dobos János főesperes, kanonok irányította. Papi szolgálatának leggyümölcsözőbb korszaka – 1969-1987 – a szatmári Zárdatemplomhoz fűződik. Vonzó papi egyénisége, kedvessége, közvetlensége, prédikációinak gazdag lelki tartalma, üzenete közkedveltté tette a hívek körében. Ehhez társult az ifjúságot megragadó, a hitélethez elkötelező lelkészi munkája. A püspöki irodában eltöltött esztendők az egyházkormányzati munkában nyújtottak számára a későbbiekben hasznosítható ismereteket. A három éves máramarosszigeti plébánosság, esperesi megbízatás csupán rövid átmenet volt a rá váró újabb, kitüntető szolgálathoz.

II. János Pál pápa 1990. március 14-én nevezte ki a szatmári egyházmegye püspökévé. Nehéz időszakban érte a megtisztelő kinevezés. Az egyházmegyének évtizedek óta, dr. Scheffler János száműzetése, bebörtönzése és mártírhalála óta nem volt püspöki rangú főpásztora. A püspökszentelés, a beiktatás ünnepségét a szatmári székesegyházban tartották, 1990. május 1-én. Reizer Pál homíliájában, püspöki jeligéjéből – Krisztus szeretete sürget minket - kiindulva hangsúlyozta: „Sürget, hogy sokat tegyünk, hogy szüntelenül égjünk és lelkesedjünk. Sürget, hogy együtt munkálkodjunk következetesen és kitartóan – a püspök, a papság és a hívek – Isten nagyobb dicsőségéért, egyházunk, egyházmegyénk felvirágoztatásáért, népeink megbékéléséért, s a magunk és egymás lelkének üdvösségéért.” Híveitől imát kért, sok-sok imát kegyelmi ajándékokért. Amikor püspökké szentelése tízéves jubileuma előtt interjút kértünk tőle az egyházmegye kiadásában megjelenő Római Katolikus Naptár 2000. évi számába, a kezdeti időkre ekképp tekintett vissza: „…elsősorban mindannyian a lelki, szellemi, erkölcsi életben bekövetkezett pusztítást tartottuk fontosnak gyógyítani. Nélkülözhetetlennek tűnt egy teljesen új intézményrendszer kiépítése, de ahhoz, hogy mindez elkezdődjék, mindenekelőtt építkezni kellett.” Mily könnyű lett volna, ha mindez csak szándék függvényeként merül fel! Sajnos, a régi rendszer egyház- és kisebbségellenes mentalitása 1990 után is tovább élt, az egyházi javak visszaszolgáltatása teljességében azóta sem történt meg.

Elsődlegesen templomokat kellett építeni ott, ahol erre igény mutatkozott – Szatmárnémeti, Nagybánya és Nagykároly új lakónegyedeiben, valamint falvakon is. E sorban külön kell említést tenni a püspöki palotában évtizedekig befalazott, 1990-ben kibontott és 1991-ben fölszentelt püspöki kápolnáról. Isten segítségével megépülhetett a szatmárnémeti Szentlélek templom (1994), a nagykárolyi Fatimai Szűz Anya templom (1996), a nagybányai Szent József templom (1999); lerakták az alapjait a nagykárolyi Szentlélek templomnak (2001), a lajosvölgyhutai Napomuki Szent János templomnak (1992); templom, illetve kápolna épült Adorjánban, Batizon, Avasújvárosban, Egriben, Kakszentmártonban (1995), Érkörtvélyesen, Túrterebeshegyen (1996), Sáron (1997), Szárazberken (1998), Kaplonyban (1999); Bikszádon a korábbi művelődési otthont alakították át kápolnává (1988). Mindenik szentelés csodálatos ünnepként, eseményként került be az egyházmegye, az egyházközségek, illetve filiák történetébe. Ezzel egy időben plébániaépületek, hittantermek is épültek több egyházközségben.

