Bejegyző: mtibor | Gondolatok, írások | 2012. január 29.
“Hát nem mindannyian zarándokok vagyunk, állandóan úton, emberek, akiknek nincs maradandó lakásuk a földön?”
Karl Rahner
Karl Rahnernak, (1904-1984) a XX. század egyik legnagyobb teológusának szavai, nem éppen derűs gondolatokat ébresztenek az Istentől elzárkózó olvasóban. Hiábavaló munka lenne egy életet feltenni a tömbházi lakásért, a palotáért, a pénzért, mert az útnak egyszer csak végére érünk, és az xy utcában épült lakásom elveszíti jelentőségét, számomra már nem az lesz, amiért egy életen át dolgoztam? A lényeg azonban nem ez, a fő kérdés ki és mi vár bennünket, az út végén? „Utunk célját Istennek hívják” válaszol Rahner. Istenhez tehát menni kell, meg kell őt keresni. A napokban Sebestyén Aba előadásában elhangzott Kocsis István gondolat szerint az „önmagunk legyőzésén alapuló felemelő érzés” lehet a hozzá vezető utunkon a vezérgondolat. A kíváncsi, az állandóan kereső-kutató ember, megpróbálja az életutat lemodellezni. 40-50-80-100 életévet belesűrít néhány napos vagy néhány hetes Istenkeresésbe, vagyis zarándokol.
A zarándoklat lelki gyógymód, alkalmas a hit megszerzésére, alkalmas a hit megerősítésére, alkalmas a megtartására. Nincs terünk és lehetőségünk, hogy itt most az olvasóval bemérjük az utat a hit megszerzésének szándékától a hit gyakorlásáig. De azt leszögezhetjük, hogy a zarándoklat lehetősége mindenki előtt nyitva kell legyen! A zarándoklat nem lehet hitválogató, nem lehet személyválogató. Miért? Ahogy Szent Péter sem volt tisztába az ő hitének szilárdságával (mire a kakas megszólal háromszor tagadsz meg engem), úgy a hitelgyengülés veszélye bennünket is fenyeget, egyszer csak süllyedünk, nem tudunk járni a vízen. Hitminőség dolgában, ahogy Péter, úgy mi sem vagyunk tisztába önmagunkkal. A zarándok számára a zarándoklat, gyakorlás a vízen járásra, a próbatételes helyzetek, napok évek átvészelésére önmagunk legyőzésére.
A zarándokok vértanúk sírját, kegytárgyakat, kegytemplomokat keresnek meg hitük elmélyítése, megerősítése céljából, nem ritkán lelki megtisztulásért. Bűnbánatot tartanak, misét hallgatnak és áldoznak. Ha a csíksomlyói búcsúra gondolunk elmondhatjuk, hogy hatalmas nemzeti népmozgalom ez a zarándoklat, ahol a tömegben már megjelenik az ökumenés színezet, ahol a különböző felekezetekbe tartozó keresztényeket nemzeti, kulturális szálak is összekapcsolják. Hála Istennek napjainkban a fiatalok körében egyre népszerűbb a zarándoklat, egyre többen kapcsolódnak be Istenhez való csiszolódásuk önlegyőző útjára.
Boldog II. János Pál pápa a zarándoklatot nagyjelentőségű közösségi cselekedetként méltatta. A hittel és az egymással való találkozás, a zarándoklat próbatételeiben való közös segítségnyújtás, közös erőpróba, a keresztény ember-emberkapcsolat és ember – Istenkapcsolat gyakorlása, mind a zarándoklat ajándéka. Nem túlzás, ha azt mondjuk, a zarándoklat egymás szokásainak, hitgyakorlásának megismerését is elősegíti, így határozott lépés a béke, a békés egymás mellett éléshez, egymás megértéséhez. Boldog II. János Pál látószögéből a zarándoklatoknak – a hitbeli vállalásai mellett – ugyanakkor lehetnek kulturális, társadalmi, uram bocsánat, politikai kísérői is. És ezzel már eljutottunk Birinyi József és dr. Tokaji Ferenc „Út a csillagok alatt” c. filmjéhez.