A lelki élet hajlékai mellett égető szükség volt a kommunista diktatúra által szétzúzott egyházi intézményrendszer újjáépítésére. Igen fontos momentum, bátor lépés volt e tekintetben az egyházi középiskolák újraindítása: 1991-ben Szatmárnémetiben, 1992-ben Nagykárolyban. A szatmárnémeti Hám János és a nagykárolyi Kalazanci Szent József gimnáziumok az eltelt évek során kiváló intézményekké fejlődtek; az egyházmegye kitartó küzdelmének köszönhetően – a későbbi években – visszaköltözhettek az 1948-ban elorzott épületeikbe. Rendkívül jelentős mozzanat volt a szatmárnémeti Szent Alajos Konviktus megépítése (1997), amely százhúsz diáknak biztosít remek tanulmányi lehetőséget, lelki gondozást. Az ifjúság lelki épülését is szolgálja a Nagyszokondon kiépített Szent Ignác Lelkigyakorlatos Ház. (1996) A Szatmári Irgalmas Nővérek új anyaháza 1998-ban készült el, abban a reményben, hogy idővel újra felívelő pályára kerül az egyházmegyében felbecsülhetetlen értékű nevelői és beteggondozási munkát végző kongregáció tevékenysége. A főpásztor különös gondot fordított a teológusképzésre, a külföldi tanulási lehetőségnek a kiaknázására; bizalmából és közbenjárására többen tanultak Róma, Budapest, München, Innsbruck, Győr egyetemein, illetve szemináriumaiban.

Az egyházi intézményrendszer kiépítésében fontos állomás volt a Szent József papi otthon megépítése és átadása (1992), a Scheffler János Lelkipásztori Központ létrehozása (1997).

Az 1990 utáni évek sikertörténetei közé sorolhatjuk az egyházmegyei Caritas-hálózat kiépítését, intézményei széles hálózatai létrehozását. Orvosi rendelők, idősgondozók, családtámogató szolgálatok, hátrányos helyzetű gyerekek részére létrehozott óvodák, a szociális védőhálót kiteljesítő szolgálatok hálózzák be az egyházmegyét Nagykárolytól Felsővisóig, Nagybányától Erdődig. Az ugyancsak ez időben létrejött Máltai Szeretetszolgálat megyei szervezete úgyszintén széles körű szociális munkát végez.

A lelki élet kibontakozását szolgálják az 1990 után újra létrejövő lelkiségi közösségek: a Ferences Világi Rend, a Neokatekumenátus Közösség, a Fokoláré Mozgalom, a Katolikus Nőszövetség, a Katolikus Férfiszövetség, a Házas Hétvége, a Szent Egyed Közösség… A lelki élet megújítását és erősödését szolgálták a különböző egyházmegyei kiadványok: Bura László könyve Scheffler Jánosról – Hűséggel, fáradhatatlanul (1991) -; Scheffler János: A pap (1998); a szatmári székesegyházról 1994-ben megjelentetett album; a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye Templomai sorozat beindítása (sajnálatos, hogy az igényes és ígéretes sorozatból csak két esperesi kerület jelent meg, folytatása abba maradt); a püspök úr kezdeményezte a Római Katolikus könyvnaptár megjelentetését 1994-ben (2002-vel bezárólag nyolc kötete jelent meg) és még más kiadványok is szolgálták a hívek lelki épülését, ismertették az egyházmegye tárgyi és szellemi értékeit. Támogatta az egyházmegye papsága lelkiségi irodalmi munkáinak megjelentetését.

A felelősséget, amellyel a Szentatya felruházta, alázattal vállalta. Élete minden percét a szeretet és aggódás, a cselekvés és a küzdelem töltötte be. Püspökként is szerény, másokra odafigyelő lelki vezető maradt, kinek ajtaja mindig nyitva állt a papság és a hívek előtt, szeretettel és nyíltsággal fogadta a hozzá fordulókat. A siker örömét megosztotta, ám, ha gond vagy csalódás érte, azt személyes ügyként magába fojtotta, nem gondolva arra, hogy egészsége vallhatja kárát. Papi és püspöki szolgálata, imádságos lelkülete felbecsülhetetlen kegyelmi ajándékként él egyházmegyéje hívei emlékezetében, mindazokéban, akik ismerték őt. Az általa meghirdetett egyházmegyei zsinat, az egyházmegye megalakulása kétszázadik évfordulójának megünneplése már nélküle teljesedett ki. Egyháza iránti ragaszkodása példa értékű, a szolgálata idejében létrejött intézményekben megtestesült hagyatéka továbbra is ott munkál az utókor lelkében. Hisz felbecsülhetetlen jelentőségű munkát végzett. „…letette az alapokat, a szatmári helyi egyházat elindította a megújulás, a folyamatos lelki-szellemi növekedés útján. Nem tanulta a kormányzást, mindig az ügy fontosságát szem előtt tartó intézkedései összességükben mégis előre mutatók voltak, a helyi egyház lelki növekedését, szeretetközösségek létrejöttét, alakulását szolgálták. (…) általa tulajdonképp a Lélek intézkedett.” – olvashatjuk Bura László: A megújuló egyház. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye újjászületése 1990-2002 című munkájában.

Halála tízedik évfordulóján kegyelettel és imával gondolunk rá. Globalizálódó világunkban sem feledkezünk meg szavairól, melyekkel az 1990-ben följegyzett interjút zárta: „Életünk, ha a keresztény-, a lelki értékrendre építkezünk, a jövő évezredben is szép és teljes lehet.”

Emléke legyen áldott!

Máriás József

(megjelent a Vasárnap 2012. április 22-i lapszámában)

Reizer Pál püspök halálának tizedik évfordulóján

Két sír található a szatmárnémeti hídon túli római katolikus temetőben, amelyeken mindég van élő virág és égő gyertyák hirdetik a krisztusi szeretet szakadatlan jelenlétét. Ez a két sír Reizer Pál püspök úr, és Ft. Merk Mihály földi maradványainak nyugvóhelye. Nem csak évfordulók alkalmával, nem csak ünnepeken, mindig jelen van ezen a két síron a, nem tudunk és nem is akarunk elfelejteni ragaszkodó üzenete. Ez azt jelentené, hogy őket mindenki szerette? tamáskodik az erőtlen hit. Nem. Mint ahogy a nem mindenkinek megfelelni akaró emberek esetében lenni szokott, mint ahogy Jézus élete is példázza, a követők mellett a jellemes embernek ellenségei és vetélytársai, irigyei egyaránt voltak és vannak.

Velük ne foglalkozzunk, inkább a példaképpé emelhetőkkel, a jellemes bátrakkal, Reizer Pállal és Merk Mihállyal, mert a tények ismeretében joggal mondhatjuk, hogy nem feledtük el őket. Ma is vannak, akik ragaszkodnak emberséget tápláló emlékükhöz, függetlenül attól, hogy pap vagy püspök nevét írták azokra a sírkövekre, mert felülírja a tisztséget a kő alatt nyugvótól kapott emberség, személyiségük küldetéses varázsa. Emberség pedig egy van. Nem lehet ugyanakkor hazug és őszinte, nincs viszonylagos emberség. Csak emberség van, és embertelen képmutatás van, meg hitvány tanítvány van, juttatja eszünkbe ez a két sír.

Aztán azon töprengünk el, hogy lehet-e mesterségesen előidézni feledést, lehet-e mesterségesen előidézni sötétséget a fejekben és a szívekben? Olyan ez a kérdés, mintha abban kételkednünk, hogy lehet-e közönnyel tagadni a sírokon elő és hervadó életet? Sajnos lehet. Ilyen szándék is kiötlődik fejekben, és ideig-óráig úgy tűnhet életre is hívható. Mi itt most a sötétítés, a lelkek befeketítése, a sötétség, a hatalmas úr a feledés ellen, keresünk szavakat. Földbe taposni bárkit, bármikor, bárki könnyen megteheti. Vállrándításos világban élünk, ahol alig pislákol a lelkiismeret és hála fénye.

2012. április 18-án ki-ki a maga módján emlékezett Nagyméltóságú és Főtisztelendő Reizer Pál püspök halálának tizedik évfordulóján a főpásztorra. Az a különleges pap volt, aki nem eljátszotta, nem bemutatta, nem elvégezte, nem kipipálta a szentmisét, hanem jelen volt a szentmisében és élte azt. Életét adta a szentmiséhez. Nem volt sem előadó, sem oktató, sem ripacs, sem felsőbbrendű, sem gyalázatosan alázatos. Nem szerepet játszott, hanem élte a pillanatot, az itt és most soha vissza nem térő pillanatát, a megismételhetetlen lehetőséget, az evangélium kelkínálását.

Tisztelte és becsülte azokat, akik szószéke körül összegyűltek. Tisztelte annyira, hogy beszédeire alaposan felkészült. Volt annyi ön- és közösségbecsülése, hogy az életből, a művészetekből, a tudományokból vett példákkal, színes, igényes kitárulkozással igyekezett eljuttatni híveihez az evangéliumot.

Az Ő segítségével és tényleges közreműködésével sikerült megalapítani a Szent-Györgyi Albert Társaságnak elsőként a telefonos lelki segélyszolgálatot Romániában, a Zöld Telefont. A Püspök Úr bocsátott az szolgálat rendelkezésére kényelmes, biztonságos feltételeket, először a püspökség épületében, majd a Scheffler János Központban. Fából vaskarika a lelkisegély szolgálat, ha nincsenek a csapatban papok, mondta megfellebbezhetetlen határozottsággal. Beállt az ügyeletesek közé. Az egyik éjszakai segélykérő felismerte a hangjáról. A szabályok folytán attól fogva nem vállalhatott ügyeletet, mert az ügyeleteseknek nem volt nevük, csak számuk.