Tokaji Ferenc és Szabó Péter a dokumentumfilm két zarándok főszereplője. Ők viszik el a nézőt sok száz kilométer gyalogúton Fatimába „a világ oltárához”, onnan pedig Santiago de Compostelába, a Szent Jakab sírja fölé épített székesegyházba. És egy kicsit tovább, a középkori zarándoklatok mintájára, Európa egyik legnyugatibb pontjáig a „Világ Végéig”, mert a középkorban az istenkeresők ott tették le a zarándokbotot.
Fatima a Mária jelenések egyik színhelye. Az első jelenés 1917. május 13. volt, ami azt jelenti, hogy 2012-ben a Mária jelenés 95. évfordulójára emlékezhetünk. Az „Út a csillagok alatt” c. film ilyen értelemben is időszerű, ugyanakkor felhívja a figyelmet az egyik leglátogatottabb Mária zarándoklatra. Szemtanúi lehetünk a csoda színhelyének, beléphetünk a házba, ahol Lúcia de Jesus dos Santos, a csoda egyik tanúja élte gyermekkorát. Meglepő, hogy a csoda látásával megajándékozott Lúcia gyermekkori otthona mennyire emlékeztet a magyar parasztházakra. Igazolás ez, hogy a csoda látására kiválasztott, nem feltétlenül az emberi társadalom kiválasztottja kell legyen.
Több pápa is ellátogatott Fatimába. II. János Pál első Fatima-i útja alkalmából megköszönte a Szűz Anyának, hogy életben maradt a Szent Péter téri merénylet után. Második útja alkalmával felajánlotta az emberiséget Máriának. Olyan helyre visz el tehát a kamera, ahol csodák történtek, és ahova nem csak híres, de valóban nagy emberek zarándokoltak el.
A film másik zarándok célpontja Santiago de Compostela. János apostol testvére Jakab, egyike volt Jézus első tanítványainak. Jakab Jánossal együtt apjukkal a tengerparton halászhálóikat javítgatták, mikor Jézus meghívta a két testvért. Így lett Jézus egyik legközelebbi munkatársa Jakab. Jelen volt a színeváltozáskor, Jairus leányának feltámasztásakor, ott volt a Getszemáni-kertben. Heródes Agrippa „karddal kivégeztette…”. Jakab apostolt vértanúhalála után a király rendelete miatt eltemetni nem lehetett, ezért tanítványai a holttestet ellopták, márvány szarkofágba helyezték, és egy hajóba rejtették. A hajót azonban elfelejtették a parthoz kikötni, ezért a víz elvitte egész Spanyolországig, itt találtak rá, és eltemették. Santiagó de Compostelában Jakab apostol sírja fölé hatalmas bazilikát emeltek. A XX. században Santiagó de Compostela lett a zarándoklat végállomása.
Zarándokaink részt vesznek vallási eseményeken, vallási nevezetességeket keresnek föl. Megajándékoz a film történelmi események bemutatásával, a keresztény kultúra néhány nagy legendájával, művészeti alkotásokkal. Ízelítőt kapunk forróhangulatú sporteseményről, mi közben megismerkedhetünk a zarándok mindennapi életével, az időjárás szeszélyeinek, a terep változásainak, a biztos bizonytalanságnak kitett zarándokélettel. Sok-sok érdekességre, furcsaságra, szépségre, emelkedettségre villan rá Birinyi József és Baráti Gábor operatörők kamerája. Emberi kapcsolatok, a mi esetünkben a két zarándok barátságának próbaköve is egy ilyen vállalkozás. Gyertyát gyújtanak szerettei emlékére. A velük eltöltött éveket már csak így tudják megköszönni. És a zarándok, legyen a „világ végén”folyton hazagondol, mert a nagy távolság ellenére a haza-hazaszálló gondolatok adnak erőt a következő lépéshez. Az otthont nem lehet feledni, még akkor sem, ha átkelnek a feledés folyóján.