Közelébe férkőztek potyázók, élelmes lesipuskások. Koldusok és orvosok egyaránt tartották a markukat. És ő adott, és ő hitt. Elhozta a Segítő Jobbot és megszervezte működését. Intézményeket, otthonokat, templomokat épített. Iskolát alapított a hit, a nemzet, a magyar kultúra védelmében. És kenyeret dobott vissza a farizeusnak, az árulónak is.

Egyházmegyei zsinatot szervezett és hirdetett meg. Lankadatlanul figyelte a politikai eseményeket. Politikai jellegű találkozások alkalmával elmondta, hogy egyházmegyeéjének hívei kétszeresen hátrányos helyzetben vannak, mert magyarok és római katolikusként nem az államvallássá tett ortodox egyház hívei.

Művelt ember volt, és folyton művelte magát, mert tudta, hogy ma már a templomot olyan emberek töltik meg, akiket nem lehet üres szavakkal elengedni. Prédikációi a hétköznapokban megfáradt ember kérdéseire adott, nem hétköznapian megfogalmazott, válaszok voltak. Járható utat talált a templom és a mindennapok között. Nagy szerelme és féltve vigyázott kincse volt az ifjú nemzedék. Azon nagyon kevesek közé tartozott, aki hangot talált az ifjúsággal. És ők érezték az ő óvó, de folyton erőt, szabadságot és bátorságot adó szeretetét. Millió elfoglaltsága mellett szakított időt az őt felkereső régi tanítványokkal való találkozásokra. Számtalan alkalommal hallhattuk tőle, hogy régi tanítványai kértek találkozási lehetőséget vele. Keresték a társaságát a külföldről hazalátogatók, a hazaiak.

Elsők között kérte a Magyar Igazolványt, és fegyelmezett türelmetlenséggel várta, mert érezte, hogy sietni kell. Kell a Magyar Igazolvány a léleknek, a szívnek, és kell, hogy lássák a hívek merre tartunk, kell, hogy ne féljünk, hogy merjük vállalni önmagunkat. Egyszerre jött meg mindkettő, a halál is a Magyar Igazolvány is.

Soha nem felejtem a Rá oly jellemző esetet. Egy vasárnap, tizenkét éves püspökségének felénél járhatott, amikor kirobbanó belső lelki örömtől hajtva mondta telefonba: gyönyörű vasárnapom volt, mert pap, lelkipásztor voltam reggeltől estig! Ezen a vasárnapon helyettesítette egyik paptestvérét. Az oltárnál, a hívek között, a gyóntatószékben, a beteg ágya mellett volt igazán elemében, volt „csak” pap és lelkipásztor, és volt boldog ember. Igen, a boldogtalan ember, nem igazán pap, csak az pap, aki ugyanakkor boldog ember. Ennek a boldogságának a fényét koptatta nap, mint nap a püspöki székkel járó kereszthordozásban.

Mindezt sürgősen kellett tennie, mert azt is tudta, hogy a számára kapott test törékeny. Tudta, hogy felszentelése után, sürgősen fel kell gyűrnie az inge úját és nekilátni a lelkek, a templomok, az intézmények, az Egyház építéséhez. Világító lámpása ezen a nehéz úton – amit a pontosság kedvéért harcnak kell neveznünk – Krisztus szeretete volt. Élete minden percét felhasználta arra, hogy tettekben mutassa meg, azt, amiről mások csak prédikálnak. Jelentősége a szatmári egyházmegye püspökeinek sorában a legnagyobbakkal mérhető. Pedig a püspöki trónus számára kényelmetlen szék volt, a püspöki süveg számára kereszt, melynek súlya alatt roskadozva, de nagy-nagy hittel, vitte Egyháza ügyeit.

Püspök Úr! a szeretet nem felejt, üzenik a sírodon viruló és hervadó virágok és üzenik az ott világló és kialvó gyertyák csonkjai. A szeretet nem felejthet, a hála nem szűnhet meg, ez különbözteti meg a keresztényt a vadaktól, a soha jól nem lakóktól, az álszentektől, az érdekemberektől.

A püspöki cím mögül, tíz év távlatából is, makacsul fel-felvillan emlékezetünkben az Egyházépítő Reizer Pál püspök mélységesen emberi arca. A boldogtalanok, akik csak akkor hisznek, ha látnak, zarándokoljanak el a hídon túli temetőbe, láthatják, hogy az ő sírján tíz év óta soha el nem fogyott a szeretet lángja, az emlékezés virágainak illata.

Csirák Csaba

Az újság itt olvasható el: Ajándék-Húsvét-2012.

Köszönet a szervezőknek, az ötlet gazdáknak és a szülőknek a tartalmas délelőttért.

A képek itt tekinthetőek meg: Játszóház

A beszámoló a plébánia Facebook-os oldalán is elérhető.

Werner Alajos virágvasárnapi passiójának emlékezetes megszólaltatása

Tudjuk, megtanultuk, megszoktuk, hogy a virágvasárnapi passió – éneklése, meghallgatása az utolsó figyelmeztetés, hogy „Lassan húsvét hetébe fordulunk./Krisztus már indul a Kálváriára”. A keresztre feszített Krisztus szenvedéstörténete kétezer éves példája egy olyan drámának, amelyből világosan kiolvasható, hogy korbácsütéses életet az ember egyedül nem tud elviselni, mert csak ember. Az emberi létbe lépett Jézus sem kivétel. A főhőst körülvevő gyáva, áruló tömeg képtelen emberséget tanúsítani, figyelmeztet a drámai műalkotás, mert a tömeg csak tömeg. A Krisztust kísérő tömegben a bátorság legmagasabb foka az együtt érző sajnálatban, elesett-szeretetben, elmorzsolt könnyekben nyilvánul meg, de tettekben nem. Ebben a pillanatban szembesülünk a hihetetlennel: még a szeretet is kevés vigasz, csak a feltámadás az, ami mindent legyőz, még a halált is. Tehát emberségünk építésében valóban nagyon fontos a szeretet lépcsőfokainak szaporítása, de ha úgy építkezünk, hogy onnan már nincs erőnk továbblépni a feltámadás hitéhez, semmibe zuhanunk.

A passió, mint Krisztus szenvedéstörténetét bemutató zenemű, a középkorban alakult ki. Sokan nyúltak a műfajhoz a zeneirodalom legnagyobbjai közül is. Ha passióról beszélünk azonnal Bach utolérhetetlen Máté vagy János-passiója jut eszünkbe. Ezek az örökbecsű alkotások csak kivételes zenei együttessel szólaltathatók meg. Azonban egyházunk megtalálta azt a megszólaltatási formát, amellyel Krisztus drámája kisebb együttesekkel is megvalósítható.

Márk evangéliumának 14,1-15,47 szakaszát Werner Alajos zenetörténész-pap – egyházi karnagy, a magyar egyházi zene megújítója, gregorián dallamok felhasználásával dolgozta fel passió

formában. Mi a Szentlélek templomban ezt a Werner Alajos változatot ismerjük, amely vegyeskarra és recitativo szólókra íródott. Ismerjük, hiszen évek óta felhangzott templomunkban virágvasárnapján.

Most 2012. április 1-én, a virágvasárnapi passiót, Hencz József zeneszerző tanította be és vezényelte. Bár a felújított előadás hagyomány szerint most is a virágvasárnapi liturgia része volt, ezúttal azonban katartikus hatást váltott ki a szentmisén jelenlévő hívekben de érzésünk szerint a közreműködőkben is. Az egyik rész lelkét az élmény, a másikét a jól végzett munka öröme öltöztette ünnepélőbe.

Alapvető szövegértelmezési kérdések tisztázása, karakterek, jellemek, lírai és drámai mozzanatok változatos egymásutánisága, a zenei eszköztár ritmikai és hangzásbeli lehetőségeinek szakszerű alkalmazása tette hatásos eseménnyé a passió előadását.

Rádöbbenhettünk, hogy ebben a drámai történéssorban bonyolult lelki események, zajlanak, amelyek irgalmatlanul magával ragadják a hallgatót. Élő, nem holmi sikertelen szentképekről leemelt bábuk, hanem hús-vér emberek szólalnak meg; az élet a maga szép és rút színeivel bontakozik és válik átélhetővé a hallgató számára. Hencz József igyekezett élő alakokká formálni úgy az együttes szóló, mint kórus részeit. Az evangélista, aki a drámai cselekményt elmeséli (Ifj. Pfeifer Tibor – tenor), tárgyilagos, a tragikus fordulatok sodrában is távolságtartó recitativója vezet bennünket rutinos hangvétellel a történések sodrában. A szóló részek fennmaradt nagyobbik részét Jézus (Kozma István – basszus) szájába adja Werner Alajos. A mi Jézusunk erős, higgadt ember, ő sem bonyolítja a főhős alakját érzelmi eszközökkel. A többi szólórészt éneklők; Reizer Ferenc-tenor (Péter), Májer Zsolt-tenor (Pilátus), Balázs Tibor-basszus (Júdás és Katona), Wolfer Attila (Főpap), Hencz József (szolgáló), egyéni hangvételükkel tovább gazdagítják az előadást, annyira, hogy nem egyszer sikerült megrázó pillanatokat előidézniük a templomot megtöltő hívekben.