Különösen érvényes ez olyan szép pillanatokban, amikor magyar emlékekkel találkozhatunk az otthontól ezer kilométerekre. Megállhatunk az Ötvenhatosok kálváriájánál, találkozunk a törékeny testalkatú, de erős lelkű Szent Erzsébet emlékével. Felfedezzük a művészet és a hit találkozásából születő remekműveket. Nehéz és hosszú az út (camino) az Úr megismerésétől az Úr megszeretéséig, idézzük a mesélő szövegéből.
Mintha a zarándok ugyanabban az időben több helyen is jelen lenne. Miközben bakancsával tocsog az úti pocsolyákban, vagy épen port ver fel lépteivel, szemei az eget kémlelik, gondolatai pedig hol itt és most, hol a múltban és valahol máshol zarándokolnak. Nincs megállás önmagam és Istenkeresésemben, mert a zarándoklat örök.
Feltűnnek a cél, Santiago de Compostela körvonalai, aztán a Szent Jakab bazilika. Elérkezett a modellbeli üdvösség pillanata, amikor felszabadul a lélek, elszorul a torok, feltörnek az örömkönnyek: a zarándok megérkezett. Most nincs szétszórtság, most a test és a lélek együtt örül. A zarándok az út végén átéli kicsinyített mását annak a találkozásnak, ami mindannyiunkra vár a végső célba éréskor. Mert, hogy mondja Karl Rahner „Utunk célját Istennek hívják” Nagy emberi alkotásokkal való találkozások alkalmával szokott megesni hasonló megrendülés egy verset, egy regényt olvasva, a hangversenyteremben vagy a színházban, képtárban, operában, amikor a katarzis következtében minden rossztól megszabadul a lélek, felemelkedik Istenhez. A fáradtságtól, a testi kíntól, a szelektől cserzett bőrű zarándok szabad lett.
Lírai és drámai, elbeszélő, tájleíró és pergő-feleselő képsorok varázsolják az „Út a csillagok alatt” c. dokumentumfilmet lelket megtisztító élménnyé. Nagy totálképek és a lélek mélyébe beleső kameraállások változatossága mellett könnyű helyzetben van a néző, nem tudja levenni szét a filmvászonról.
A két „színész” Tokaji Ferenc és Szabó Péter, valódi zarándok, tehát nem színészek, akik meg kell játszanak embereket, helyzeteket, találkozásokat. Adva van két önálló személyiség, akik ugyanarra az útra, ugyanazért a célért fog össze és indul el a nagy próbatételre. Ki-ki sajátos egyéni lelkialkatán átszűrve nagyon is eltérő, de teljesen természetes módon éli meg az út eseményeit. A film végén kiderül, hogy a két zarándokban két Istenkereső embert ismertünk meg. Birinyi József rendező úgy dramatizálja a zarándoklatukat, hogy mindkét személyiséget meghagyja saját egyéniségében, nem akarja egyforma zarándokokká csiszolni őket.
A nézőnek pedig jut mindenből. Kap történelmet, egyháztörténete, legendákat, építészetet, megfürdik egy sportkatlan izzó hangulatában, kap néprajzot és sok-sok szép zenét. Birinyi József és Tokaji Ferenc dokumentumfilmje vallási ugyanakkor turista film. Szereplő, operatőr, rendező és a zenei anyag szerkesztője nem hunyja be a szemét az utat szegélyező értékek előtt. Ez a film egy zarándokút nyitott szemű, nyitott fülű, nyitott elméjű, nyitott lelkű résztvevőinek dokumentuma.
2012-ben, a misszió évében, Birinyi József és Tokaji Ferenc filmjét igen hatásos és minden bizonnyal jelentős hitbéli eredményeket elindító munkának számíthatjuk, a hitében meg-meg roggyanó ember számára. És, amikor a misszió szót leírjuk, nem csak a római katolikusok számára szóló üzenetet értünk alatt, hanem a keresztény magyarság megújulására gondolunk, más szóval a jövőre is.
Csirák Csaba
Bejegyző: mtibor | Gondolatok, írások | 2012. január 01.