Külön gondot fordított Hencz József a vegyeskórus szerepére. A megszólaltatás nagy erénye, hogy képes volt a tömeg érzelmeinek kifejezésére. Nem egy közömbös kórus énekelt, hanem szélsőséges indulatokban hullámzó tömeg szólalt meg. Hallottunk lelkes tömeget, hallottunk gúnyolódó tömeget, hallottunk megdöbbent tömeget megszólalni, nálunk meglepően tiszta és pontos hangvétellel.

A virágvasárnapi szentmise, a passió igényes megszólaltatásával, lelket megtisztító, felemelő esemény volt. Csupa csillogó szemű boldog embert láthattunk a padokban ugyanúgy, mint a kórustagok között. Mindenki megérezte, hogy itt most valami szokatlanul nagy esemény történt.

A passiót megszólaltató együttes teljesítménye új mérföldkő mind a kórus, mind a templomi közösség életében. Mérföldkő és figyelmeztető, hogy ezen túl csak hasonlónak vagy ennél többnek tudunk örülni. És itt még a közösség szóra tenném a hangsúlyt. Mert mi is az, amitől emberek csoportosulása közösséggé válik? A virágvasárnapi passión hallott teljesítmény nagyszerűen példázza, hogy az embereket összetartó titkos erő nem más, mint a közös élmény, amiben a közreműködők és a hallgatók egyaránt részesültek, amire évek múltán is emlékeznek. A közösség meg tudta jeleníteni a tömeget, de tömeg a közösséget soha. A Szentlélek plébánia és a kultúra együtt haladásának újabb szép példáját élhettük meg a virágvasárnapi szentmiséjén.

Csirák Csaba

U.i. A Passió itt hallgatható meg: Werner Alajos – Szent Márk Passiója

A felvételt Lovas István készítette. Ezúton is köszönet az igényes és gyönyörű munkáért.

“Hát nem mindannyian zarándokok vagyunk, állandóan úton, emberek, akiknek nincs maradandó lakásuk a földön?”

Karl Rahner

Karl Rahnernak, (1904-1984) a XX. század egyik legnagyobb teológusának szavai, nem éppen derűs gondolatokat ébresztenek az Istentől elzárkózó olvasóban. Hiábavaló munka lenne egy életet feltenni a tömbházi lakásért, a palotáért, a pénzért, mert az útnak egyszer csak végére érünk, és az xy utcában épült lakásom elveszíti jelentőségét, számomra már nem az lesz, amiért egy életen át dolgoztam? A lényeg azonban nem ez, a fő kérdés ki és mi vár bennünket, az út végén? „Utunk célját Istennek hívják” válaszol Rahner. Istenhez tehát menni kell, meg kell őt keresni. A napokban Sebestyén Aba előadásában elhangzott Kocsis István gondolat szerint az „önmagunk legyőzésén alapuló felemelő érzés” lehet a hozzá vezető utunkon a vezérgondolat. A kíváncsi, az állandóan kereső-kutató ember, megpróbálja az életutat lemodellezni. 40-50-80-100 életévet belesűrít néhány napos vagy néhány hetes Istenkeresésbe, vagyis zarándokol.

A zarándoklat lelki gyógymód, alkalmas a hit megszerzésére, alkalmas a hit megerősítésére, alkalmas a megtartására. Nincs terünk és lehetőségünk, hogy itt most az olvasóval bemérjük az utat a hit megszerzésének szándékától a hit gyakorlásáig. De azt leszögezhetjük, hogy a zarándoklat lehetősége mindenki előtt nyitva kell legyen! A zarándoklat nem lehet hitválogató, nem lehet személyválogató. Miért? Ahogy Szent Péter sem volt tisztába az ő hitének szilárdságával (mire a kakas megszólal háromszor tagadsz meg engem), úgy a hitelgyengülés veszélye bennünket is fenyeget, egyszer csak süllyedünk, nem tudunk járni a vízen. Hitminőség dolgában, ahogy Péter, úgy mi sem vagyunk tisztába önmagunkkal. A zarándok számára a zarándoklat, gyakorlás a vízen járásra, a próbatételes helyzetek, napok évek átvészelésére önmagunk legyőzésére.

A zarándokok vértanúk sírját, kegytárgyakat, kegytemplomokat keresnek meg hitük elmélyítése, megerősítése céljából, nem ritkán lelki megtisztulásért. Bűnbánatot tartanak, misét hallgatnak és áldoznak. Ha a csíksomlyói búcsúra gondolunk elmondhatjuk, hogy hatalmas nemzeti népmozgalom ez a zarándoklat, ahol a tömegben már megjelenik az ökumenés színezet, ahol a különböző felekezetekbe tartozó keresztényeket nemzeti, kulturális szálak is összekapcsolják. Hála Istennek napjainkban a fiatalok körében egyre népszerűbb a zarándoklat, egyre többen kapcsolódnak be Istenhez való csiszolódásuk önlegyőző útjára.

Boldog II. János Pál pápa a zarándoklatot nagyjelentőségű közösségi cselekedetként méltatta. A hittel és az egymással való találkozás, a zarándoklat próbatételeiben való közös segítségnyújtás, közös erőpróba, a keresztény ember-emberkapcsolat és ember – Istenkapcsolat gyakorlása, mind a zarándoklat ajándéka. Nem túlzás, ha azt mondjuk, a zarándoklat egymás szokásainak, hitgyakorlásának megismerését is elősegíti, így határozott lépés a béke, a békés egymás mellett éléshez, egymás megértéséhez. Boldog II. János Pál látószögéből a zarándoklatoknak – a hitbeli vállalásai mellett – ugyanakkor lehetnek kulturális, társadalmi, uram bocsánat, politikai kísérői is. És ezzel már eljutottunk Birinyi József és dr. Tokaji Ferenc „Út a csillagok alatt” c. filmjéhez.

Tokaji Ferenc és Szabó Péter a dokumentumfilm két zarándok főszereplője. Ők viszik el a nézőt sok száz kilométer gyalogúton Fatimába „a világ oltárához”, onnan pedig Santiago de Compostelába, a Szent Jakab sírja fölé épített székesegyházba. És egy kicsit tovább, a középkori zarándoklatok mintájára, Európa egyik legnyugatibb pontjáig a „Világ Végéig”, mert a középkorban az istenkeresők ott tették le a zarándokbotot.

Fatima a Mária jelenések egyik színhelye. Az első jelenés 1917. május 13. volt, ami azt jelenti, hogy 2012-ben a Mária jelenés 95. évfordulójára emlékezhetünk. Az „Út a csillagok alatt” c. film ilyen értelemben is időszerű, ugyanakkor felhívja a figyelmet az egyik leglátogatottabb Mária zarándoklatra. Szemtanúi lehetünk a csoda színhelyének, beléphetünk a házba, ahol Lúcia de Jesus dos Santos, a csoda egyik tanúja élte gyermekkorát. Meglepő, hogy a csoda látásával megajándékozott Lúcia gyermekkori otthona mennyire emlékeztet a magyar parasztházakra. Igazolás ez, hogy a csoda látására kiválasztott, nem feltétlenül az emberi társadalom kiválasztottja kell legyen.

Több pápa is ellátogatott Fatimába. II. János Pál első Fatima-i útja alkalmából megköszönte a Szűz Anyának, hogy életben maradt a Szent Péter téri merénylet után. Második útja alkalmával felajánlotta az emberiséget Máriának. Olyan helyre visz el tehát a kamera, ahol csodák történtek, és ahova nem csak híres, de valóban nagy emberek zarándokoltak el.

A film másik zarándok célpontja Santiago de Compostela. János apostol testvére Jakab, egyike volt Jézus első tanítványainak. Jakab Jánossal együtt apjukkal a tengerparton halászhálóikat javítgatták, mikor Jézus meghívta a két testvért. Így lett Jézus egyik legközelebbi munkatársa Jakab. Jelen volt a színeváltozáskor, Jairus leányának feltámasztásakor, ott volt a Getszemáni-kertben. Heródes Agrippa „karddal kivégeztette…”. Jakab apostolt vértanúhalála után a király rendelete miatt eltemetni nem lehetett, ezért tanítványai a holttestet ellopták, márvány szarkofágba helyezték, és egy hajóba rejtették. A hajót azonban elfelejtették a parthoz kikötni, ezért a víz elvitte egész Spanyolországig, itt találtak rá, és eltemették. Santiagó de Compostelában Jakab apostol sírja fölé hatalmas bazilikát emeltek. A XX. században Santiagó de Compostela lett a zarándoklat végállomása.