A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére
A Szentatya hagyományosan üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek január 1-jén a béke világnapja alkalmából. A 2012-es dokumentumot, amelyben XVI. Benedek a fiatalok igazságosságra és békére való nevelését helyezi középpontba, az alábbiakban közöljük.
1. Az új év kezdete, amely Isten ajándéka az emberiség számára, arra indít, hogy nagy bizalommal és szeretettel forduljak mindenki felé különleges jókívánságommal az előttünk álló időszakra vonatkozóan, hogy azt valóban az igazságosság és a béke jellemezze.
Milyen alapállással tekintsünk az új esztendőre? A 130. zsoltárban egy gyönyörű képet találunk. A zsoltáros úgy fogalmaz, hogy a hívő ember várja az Urat, „jobban, mint az őr a hajnalt” (Zsolt 130,6), biztos reménységgel, mivel tudja, hogy elhozza a fényt, az irgalmat, az üdvösséget. Ez a remény a választott nép tapasztalatából sarjad, amely tudja, hogy Isten arra neveli: a világot az igazság szemszögéből nézze, és ne hagyja, hogy kedvét szegjék a megpróbáltatások. Arra buzdítalak benneteket, hogy ezzel a bizalomteli alapállással tekintsetek a 2012-es évre. Igaz, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nőtt a keserűség érzése a válság miatt, amely próbára teszi a társadalmat, a munka világát és a gazdaságot; ám a válság gyökerei elsősorban a kultúra és az emberről alkotott felfogás terén keresendők. Szinte úgy tűnik, mintha sötét fátyol borulna korunkra, amely nem engedi, hogy tisztán lássuk a nappal fényét.
Ám ebben a sötétségben sem hagy fel az ember szíve annak a hajnalnak várásával, amelyről a zsoltáros beszél. Ez a várakozás különösen élő és látható a fiatalok között, és ezért is fordul most feléjük gondolatom, arra, ami az ő lehetőségük és kötelességük a társadalom építésében. Ezért a Béke XLV. Világnapjára küldött üzenetemet a nevelés összefüggésében fogalmazom meg: „A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére”, mivel meg vagyok róla győződve, hogy ők, a maguk lelkesedésével és lendületével új reményt képesek adni a világnak.
Üzenetem szól a szülőkhöz, a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük.
Tovább kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.
Azok az aggodalmak, amelyeknek a világ számos táján megannyi fiatal adott hangot az utóbbi időkben, kifejezik a vágyat, hogy reménykedve tekinthessenek a jövőbe. Több olyan kérdés is van, amelyet jelenleg aggodalommal élnek meg. Szeretnének olyan képzésben részesülni, amely felkészíti őket, hogy mélyebben megértsék a valóságot: nehéz számukra családot alapítani és tartós munkahelyet találni, valamint ténylegesen hozzájárulni a politika, a kultúra és a gazdaság területén az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez.
Fontos, hogy ezek a vágyak és az eszményi lendület megfelelő figyelmet kapjon a társadalom minden szegmensében. Az egyház reménnyel tekint a fiatalokra, bízik bennük és bátorítja őket, hogy keressék az igazságot, védjék a közjót, legyenek nyitottak a világra és szemeik legyenek képesek meglátni az „új dolgokat” (Iz 42,9; 48,6)!
A nevelésügy felelősei
2. A nevelés az élet leggyönyörűbb és legnehezebb kalandja. A nevelés, a latin educere alapján annyit tesz, hogy valakit kivezetünk önmagából, hogy bevezessük a valóságba, egy olyan teljesség felé, amelynek segítségével a személyiség növekedhet. Ez a folyamat két szabadság találkozásából táplálkozik, a felnőtt és a fiatal szabadságáéból. Szükséges hozzá a tanítvány szabadsága, akinek nyitottnak kell lennie és hagynia kell magát elvezetni a valóság megismerésére, és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha, szükségesek a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol.
Melyek azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje. „A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”1 Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.
Olyan világban élünk, amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik, hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle származik a valódi igazságosság és béke.
Szeretnék most azoknak az intézményeknek a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.
Minden nevelő környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.
Ezután a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák. Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából. Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politikának mint a közjó szolgálatának képét.
Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.
A fiatalok részéről is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük élőktől megkívánnak. Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság jó és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az igazságosságra és a békére lehessen őket nevelni!
Nevelés az igazságra és a szabadságra
3. Szent Ágoston tette fel a kérdést: „Quid enim fortius desiderat anima quam veritatem? − Mit kíván erősebben az ember, mint az igazságot?”2 Egy társadalom emberi arca nagyban függ attól, hogy a nevelés mennyiben járul hozzá ennek az elnyomhatatlan kérdésnek az életben tartásához. A nevelés ugyanis a teljes személyiség formálását jelenti, beleértve a lét erkölcsi és szellemi vetületeit is, tekintettel személyes végcéljára, valamint annak a társadalomnak a javára, amelynek az egyén tagja. A környező valóságot csodálva a zsoltáros így gondolkozik: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, ez: ki az ember? Az ember olyan lény, akinek szíve szomjazza a végtelent, az igazságot (de nem egy részleges igazságot, hanem olyat, amely képes megmagyarázni az élet értelmét), mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ha hálával elfogadjuk tehát az életet, mint felbecsülhetetlen ajándékot, ez elvezet oda, hogy felfedezzük minden személy saját, legmélyebb értelemben vett méltóságát és sérthetetlenségét. Ezért a legelső nevelés abban áll, hogy megtanuljuk felismerni az emberben a Teremtő képmását: így tudunk majd valódi mély tiszteletet érezni minden egyes emberi lény iránt, valamint segíteni mindenki másnak olyan életet élni, amely megfelel ennek a magasztos emberi méltóságunknak. Soha nem szabad elfelednünk, hogy „az ember valódi fejlődése a személy teljességére vonatkozik a maga egységében és minden dimenziójában”,3 ideértve a transzcendens dimenziót is. Miként azt sem feledhetjük el, hogy nem lehet a személyt feláldozni egy részleges jó elérése érdekében, legyen bár az gazdasági vagy társadalmi, egyéni vagy közösségi cél.
Személyes szabadságának értelmét is csak az Istennel való kapcsolatban állva érti meg az ember. A nevelés feladata pedig nem más, mint felkészíteni a valódi szabadságra. Ez pedig nem a kötöttségek hiányát, a szabad akarat önkényét vagy az én uralmát jelenti. Az az ember, aki önmagát abszolútnak képzeli, aki nem függ semmitől és senkitől, és megtehet mindent, amit csak akar, végül ellent fog mondani a saját igazságának és elveszíti a szabadságát. Az ember ezzel szemben társas lény, aki életét a többi emberrel és főként Istennel összekötve éli. A hiteles szabadságot soha nem lehet úgy elérni, hogy valaki eltávolodik Istentől.
A szabadság fontos érték, ugyanakkor érzékeny is, könnyű félreérteni és könnyű rosszra használni. „Manapság különösen alattomos akadályozója a nevelés művének a társadalmunkban és kultúránkban erőteljesen jelen lévő relativizmus, amely semmit sem ismer el véglegesnek, így mindennek végső mértékévé magát az ént és annak vágyait avatja, s a szabadság látszata alatt mindenki számára börtönné válik, hiszen az embereket elválasztja egymástól és mindenkit bezár a saját »én«-jébe. A relativizmusnak ebben a perspektívájában nem lehetséges tehát valódi nevelés. Az igazság fénye nélkül előbb-utóbb minden ember kételkedni kezd az élet és az életet átszövő kapcsolatok jóságában is, valamint a közös, másokkal összefogva létrehozott értékekért vállalt feladatok fontosságában”.4
Ahhoz, hogy az ember gyakorolhassa szabadságát, túl kell lépnie a relativizmus horizontján és meg kell ismernie az igazságot saját magával, valamint a jóval és a rosszal kapcsolatban. Lelkiismeretének mélyén az ember felfedez egy olyan törvényt, amit nem maga alkot magának, hanem engedelmeskednie kell neki, és amelynek hangja arra hívja, hogy szeressen, tegye a jót és kerülje a rosszat, s vállalja a teljesített jótettek és az elkövetett rossz tettek felelősségét.5 Ezért a szabadság gyakorlása szorosan összetartozik a természetes erkölcsi törvénnyel, amely egyetemes jellegű, kifejezi minden ember méltóságát, megalapozza alapvető jogait és kötelességeit és ezáltal végeredményben az emberek közötti igazságos és békés együttélést.