Zarándokaink részt vesznek vallási eseményeken, vallási nevezetességeket keresnek föl. Megajándékoz a film történelmi események bemutatásával, a keresztény kultúra néhány nagy legendájával, művészeti alkotásokkal. Ízelítőt kapunk forróhangulatú sporteseményről, mi közben megismerkedhetünk a zarándok mindennapi életével, az időjárás szeszélyeinek, a terep változásainak, a biztos bizonytalanságnak kitett zarándokélettel. Sok-sok érdekességre, furcsaságra, szépségre, emelkedettségre villan rá Birinyi József és Baráti Gábor operatörők kamerája. Emberi kapcsolatok, a mi esetünkben a két zarándok barátságának próbaköve is egy ilyen vállalkozás. Gyertyát gyújtanak szerettei emlékére. A velük eltöltött éveket már csak így tudják megköszönni. És a zarándok, legyen a „világ végén”folyton hazagondol, mert a nagy távolság ellenére a haza-hazaszálló gondolatok adnak erőt a következő lépéshez. Az otthont nem lehet feledni, még akkor sem, ha átkelnek a feledés folyóján.

Különösen érvényes ez olyan szép pillanatokban, amikor magyar emlékekkel találkozhatunk az otthontól ezer kilométerekre. Megállhatunk az Ötvenhatosok kálváriájánál, találkozunk a törékeny testalkatú, de erős lelkű Szent Erzsébet emlékével. Felfedezzük a művészet és a hit találkozásából születő remekműveket. Nehéz és hosszú az út (camino) az Úr megismerésétől az Úr megszeretéséig, idézzük a mesélő szövegéből.

Mintha a zarándok ugyanabban az időben több helyen is jelen lenne. Miközben bakancsával tocsog az úti pocsolyákban, vagy épen port ver fel lépteivel, szemei az eget kémlelik, gondolatai pedig hol itt és most, hol a múltban és valahol máshol zarándokolnak. Nincs megállás önmagam és Istenkeresésemben, mert a zarándoklat örök.

Feltűnnek a cél, Santiago de Compostela körvonalai, aztán a Szent Jakab bazilika. Elérkezett a modellbeli üdvösség pillanata, amikor felszabadul a lélek, elszorul a torok, feltörnek az örömkönnyek: a zarándok megérkezett. Most nincs szétszórtság, most a test és a lélek együtt örül. A zarándok az út végén átéli kicsinyített mását annak a találkozásnak, ami mindannyiunkra vár a végső célba éréskor. Mert, hogy mondja Karl Rahner „Utunk célját Istennek hívják” Nagy emberi alkotásokkal való találkozások alkalmával szokott megesni hasonló megrendülés egy verset, egy regényt olvasva, a hangversenyteremben vagy a színházban, képtárban, operában, amikor a katarzis következtében minden rossztól megszabadul a lélek, felemelkedik Istenhez. A fáradtságtól, a testi kíntól, a szelektől cserzett bőrű zarándok szabad lett.

Lírai és drámai, elbeszélő, tájleíró és pergő-feleselő képsorok varázsolják az „Út a csillagok alatt” c. dokumentumfilmet lelket megtisztító élménnyé. Nagy totálképek és a lélek mélyébe beleső kameraállások változatossága mellett könnyű helyzetben van a néző, nem tudja levenni szét a filmvászonról.

A két „színész” Tokaji Ferenc és Szabó Péter, valódi zarándok, tehát nem színészek, akik meg kell játszanak embereket, helyzeteket, találkozásokat. Adva van két önálló személyiség, akik ugyanarra az útra, ugyanazért a célért fog össze és indul el a nagy próbatételre. Ki-ki sajátos egyéni lelkialkatán átszűrve nagyon is eltérő, de teljesen természetes módon éli meg az út eseményeit. A film végén kiderül, hogy a két zarándokban két Istenkereső embert ismertünk meg. Birinyi József rendező úgy dramatizálja a zarándoklatukat, hogy mindkét személyiséget meghagyja saját egyéniségében, nem akarja egyforma zarándokokká csiszolni őket.

A nézőnek pedig jut mindenből. Kap történelmet, egyháztörténete, legendákat, építészetet, megfürdik egy sportkatlan izzó hangulatában, kap néprajzot és sok-sok szép zenét. Birinyi József és Tokaji Ferenc dokumentumfilmje vallási ugyanakkor turista film. Szereplő, operatőr, rendező és a zenei anyag szerkesztője nem hunyja be a szemét az utat szegélyező értékek előtt. Ez a film egy zarándokút nyitott szemű, nyitott fülű, nyitott elméjű, nyitott lelkű résztvevőinek dokumentuma.

2012-ben, a misszió évében, Birinyi József és Tokaji Ferenc filmjét igen hatásos és minden bizonnyal jelentős hitbéli eredményeket elindító munkának számíthatjuk, a hitében meg-meg roggyanó ember számára. És, amikor a misszió szót leírjuk, nem csak a római katolikusok számára szóló üzenetet értünk alatt, hanem a keresztény magyarság megújulására gondolunk, más szóval a jövőre is.

Csirák Csaba