A szabadság helyes használata tehát központi szerepet játszik az igazságosság és a béke előmozdításában, amely megkívánja, hogy tiszteljük önmagunkat és a másik embert is, még ha távol esik is saját lét- és életfelfogásunktól. Ebből a hozzáállásból származnak azok az elemek, amelyek nélkül a béke és az igazságosság tartalom nélküli szavakká szűkülnek: a kölcsönös bizalom, az építő párbeszédre való képesség, a megbocsátás, amelyet annyiszor szeretnénk elnyerni, ám fáradságunkba kerül megadni másoknak, a kölcsönös szeretet, az együttérzés a gyengébbekkel, valamint a készség az áldozatok felvállalására.
Nevelés az igazságosságra
4. Világunkban, amelyben a személy értékét, méltóságát és jogait, minden pozitív szándék kinyilatkoztatása ellenére komoly veszély fenyegeti azáltal, hogy általában mindennek kizárólagos mércéjéül emelik a hasznosságot, a birtoklást és a hasznot, nagyon fontos, hogy ne engedjük megfosztani az igazságosság fogalmát transzcendens gyökereitől. Az igazságosság ugyanis nem pusztán emberek közötti megegyezés, hiszen nem a pozitív jog határozza meg eredendően, mi az igazságos, hanem az emberi lény identitása. Csak a teljes emberkép teszi lehetővé, hogy ne szűkítsük le az igazságosságról alkotott felfogásunkat valami szerződésre, hanem ezen keresztül is a szolidaritás és a szeretet nézőpontjára nyíljunk meg.6
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern kultúra egyes áramlatai, amelyek a racionalista és individualista gazdaságszemléletre támaszkodnak, elkülönítették az igazságosság fogalmát annak transzcendens gyökereitől, vagyis elválasztották a szeretettől és a szolidaritástól. »Az ember városát« nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban.”7
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6) Eltelnek majd vele, mert arra éheznek és szomjaznak, hogy igaz kapcsolatuk legyen Istennel, embertársaikkal és az egész teremtett világgal.
Nevelés a békére
5. „A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül”.8 A béke az igazságosság gyümölcse és a szeretet eredménye. A béke elsősorban Isten ajándéka. Mi, keresztények, hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi békénk: Őbenne és az ő keresztjében engesztelte ki Isten önmagával a világot és ezzel rombolta le azokat a gátakat, amelyek elválasztották egymástól az embereket (vö. Ef 2,14-18); benne egyetlen, szeretetben kiengesztelődött családot alkotunk.
Ám a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan mű is, amit mi építünk. Ahhoz, hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell saját magunkat az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre, és tevékenyeknek kell lennünk a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy felébresszük a lelkiismereteket nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk a gazdagság újraelosztását, a növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő együttműködést és a konfliktusok megoldását célzó, megfelelő megoldások keresésének fontosságát. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja Jézus a hegyi beszédben (Mt 5,9).
A mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek igazságosságából születik meg és senki sem kerülheti meg azt az alapvető kötelességet, hogy saját hozzáértésének és felelősségének megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására. Különösképpen az eszményekhez mindig ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen türelmük és kitartásuk az igazságosság és a béke kutatásában; s hogy még akkor is ápolják önmagukban az igazságosság és igazság iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat követel és szemben kell haladni az árral.
Emeljük fel tekintetünket Istenhez
6. Amikor az igazságosság és a béke nehéz útját kell járnunk, hajlamosak vagyunk feltenni a kérdést, amit a zsoltáros így fogalmazott: „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?” (Zsolt 121,1).
Mindenkinek, ám különösképpen a fiataloknak szeretném leszögezni: „Nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az, ha az élő Istenhez fordulunk, aki a mi teremtőnk, szabadságunk biztosítéka, mindannak a biztosítéka, ami valóban jó és igaz…, ha fenntartások nélkül Istenhez fordulunk, aki mindannak a mértéke, ami igazságos és aki ugyanakkor maga az örök szeretet. És mi más menthetne meg bennünket, ha nem a szeretet?”.9 A szeretet örül az igazságnak, ez az az erő, amelynek révén képesek leszünk munkálkodni az igazságért, az igazságosságért, a békéért munkálkodni, mert a szeretet mindent elfed, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1 Kor 13, 1-13).
Kedves fiatalok, ti nagy ajándékot jelentetek a társadalom számára. Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a kicsinyhitűség a nehézségek láttán és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakorta a problémák megoldásának rövidebb útjaként tárulnak elétek. Ne féljetek elköteleződni, vállalni a fáradságot és az áldozatot, és ne féljetek olyan utat választani, amely hűséget és kitartást, alázatot és önátadást követel tőletek. Éljétek meg bizalommal fiatalságotokat és azokat a mély vágyakat, amelyeket éreztek a boldogság, az igazság, a szépség és az igazi szeretet iránt! Éljétek meg intenzíven életeteknek ezt a gazdag és lelkesedéssel teli időszakát!
Legyetek tudatában, hogy ti magatok is példák vagytok a felnőttek számára és annál inkább azok lesztek, minél inkább törekedtek rá, hogy túllépjetek az igazságtalanságon és a romlottságon, minél inkább kívánjátok a jobb jövőt és minél inkább munkálkodtok ennek megvalósulásán. Legyetek tudatában a bennetek rejlő lehetőségeknek és ne zárkózzatok be magatokba, hanem legyetek képesek dolgozni egy mindenki számára fényesebb jövőn. Soha nem vagytok ebben egyedül. Az Egyház bízik bennetek, figyelemmel kísér benneteket és szeretné felajánlani legnagyobb kincsét, annak lehetőségét, hogy felemeljétek a tekinteteteket Istenhez, találkozzatok Jézus Krisztussal, aki maga az igazságosság és a béke.
Most mindazokhoz a nőkhöz és férfiakhoz szólok, akik szívükön viselik a béke ügyét! A béke nem olyan kincsünk, amit már megszereztünk, hanem cél előttünk, amely felé mindnyájunknak törekednie kell. Tekintsünk megnövekedett bizalommal a jövő elé és bátorítsuk egymást ezen az úton. Dolgozzunk azon, hogy világunknak emberibb és testvériesebb arcot kölcsönözzünk és érezzük át egységünket a jelenlegi és eljövendő fiatal nemzedékekért viselt felelősségben, legfőképp abban, hogy békeszeretőknek és béketeremtőknek neveljük őket. Ennek a tudatosságnak az alapján küldöm számotokra ezeket a gondolatokat és a felhívásomat: egyesítsük szellemi, erkölcsi és anyagi erőinket, hogy „a fiatalokat az igazságosságra és a békére neveljük”.
XVI. Benedek pápa
1 XVI. Benedek, Beszéd Lazio tartomány, Róma városa és a római provincia vezetőihez (2011. január 14.): L’Osservatore Romano, 2011. január 15., 7.
2 Kommentár Szent János evangéliumához, 26,5.
3 XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 11: AAS 101 (2009), 648; vö. VI. Pál, Populorum progressio enciklika (1967. március 26.), 14: AAS 59 (1967), 264.
4 XVI. Benedek, Beszéd a Lateráni Szent János-bazilikában tartott egyházmegyei egyházi konferencia megnyitásán (2005. június 6.: AAS 97 (2005), 816.
5 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes konstitúció, 16.
6 Vö. XVI. Benedek, Beszéd a Bundestagban (Berlin, 2011. szeptember 22.): L’Osservatore Romano, 2011. szeptember 24., 6-7. o.
7 Uő, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 6: AAS 101 (2009), 644-645.
8 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2304.
9 XVI. Benedek, Virrasztás a fiatalokkal (Köln, 2005. augusztus 20.): AAS 97 (2005), 885-886.
